Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)

1994-07-09 / 187. szám

1994. július 9., szombat Irodalom - Művészet üj Dunántúli napló 11 ♦ m Önarckép» és kor rajz (Tüskés Tibor Időrosta című könyvéről) Tüskés Tibor új könyve, korábbi műveihez hasonlóan, egyesíti az írói és a kritikusi szemléletmódot: ezért is kap­csolódik össze benne a múló idő epikus motívuma a bírálat jelképes eszközének, a rostá­nak ismétlődő képzetével. Erre a benső találkozásra nemcsak a munka címe utal, hanem tudatosan megépített s dokumentumokra alapozott szerkezetének hármas íve is ezt hangsúlyozza, mivelhogy a készülődés emlékmozaikjai után az író mérlegelő szem­mel felidézi a Jelenkor hős­korát, a könyv voltaképpeni tárgyát, majd elmeséli a gór­cső alá vett szerkesztői évek utó játékának néhány tanul­ságos mozzanatát. A tények ismertek: a szerző 1959-től 1964-ig a pé­csi irodalmi folyóirat szer­kesztője volt, tevékenységé­nek öt éve során a lapot a magyar irodalmi élet szerves részévé, országosan megbe­csült orgánummá formálta, ám az irodalompolitika ak­kori hatalmasságai polgári nézetek, „urbánus” értékek szállásadójának bélyegezték, s leváltották a lap éléről. A szellemi élet korifeusai ek­ként küszöbölték ki a „torzu­lásokat” és „hibákat”, s így vált a Jelenkor, ahogy a szer­kesztővel szolidaritást vállaló Weöres Sándor írta, tüskét- lenné, aztán hamarosan csor- bátlanná is. A fent jelzett fél évtizedre tekint most vissza a szerző harminc esztendő távolából: „azt hiszem, jobb” - írja -, „ha a szemtanú mondja el a lap „hiteles történetét”, míg van rá lehetősége, mint az utókor folyóirat-tömegsírokat exhumáló irodalomtörténé­sze.” S midőn tekintete átha­tol az elmúlt évek időfüggö­nyének sűrűsödő szőttesén, tárgyilagosan és változatlan érvénnyel idézheti ma, amit akkor mondott: „A Jelenkor azzal akart helyet biztosítani a magyar irodalom teljes színképében, hogy azokkal a művészi törekvésekkel ro­konszenvezett, amelyek a napjaink valóságából fakadó mondandót új, korszerű, töké­letesebb eszközökkel próbál­ták kifejezni.” A visszaemlé­kezést azonban nemcsak az azonosulás gesztusai szövik át, nem is csupán az elmon­dás által birtokba vett - s egyben közkinccsé is tett - múlt jogos önigazolása telíti; az eltelt három évtized ahhoz is elegendő, hogy az író hig­gadt és elfogulatlan, sőt, mi­ként a Lengyel Józsefet meg­idéző rövid fejezetben, önkri­I tikus mozzanatokat sem nél­külöző portrét rajzoljon egy­kori önmagáról. Arról a har­mincéves fiatalemberről, aki, mint minden vérbeli szer­kesztő, feladatát szolgálatnak tekintette, s mindig az olyan írásművet becsülte, „amely korszerű eszközökkel fejezi ki napjaink problémáit, amely vállalja a kísérletezés szenvedélyét és kockázatát.” És aki ezért 1963-ban fel merte tenni a kérdést, amikor kirakta az asztalra Mészöly Miklós Az ablakmosó című drámájának kéziratát: „Akkor ki van mellette, fiúk, hogy ezt lehozzuk?” És lehozta . . . Tüskés folyóirat építő I munkáját, furcsa módon, még talán az a tény is minősíti, hogy a Jelenkor, egy rövid ideig tartó megtorpanástól el­tekintve, az ő kényszerű távo­zását követően, utódainak ér­deméből is megmaradt annak, aminek ő és munkatársai el­gondolták: nyitott, mértéktartó ízléssel egybehangolt, értékte­remtő lapnak, ahogy a könyv­ben idézett Fodor András megállapította. Ezért, úgy vé­lem, Tüskés krónikáját, al­kalmasint eltérő nézőpontból, de valakinek majd folytatnia kell: a Jelenkor gyermekkora után, ami hőskor is volt egy­ben, az ifjúkor és a felnőtté vá­lás időszaka is méltó megörö­kítésre vár. Tüskés Tibor könyvének emlékező jellege szorosan összefügg írásmódjának sok­színűségével. Tömör kom­mentárokkal kísért filológiai adatközlések kerekre formált, anekdotikus történetekkel vál­takoznak, személyes vallo­mást körültekintő, tényeken nyugvó értékelés követ. De maradjunk csak az irodalom- történeti adalékoknál! Pi­linszky János 1962-63-ból származó három levele né­hány jellegzetes vonással ár­nyalja a költőbiográfiáját, plasztikusan hiteles Rónay György alakjának megrajzo­lása, s igen tanulságos az a megjegyzés, amit a szerző Németh László Várkonyi Nándorhoz írt leveleihez fűz. Akik pedig érdeklődnek Pécs irodalmi hagyományai iránt, azok számára felbecsül­hetetlen forrás e könyv, akár Illyés Gyulának, akár Weöres Sándornak, a városhoz fűződő kapcsolatára kíváncsiak. Az író képes néhány villanással megjeleníteni egy-egy szemé­lyiséget. Milyen sokat elmond például az a rövid leírás, amely a már „bukott” szer­kesztőt meglátogató Kassákot mutatja be, s mennyire lelep­lező Nádass József „csillag alatti” megjegyzésének kurta ismertetése. Hosszasan sorol­hatnám az olvasásra és cédu­lázásra egyaránt méltó részle­teket. Ehelyett azonban a könyv személyes jelenléttől áthatott stílusára utalnék röviden még, a téma iránt érdeklődők fi­gyelmét pedig egyúttal felhí­vom a szerzőnek az Új Forrás című folyóiratban publikált sorozatára, amely jól kiegé­szíti a jelen visszaemlékezést. „Sosem mondtam mást, mint amit hittem, s mindig azt írtam le, amit gondoltam” - mondja Tüskés, s állításainak szemé­lyes hitelét egyaránt érezzük, ha tudatosan eszményítő port­rét rajzol valakiről egy talál­kozás élményének felidézése során, s akkor is, ha vitriolos torzképet rajzol. Beszédmódja határozott és árnyalatokban gazdag. Örkény István alakja fiktív egyperces írására ser­kenti, Füst Milántól becses ajándékként veszi át a „pan­dái” szót, amit most átnyújt olvasóinak, s azt is tudja, hogy egy somogyi témájú leírásban miért kapnak sajátos színt és hangulatot a sok-sok év alatt „melencésre koptatott kőlép­csők”. És ezzel szinte akaratlanul is visszakanyarodtunk az idő­nek a könyvet áthálózó motí­vumához. S ha már így történt, az is eszembe jut, hogy az író a kanizsai piarista gimnázium színpadán Zrínyi Miklósról beszélő Rónay Györgyöt egy­szerre láttatja a tizenéves diák ámuló szemével, s a felnőtt író tudatos pillantásával is, aki később könyvet írt mind a Csáktornyái vár uráról, mind pedig a Vigia szerkesztőjéről. Az ilyen jelenetek által maga az idő is az ábrázolás tárgyává válik. Emlékezéseit olvasva úgy gondolom, Tüskés Tibort bizalommal töltheti el az a tény, hogy az idő szigorú, ám igazságos bíró: a maradandó értékek nem hullanak ki a ros­tájából. Nagy Imre Főhajtás a mártírok emléke előtt Az édesapa után a pécsi zsinagógában énekelt Sándor György főkántor Vannak koncert-pillanatok, amely a hallgatót örökké elkísé­rik. Ilyen volt a pécsi zsinagógá­ban tartott koncertek közül az a néhány éve megrendezett, ami­kor a világ legjobb zsidó kánto­rai közül léptek fel négyen; vagy az idősebb nemzedék emlékeze­tében az, amikor Emster Dezső mély basszushangja csendült fel a gyászistentiszteleten. A pécsi Holocaust 50. évfordulója al­kalmából az elmúlt szombaton megrendezett megemlékezés-so­rozat keretében sorra kerülő hangversenynek több ilyen pil­lanata is volt. Az egyik az, ami­kor - édesapja nyomdokain - Sándor György palm-springsi főkántor hangja szólalt meg. A szívélyes, jó kedélyű éne­kessel a szálloda előcsarnokában beszélgettünk.-Kérem, mutatkozzon be a pécsieknek!- Kaposváron születtem 1949. január 11-én, ahol édesapám kántor volt a hitközségnél. El­mondhatom, hogy a színpad le­vegőjét már kisgyermekkorom-, ban magamba szívtam, négyéve­sen, édesapám mellett énekel­tem. 1958-tól kezdődően azután rendszeres fellépések következ­tek a gyermekkórusban, a szín­házban és a templomban. 1964-ben vándoroltam ki Izra­elbe, ahol a katonai szolgálatom letöltését követően a Tel Avivi Opera tagja lettem, és tizenhá­rom éven át voltam az opera tagja.- Nagy sikerei voltak az ope­raszínpadon, mégis, először ez­zel párhuzamosan a kántori te­endőket is ellátta istentisztelete­ken, később pedig a kántorság vált hivatásává.- Már fiatalon erős kötődésem volt a hitszolgálati teendőkhöz, operai pályafutásommal párhu­zamosan kántor is voltam, s nemcsak Izraelben, hanem kül­földön is. Németország, Auszt­ria, Svájc és Izrael különböző városai voltak szolgálatom hely­színei, majd Párizs és München következett. Az izraeli opera 1982-ben bezárt, ezután két évig különböző együttesek tagjaként énekeltem különböző színhá­zaknál, egy-egy szerep erejéig, majd Amerikába költöztem.-Mi történt az Újvilágban?- Néhány koncertmeghívás­nak tettem eleget 1987 decembe­rétől Los Angelesben, s amikor az ottani kántorral találkoztam, állásajánlatot kaptam Palm Springs-ben, amit megpályáztam és elnyertem a kántorságot.- Kántorként szolgál, de a pá­lyája első felében meghatározó színházat és koncertpódiumot sem hagyta ott végleg.- Igaz, hogy már ritkán lépek fel ilyen minőségemben, amióta megfordult az életem, és most már a kántorság a főhivatásom, de azért nem lettem hűtlen előző szerelmemhez sem. Az évek múlásával új területet fe­deztem föl magamnak: Kalifor­niában nemcsak énekelek ope­rában, hanem rendezést is válla­lok, amely mindig izgalmas fel­adat. Feleségemmel annak ide­jén az izraeli operában ismer­kedtem meg, ahol ő is énekelt, s aki hűséges társam lett. Ma egy kaliforniai óvoda vezető tanára. Két gyermekünk van, Anat lá­nyom 13, Juval fiam 12 éves.- Nem panaszkodhattam, sok a teendőm. Ökumenikus felada­tokat is vállalok, közös isten­tiszteleteken közreműködöm más vallások képviselőivel, emellett rabbi-helyettesi képesí­téssel is rendelkezem, kórházi lelkész is vagyok, különböző társadalmi megmozdulásokon veszek részt.- Hogyan került sor a pécsi meghívásra ?-Tavaly Kaposváron léptem a hívek elé, itt találkoztam dr. Ungvár Zsuzsával, akinek köz­vetítésével pécsi hitközség hí­vott meg az idei hangversenyre. Nagy örömmel jöttem Pécsre, sok ismerőssel találkoztam.-A Pécsre jövetelében nagy szerepet játszott édesapja em­léke.- Igen, ő Emster Géza után főkántora volt a pécsi hitköz­ségnek. Hányatott, tragikus élete során munkaszolgálatos volt, Pécsről deportálták, meg­járta a haláltáborok poklát. Bu­dapesten hunyt el 1990. szep­tember 19-én, 86 évesen. Nagy örömömre szolgál, hogy a most megjelenő emlékkötetben az ő visszaemlékezése is helyet ka­pott. Dr. Vargha Dezső A Virágosnyereg alatt, a Hármashatárhegy olda­lában, a hajdanvolt Fehé­regyháza fölött, ahol a kegyes hagyomány Attila király sírját sejti, egy elmerült pálos kolos­torváros helyét pedig biztosan tudja, sorra születnek a paloták. Mind csupa kőcsipke, sarokbás­tyát mímelő kiugró, habarcsé­kítmény, idétlen csigalépcső, ami a faburkolatú tetőtér felé csavarodik, harsány loggia és pálmafás függőfolyosó. Bizo­nyítéka annak, hogy a mi vi­gasztalan égtájunkon az ízlés meg a jómód ritkán találkozik. Ha erre járok, mindig eszembe idézem Gyöngyösi Gergely sorait. A pálos rendfő­nök, add akkurátusán megírta rendje történetét, feljegyezte, hogy egy alkalommal - kemény tél köszöntött épp a fehéregyhá­zai szerzetesekre, ennek okán zúgolódtak az ínség miatt - az elöljáró elmondott egy kis pél­dabeszédet: reggel, a szakadó hóban látott odakünn az utcán egy rongyos csavargót, aki az árokszélen feküdt, és moso­lyogva tűrte a fagyot. A morgo­lódó szerzetesek elértik a cél­zást, és a továbbiakban alázattal teszik a dolgukat. Hogy hol állhatott a fehérfalú kolostor, a környék névadója, nem tudom. De annak a sakál- mosolyú koldusnak az arcát mindig fel tudom idézni ma­gamban. Főképp, ha a hegyre ballagóban elhagyom a paloták övezetét, és belépek a vadonba, ami a kerteken túl kezdődik: a fenyőkkel elegyülő tölgyes szinte ráhabzik az idétlen épüle­tekre, csak a kerítések botlaszt- ják el, szigorú határt vonva a burjánzó tenyészet, meg a kiv«. gyi kastélyok közé. A hegyoldal sziklák szab­dalta meredélyén, ahol egy-egy fák karéjozta sziklagyep sütké­rezik a verőfényben, tavasszal íriszek és halványkék gubóvirá- gok fakadnak, nyáron pedig - egy-egy Illés-napi zivatar után - óriáspöfetegek lámpabúrára emlékeztető fehér gömbjei vilá­gítanak a vízmosások oldalában - furcsa építmények állnak. A bozótosban elbarangolva előbb egy nejlondarab tűnik az ember szemébe, amit madzagokkal te­tőül csomóztak két billent fa­törzs közé. Körül néhány desz­kadarab, hullámpala-töredék, belül rongyossá szakadozott új­ságpapírok, műanyag-flakonok és üres üvegek - meg egy el- koszlott, porlepett kabát. A baljós vityillót a gazdája rég elhagyhatta, erre utal a mállott újságok dá­tuma, a lehullott avar- és faké- reg-törmelék, meg a rongyos kabáton a csigák ezüst ösvénye - ám a csavargótanya lakójának sakálmosolya, amit magad elé idézel, összecseng azzal az év­századok mélyéből kivillanó koldusvigyorral, amit a jó Gyöngyösi feljegyzése megőr­zött. Borúsan kaptatsz tovább a csipkebokrok, meg a földet seprő lucfenyők közt, ám az er­dei barangolás jó íze megkese­redett benned. Hiába hívogat a csalitjáró ökörszem, hiába riká­csol a fölötted a hírharang má- tyásmadár, érzed, hogy idegen territóriumba tévedtél. Aztán, úgy kétszáz méterre az említett kulipintyótól, a Farkastoroknak mondott szurdok közelében, egy újabb csavargótanyát ta­lálsz. Gyümölcsösládák, drót­huzalok, nejlonfóliák. Már nem a mesevadonban cserkészel, hanem a bizánci senki földjén, ahol kifürkészhetetlenek az idő meg a tömegvonzás törvényei. Nem erdőben jársz: ez a fák bo­rította sziklás meredély feleúton áll a hivalkodó kastélyok ezred­végi pillanata, meg a hegyolda­lon tói kitáruló, lovak és bir­kanyájak lépte legelő, a Virá­gosnyereg nosztalgia-ideje közt. Egy gyanús, borzongató lidércligetben találod magad, ahol a történelem ámyéklelkei, bölcsek és orgyilkosok, a reme­ték és útonállók elrejtőztek. .. Ismertem egy ezredvégi csa­vargót. Az utcán botlottam ösz- sze a rátarti, vén Diogenésszel. Nem barátkozom könnyen, de ennek a meglassult öregember­nek a tekintetében volt valami romlatlan derű. Nem kéregetett, hanem arról elmélkedett mel­lém sodródva, milyen szörnyű is az oktalan rombolás - egy au­tóbusz-megálló szilánkokra zú­zott üvegkalitkája előtt ácsorog- tunk -, s csak a kölcsönös hüle- dezés után említette, hogy ő haj­léktalan, ám ezt sem a törlesz- kedő ebek alázatával, inkább egy sebzett sas fogyó büszkesé­gével. Hívásomra hazáig köve­tett. A konyhában megivott egy kávét, elszívott egy cigarettát, aztán újra nekivágott az utcá­nak. Később a látogatásai rendsze­resek lettek. Becsöngetett, kor­tyolta a kávét - reszketeg moz­dulatokkal emelte szájához a csuprot, így a szakállára is csordult a fekete léből. Közben mesélt magáról, ám az első, vi­lágos mondatok után összeku- szálódtak az emlékei - maga is érzékelte a zavart, ahogy pislá­koló elméje fokról fokra elho­mályosul, és gondolatai szilán­kokká töredeznek. Egykor a Köztisztasági Vállalatnál dol­gozott. Aztán a Máltai Szeretet­szolgálatnál találta magát. A közvülső időről nem voltak ér­tékelhető szavai. Elmondta - miközben a fiam egy óvatlan pillanatban ablakot nyitott, mert a konyhát egyre jobban megülte az öreg savanykás pinceszaga -, hogyan lopták meg csa­vargó-társai a „máltaiaknál”: míg aludt, elvették tőle a ciga­rettacsikkeket, a beváltani szánt üres üvegeket s egyéb limlomo­kat. Arról elmélkedett a maga törékeny kóbor-eb-sorsát sosem hangsúlyozva, hogy a világból kivész a becsület. Ezért is vá­lasztotta újra a csavargást, s nem is kíván tolvajok közé visszatérni. Kapualjakban, parkokban húzza meg magát. Üvegek visz- szaváltásából tengődik. Súlyos vesebeteg - úgy mondta: „húgykövei” vannak -, fájdal­mak gyötrik, ám a gyógykeze­lésre nincs semmi kilátása. Azt is bevallotta, némi pironkodás közepette, hogy esténként leisz- sza magát, nem is az ital iránti kívánságból, hanem mert ez az ámyéksors józanul elviselhetet­len. E gy ősz végi napon aztán elmaradt. Az okát nem tudom. Talán a tél elől mégis visszatért a Szeretetszol­gálathoz. Csak azon elmélked- hetem, némiképp összemosva az öreg hunyorgó tekintetét a Gyöngyösi Gergely koldusáé­val, a Hármashatárhegy oldalá­ban álló idétlen kastélyokat az erdei rozzant vityillókkal, hogy a mi égtájunkon milyen könnyű a semmibe alámerülni. Sem az érdem, sem az érdemek hiánya nem óv meg az őrvényektől. Ezen a végvidéken a minden­kori purgatórium előidejét él­jük. A történelem szeszélye egyeseket a mélybe ránt, máso­kat a magasba emel. Ám hogy mi miért történik, komiszul rejtve marad. Szepesi Attila Tétova sorok Diogenészről

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents