Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)
1994-07-16 / 194. szám
10 üj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. július 16., szombat A Jelenkor nyári száma A Pécsett szerkesztett Jelenkor július-augusztusi számának minden bizonnyal nagy érdeklődést kiváltó közlése Marcel Proust az elátkozott faj című írása. Lóránt Zsuzsa fordításában, s ugyancsak figyelmet érdemlő munka a szépirodalmi rovat másik prózai alkotása, Zeke Gyula vonaton című elbeszélése. E számban olvasható Bállá Zsófia József Attiláról és Forgách András Hilbert Koméiról, Ottlik Budájának egyik központi figurájáról szóló esszéje. Földényi F. László Bak Imre legújabb festményeiről írott tanulmányát a festő négy képe illusztrálja a színes műemlékleten. A szépirodalmi rovatban a mai fiatal és a középnemzedékhez tartozó költők versei kaptak helyet: Mamo János, Kukorelly Endre, Peer Krisztián, Vörös István, Géczi János és Schein Gábor művei. Az elméleti blokkot Jacques Derrida interjúja nyitja, amelyben a dekonstruktivista filozófia atyja - többek közt - saját munkásságát értelmezi. A következő három tanulmány előadásként hangzott el márciusban Pécsett, a Tanulmány Kiadó által szervezett Mai kelet-európai gondolkodók című konferencián: Losonci Alpár a lengyel Leszek Kolakowski, Egyed Péter a román Andrei Plesu és Hornberger Judit a szlovák Milan Simecka munkásságát elemzi. A róla szóló értekezés után olvasható a filozófus Simecka börtönből való szabadulását leíró szép esszéje. Az elméleti blokkot P. Müller Péter A drámai nyilvánosság alakulása című munkájának befejező része zárja. A kritika-rovatban Márton László Balassa Péter Halálnaplójáról, Mohai V. Lajos Győré Balázs újabb írásairól. Beke Judit Schein Gábor Cave canem című verseskötetéről írt bírálata olvasható. A számot Csordás Gábor beszédének írásos változata zárja, amely áprilisban a Pécsi Nemzeti Színházban a magyarországi holocaust ötvenedik évfordulójára rendezett megemlékezésen hangzott el. Peer Krisztián A kórház tavasszal Kicsírázik a langyos felmosórongy. Zümmög a lomha ventillátor, új szagokat pofoz a régi levegő. Éjszaka van, ott kint, túl a tövig legelt parkon, leoldják a láncról a kutyákat. A radiátor csövein ide lopakszik minden egészséges zaj, és a csövek elhordják ágyam intim neszeit. Reggel majd elölről folytatódik minden. Újra a tiszta és rémítő fehér. Újra a betegek baljós szaga. Jönnek a rokonok, narancsot hoznak és rokonokat. És nem mossák meg a kezüket utánam, mert szeretnek. Nem merek aludni. A nővér megles, amikor alszom. A szőrszálakat számolja az orromban. Rám néz, tükörbe néz, tükröt tart a szám elé. Leejti a tükröt, a padlót betakarják a szerepek. Nem lehet mezítláb járni: Félek, amikor cserélik a kötést. „Majd nyár lesz, és leomlanak mind a sejtfalak. Lélegezhető lesz a levegő, ami most a léggömbökben, gumimatracokban, szappanbuborékokban van. Lesz majd, aki becsempészi a gyümölcsöket ide, és kiütést kapok.” A szomszéd ágyon egy ellenszenves úr: egész nap orvosi könyveket olvas. Most alszik: elfelejti a betegségét, mint betegeit hétvégén az orvos. Félek a testemtől, ijesztően gyógyul. Pusztai László Határvonalak szárnyaim hegyével a porban, bazári papírmadárként verdesek - jégbehűtött osztrigák és rákok lecsupaszított páncéljai, ezüstkelyhekbe tornyozott ételmaradékok sokasodnak a tiltott üvegablakok mögött, vizeletszagúak a falak, lekuporodva köpködöm halomba a napraforgómagot - mint moslékosvödörbe hajított pisztráng - hol a calais-i polgárok nyakáról sosem kopik a kötél - apámra gondolok megint, a kór-házra, hol minden fal fehér - lomha jégtáblák: elúsznak előttem a hegyek; látom ahogyan derékig a tömegből kiemelkedik ... mint Chagall angyalai a hagymakupolás tornyok közül; mint aki megőszült halántékkal sem üdvözül: integet, integetek. Orosz Lajos egyik munkája Fiatal Magyar Fotó 1990 után Pécsiek sikerei a miskolci országos tárlaton Kiállításra invitálták a fiatal magyar fotográfusokat Miskolcra, tíz évre rá, hogy meghirdették a FF80, azaz a Fiatal Fotó 1980 után című kiállítást, mellyel megalapították a miskolci Hermann Ottó Múzeum kortárs fotógyűjteményét. Jelenleg ez az egyetlen élő kollekció az országban. Most, a Fiatal Magyar Fotó 1990 után című kiállításra, az 1957 után született alkotók 1990 után készült műveit várták. Mindenkiét, tehát a hivatásosokét, családi fényképészekét, műkedvelőkét stb. Teljes körképre törekedtek a kiírók, minden irányzatra, minden elképzelésre nyitottak voltak, csupán a kiállíthatóság volt az egyetlen, mindenképpen tágnak tűnő kritérium. A beérkezett művek mennyisége minden várakozást felülmúlt, közel 3000 kép jött össze. Ebből 288 szerző 500 felvételét állították ki. A nagyszabású kiállítás a Miskolci Galériában nyílt meg, s ott augusztus 21-ig látható is lesz. Az anyag októberben Budapesten, a Budapest Galéria Kiállítóházában, majd 1995 januárjában és februárjában a szegedi Móra Ferenc Múzeumban kerül bemutatásra. Hogy Pécsett milyen sok tehetséges, fiatal fotós él és alkot, arra jó bizonyíték az, hogy 34-en küldtek a városból képeket, s közülük mindössze négyen tagjai a Mecseki Fotóklubnak, amely, gondolhattuk eddig, mégiscsak a legtehetségesebb fotósok gyűjtőhelye. A díjalapítók - a Művelődési és Közoktatási Minisztérium, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Önkormányzat, a Miskolc Megyei Jogú Város Önkormányzata - hét díjat adott ki összesen, ebből három Pécsre került Odrobina Tamás, Kalmár Lajos és a Pécsi Apáczai Csere János Nevelési Központ Művészeti Iskolájának fotós csoportja jóvoltából. A csoport tagjai: Mayer Adél, Orosz Lajos, Pécsi Gábor és Ruzsinszky László, tanáruk Omódi László. Hogy ők valamennyien általános iskolások, sőt egyikük (Pécsi Gábor) csupán ötödikes, igencsak páratlan teljesítmény a hazai fotópályázatok történetében. Cs. L. Körmendi Lajos Az átutazó Az autóval a faluhoz ért. Már alkonyodon, de a hajnal jutott az eszébe. Szinte látta maga előtt a peckes kakasokat, amint egymással versengve ébresztőt harsogtak. Látta az apját, éppen kikelt az ágyból, fáradtan a lavórhoz ment, a vízbe mártotta a fejét, aztán kiállt a ház elé, kémlelte az időt. Látta az utcabelieket, amint gyalog, kerékpárral igyekeztek a kukoricaföldek felé. Tudta, a juhász most eteti a friss juhokat. Most nyitott a kocsma, a férfiak egy féldeci után kifordultak az ajtón, siettek a dolgukra. Az egyik szomszéd a jószágokkal bajlódik, a másik szép csendesen tipeg a tüdőasztmája miatt a tyúkudvar felé, szórja a magot a szárnyasok elé. A fia és a veje mellette serénykedik, végzik a nehezebb munkát. A szemközti háznál már kopácsolnak, most teszik az új házrészre a tetőszerkezetet. A mellette lévő ház már csendes, a család a határban, kapálják a kukoricát. A legelőn szinte látta a szétterülő juhnyájat, a szép, fekete-fehér foltos kis okos kost, a játékost, s látja gyermekkori önmagát, amint hangosan magyaráz a kis kosnak, hogy hamarosan felnő, és fontos kos lesz belőle, s akkor majd így beszélgetnek: „Kedves kos! Nyáját bemutatná? ” „Beee!” „Van vagy kétszáz mögötte!” „Mind jerkeee!” „Bevallja, hogy mind az ön felesége?” „Beee !” „S a juhász is besegít?” „Beee!” Látja magát, ahogy rohan a tajtékzó juhász elől. Látja az anyját és a nővérét, otthon tesznek-vesznek a konyhában, készül az ebéd. Aztán felrémlik előtte a temető, nagyapja sírja: „Munka és küzdelem volt egész életed, legyen nyugodt, békés örök pihenésed.” Jön a vadász, oldalán három fácán lóg. Az iskolából énekszó csapódik ki: „Most szép menni katonának.” A kocsmában két férfi egymással szemben áll, karjuk a magasban, szenvedélyesen ordítják: „Csókolom a pici szádat.. .” Autóbusz jön, féltucat ember száll fel szépen felöltözve, a közeli város kórházába mennek látogatóba. Porfelhő. Hőség. Az egyik öreg szomszéd ilyenkor alszik egy kicsit. Az unokája a televízió előtt, éjszakáig. A juhász egy sánta juh lábát kezeli bicskával és gyógyszerrel. Esteledik, kékes fény villog az ablakokból. A szemközti ház tetejéről lejönnek az ácsok, befejezik a kopácsolást. Malacok visítanak, tehenek bőgnek, etetnek. A televíziók előtt emberek ülnek, fejük lebicsaklik. Szinte látta maga előtt az egész falut. Tekintete fátyolos volt, szaporán vert a szíve. Az autóval a falu másik szélére ért. Nem állt meg. Már nincs kihez bemennie. Mayer Adél felvétele Alapítványt a hangversenyteremért! Bevezetőül szeretnék felidézni két, számomra riasztóan hasonló eseményt. 1989. februárjában az akkori városi tanács ülésén felszólalt X. Y. elvtársnő azért, hogy utak javítására, a temető rendbetételére és a Le- öwey Gimnázium rekonstrukciójának befejezésére vonjanak el több millió forintot a Pécsi Nemzeti Színház, a Pécsi Nyári Színház és a Pécsi Szimfonikus Zenekar költségvetéséből. A ,Jcultúrbotrány”-nak nevezett ügyről országszerte cikkeztek, végül egy ad-hoc bizottság megállapította, hogy inkább adni kellene még pénzt ezeknek az intézményeknek. 1994. márciusában Pécs Megyei Jogú Város Közgyűlésén X. Y. főorvos úr több millió forintot javasolt elvenni a Pécsi Nemzeti Színház költségvetéséből egészségügyi beruházások támogatására. Tudom, hogy a demokratikus választások önmagukban nem oldják meg pénzügyi problémákat. De azt gondoltam, hogy vége lesz annak a tendenciának, hogy művészeti intézményektől akarnak pénzt elvonni nem művészeti célokra. Még mindig gyanús a művész? Vagy jobb esetben: szép dolog ez a művészkedés, de tartsa el magát? Én ebben a Polgári Körben a hivatásos zeneművészeket képviselem. Ez nem szórakozás, ahogy sokan gondolják, hanem nagyon kemény munka, amelyben nagyon el lehet fáradni szellemileg és fizikailag. Ez egy életforma, legyen csoportos vagy egyéni tevékenység. Önmagunkat akarjuk megvalósítani a közönség örömére, érzelmi életének gazdagítására. Közönség nélkül tehát ez nem megy, így a művészeti intézmények fenntartásával az önkormányzat a város polgárait támogatja, számukra teremti meg az élőzene lehetőségét, s az „itt és most” egyszeri, varázsos pillanatát, amelyet nem pótolhat a technikailag esetleg magasabb szintű otthoni rádiózás vagy lemezhallgatás. Ezért nem szeretem a támogatás-szót, sőt sértőnek érzem. Megértem az önkormányzat pénzügyi gondjait és nyilvánvalóan több jutna általában kulturális célokra, ha nagyobb százalékban részesülne az adóbevételekből. De akkor is furcsa, hogy négy év alatt nem készült el egy igazi kulturális koncepció, amely számba veszi a tényeket, prioritásokat jelöl ki, és érzékeli a hivatásos zenéből adódó hatalmas presztízs lehetőségeit. Őszintén szólva furcsállottam, hogy az önkormányzat egyébként jó szándékú, de talán nem kellően erőszakos kulturális bizottsága előtt a megalakulás után hónapokkal később saját kérésünkre mondhattuk el véleményünket, terveinket, vágyainkat. Miért nem akartak megismerni minket korábban? Azt gondolom, hogy a Pécs nagyságú városok legnagyobb feladata Budapest ellensúlyozása. Ezért is adom közre például Szeged város rendkívül aprólékosan és világosan kidolgozott kulturális koncepcióját. Ismereteim szerint Győr, Debrecen, Miskolc is rohamléptekkel halad előre. Félő, hogy lemaradunk, és már csak üres idézet lesz a múltszázadi mondás: „Pécs zenei város”. A zene a pécsi polgár életében a múltban meghatározó volt. Örömmel üdvözlöm ezért a Pécsi Polgári Kör Egyesület kulturális érdeklődését, hálás vagyok azért, hogy anyagilag támogatják a Pécsi Szimfonikus Zenekar zenei fesztiválját. E kört prominens vállalkozók alapították, akik a gyakorlati cselekvések emberei. Ezért nagyon fontosnak tartanám, ha a Polgári Kör erőteljes mozgatójává válna a „Pécs Város Hangversenyterméért” Alapítványnak! Szkladányi Péter (Elhangzott a pécsi Polgári Körben a város kulturális életéről folytatott vitán.) *
