Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)

1994-07-01 / 179. szám

1994. július 1., péntek Háttér aj Dunántúli napló 11 Az első sikeres lépések Magyarország modernizálása felé Kormány hosszú távra? Az 1994-es parlamenti választások során megválasztott új országgyűlés június 28-án tartotta meg alakuló ülését a Parlamentben Melyik Leonyid? Okvetlenkedik csak, aki most rossz szóval illett egy olyan kormányt, mely a választók több mint ötven százalékának közvetlenül kifejezett akaratát testesíti meg. Az új koalíciót al­kotó pártokra már az első fordu­lóban az összes szavazók több mint fele adta voksát. A kor­mány bivalyerős mandátummal indul. Tagjai között egy sincs, akinek politikai vagy szakmai múltjában az eredményességet kizáró elemet lehetne találni. A legismertebb politikus A politikai hírmagyarázónak sincs oka fanyalgásra. Igaz, a kampányígéretek és programok még nyilvánosságra sem kerül­tek egészen, eróziójuk máris el­kezdődött. A koalíciós megálla­podás például az eredeti Békési beteijesztéssel ellentétben már nem beszél forgalmi adó felső határának csökkentéséről. Ezek azonban ideiglenes, taktikai je­lentőségű lépések egy hosszú úton, mely Magyarország sike­res modernizálása felé vezet. E pillanatban még csak azt a 14 férfit(!) ismerjük, akik a követ­kező években a társadalom ügyes-bajos dolgainak intézését kézbeveszik. Az autóbaleset következmé­nyeit láthatóan nehezen viselő Horn Gyula alighanem szíve­sebben venné, ha „homyonja” helyett még mindig a „pufajká- ját” emlegetnék. Most, hogy sem a párt, sem a személy legi­timitását nem kérdőjelezi meg senki, van lehetőség a reális mérlegelésre. Ehhez hozzátar­tozik, hogy Horn személyében az évtized legismertebb, legta­pasztaltabb, európai kormány­körökben legtekintélyesebb po­litikusa került a kormány élére, aki 1959 óta hivatásos politikus. Az is hozzátartozik, hogy mint ilyen, sok tekintetben egy ko­rábbi kormányzási stílust repre­zentál, s tudat alatt, néha képvi­sel is. Nyilván ez a „tudatalatti” tört felszínre, amikor kijelentette, hogy ő majd visszahelyezi állá­sába a 129 elbocsátott rádióst. Ezzel olyan benyomást keltett, mintha az előző, s az azt meg­előző vezető garnitúrához ha­sonlóan még mindig a kézive­zérlés híve volna, s nem is­merné a demokrácia önsza­bályzó intézményeit. Ám ezek nyilvánvalóan reflexmozgások, amelyeken a kormányfő és kormányának több más tagja tudatilag remélhetően már túlju­tott. Az autokratikus irányítási rendszer feltételes reflexeinek elnyomását azonban Hornnak, s a szocialista párt több más mi­niszterének intézményesen, a tanácsadóik célirányos kivá­lasztásával kellene biztosítani ahhoz, hogy választóikat és ko­alíciós partnereiket megóvjuk a csalódásoktól. Ezek a feltételes reflexek, s nem a „kommunista” múlt az új kormány rosszkedvű koboldjai. Elhessegetésük, az elbürokrati­zálódás megakadályozásához szükséges személyi és szerve­zeti biztosítékok gyors megte­remtése nem egyszerűen ta­nácsos, hanem létfontosságú. Elengedhetetlen ahhoz, hogy ez az egyébként remek kormány megkapja a magyar néptől azt a nyolc-tizenkét évre szóló türel­met, ami alatt az ország szekerét kihúzhatja a kátyúból. Mert a „lóerő” megvan hozzá. A szak­értelem is, noha a kormány személyi összetétele e tekintet­ben kompromisszumokat árul el. Kompromisszumok A szocialisták korábban Kul­csár Kálmán és Glatz Ferenc személyében független és „vizsgázott” szakemberek mi­niszteri kinevezését fontolgat­ták. Az igazságügyminiszteri posztot azonban végül az állam­jogból kandidátusi címmel ren­delkező, de igazságügyi gyakor­lattal nem rendelkező volt csongrádi MSZMP első titkár ­Vastagh Pál kapta meg, nyilván az SZDSZ-es és belügyi tapasz­talatokkal nem ' rendelkező Kuncze belügyminiszterkedését ellensúlyozandó. A művelődési tárca Fodor Gáboré lett, aki filozófiatörté­netet, politikai filozófiát és eti­kát tanított az egyetemen. A kormány legfiatalabb tagja koc­kázatos és ellentmondásos poli­tikai manőverek sorozatán ke­resztül katapultált a kormány egyik kényes posztjára, s most gyorsan kell bizonyítania egy kényes területen, ahol minden mozdulata a nyilvánosság előtt zajlik. Egyszerre kell vizsgáz­nia európaiságból, magyarság­ból, .liberalizmusból és számos egyéb tárgyból, mégpedig a gazdaság legkevésbé piacoso­don ágazatában. Ha még négy év múlva is helyén találjuk, fé­nyes jövő vár rá. Az új kormány tagjainak zöme volt pártmunkás. Lakos László földművelési miniszter 1968-tól, Keleti György honvé­delmi miniszter 1969-től, Pál László ipari és kereskedelmi miniszter 1965-től, Kovács László külügyminiszter 1963-tól, Kósáné Kovács Magda munkaügyi miniszter 1967- től, Kovács Pál népjóléti miniszter alapításától, Békési László pénzügyminiszter 1968- tól, Katona Béla tárcanél­küli miniszter 1985-től volt az MSZMP, az egykori állampárt tagja, illetve funkcionáriusa. A felsorolás fontos adalék annak bizonyításához, hogy míg az új kormánynak a jogi le­gitimitása vitathatatlan, törté­nelmi legitimitásáért még meg kell harcolnia. Az első ütközetet a koalícióhoz való ragaszkodá­sával megnyerte. A továbbiak­ban már számíthat az SZDSZ minisztereinek és szürke emi­nenciásainak segítségére, ők mostantól kormányon belül gyomlálhatják az állampárti ki­növéseket, miközben esetleg kénytelenek lesznek elismerni, hogy a szocializmusnak, mint ideológiának és gazdasági rend­szernek voltak és vannak törté­nelmi életképes elemei. Bokor Pál Ukrajnában egymást érik az ország jövője szempontjából fontos események. Alig jutott túl az ország a törvényhozás ta­vaszi viharos megújításán, most vasárnap az államfői poszt be­töltéséről kellett (volna) dönteni az állampolgároknak. Mit képviseltek a jelöltek? A népnyelvben „két Leonyid- ként” emlegetett Vetélytársak, Kravcsuk jelenlegi elnök és Kucsma ex-miniszterelnök számos kérdésben homloke­gyenest ellentétes álláspontot képviselt. Legyen szó akár a privatizáció üteméről (itt Kucsma nagyobb tempót dik­tálna) vagy a föld-eladásokról, a nukleáris leszerelésről (e téren Kravcsuk valamivel engedéke­nyebbnek tűnik az atomeszkö­zök megsemmisítését sürgető nyugati kormányok szemében). De vita tárgya az ország politi­kai - közigazgatási rendszere is, hiszen Kucsma német mintára a tartományi szisztémához köze­lítene. A prágai sajtóban temérdek történelmi visszapillantás jelent meg a szarajevói merénylet nyolcvanadik évfordulója al­kalmából, s az ember már-már azt hihetné, semmi újat nem le­het mondani erről, különösen cseh részről nem. A konopistei vadászkastély volt Ferenc Ferdinánd kedvenc tartózkodási helye. A komor te- rezíni erődítmény falai közt ra­boskodott Gavrilo Princip. Az első világháború végkimenetele tette lehetővé Csehszlovákia létrehozását. Pusztán e néhány egymás mellé rakott, persze nem telje­sen azonos fontosságú tény is nyilvánvalóvá teszi, hogy a csehek kötődése erős e tárgy­körhöz, Prágában sokat töp­rengtek már Szarajevó valódi jelentőségén. E töprengés azon­ban mégsem járt mindeddig tel­jes sikerrel - tudhatták meg a minap a Lidové Noviny olvasói Václav Klaus miniszterelnök­től. A kormányfő írása három irányú „üzenetként” fogható fel. A címzettek: Németország, Kö- zép-Európa és az össz-európai integráció.- Az első világháború radiká­lis változást hozott a cseh gon­dolkodásmódban, s nemzetünk életében: végleges szakítást eredményezett ugyanis a három évszázados közép-európai ál­lamközösséggel - így Klaus. Szerinte a monarchia háborús részvétele a nagynémet és a magyar nacionalizmus térhódí­tását jelentette, s e két naciona­lizmus képviselői alig titkolták, hogy a győzelem után fel akar­ják számolni a szlávok emanci­pációs törekvéseit. A háború utáni cseh politika erre való re­akcióként értelmezhető - fej­tette ki a cseh miniszterelnök. Nyomatékkai tette hozzá: ezt És a Moszkvához fűződő vi­szony? A jelek szerint a külvilág épp ezt a területet, az orosz-uk­rán viszony alakulását kiséri a legnagyobb figyelemmel, s ha a flotta-incidensekre vagy a Krim-félszigettel kapcsolatos vitákra gondolunk, ez teljesen érthető. Ki marad a nyeregben? Nos, egyelőre a szavazóbázis megosz­tottságára utal a mostani, első fordulón kialakult eredmény: Kucsma némileg lemaradt, ám egyik jelölt sem szerzett 50 %-nál többet így Kravcsukkal két hét múlva újra összemérheti erejét az urnáknál. Tehát július közepe táján derül csak ki, hogy a folyamatosságot és viszonyla­gos stabilitást jelképező, a füg­getlenség 1991-es elnyeréséhez vezető politikai küzdelmek sike­rét hangsúlyozó Kravcsuk ma­rad-e nyeregben, vagy kihívója kerekedik felül. S e küzdelem kimenetele bennünket is foglal­koztat. Hiszen szomszédunk - európai nagyhatalom. nem szabad figyelmen kívül hagyni, amikor mostanság is a cseh-német viszonyról vitat­koznak. Václav Klaus szerint az első világháború előtti Európa „poli­tikailag és gazdaságilag vi­szonylag homogén volt. Vala­mennyi országban fejlődött a piacgazdaság, s kisebb-na- gyobb sikereket könyvelhetett el a politikai demokrácia. A közvélemény tele volt derűlá­tással, amely az értelem eré­nyén, valamint a műszaki és a társadalmi fejlődésen alapult. Fogékony volt a szocialista eszményekre, amelyek a min­denki számára boldog jövendő megtervezhetőségét és gyors megvalósíthatóságát ígérték”.- Ezt a történelmi tapasztala­tot ma is fel kell idézni. Oly gyakran hallunk új, optimista konstrukciós víziókról - olyan víziókról, amelyek könnyű megoldást kínálnak a mai Eu­rópa problémáira, amelyek fi­gyelmen kívül hagyják a törté­nelmi tapasztalatokat. Oly gyakran vagyunk tanúi annak a kísérletnek, hogy bagatellizál­ják az egyes európai országok közötti természetes érdekeltéré­seket. Oly rövidlátóak azok az elképzelések, miszerint egy eu­rópai szuperállamban könnyen meg lehet szüntetni ezeket az érdekeltéréseket - jutott el a lé­nyeghez Václav Klaus. A kormányfő szerint Szara­jevó tanulságaként azt a kocká­zatot kell látni, amivel a dolgok meglévő rendjének erőszakos megváltoztatása jár; azt a ve­szélyt kell felismerni, amit a „nagy konstruktivista ideálok,, hordoznak magukban; végeze­tül pedig tudatosítani kell a na­cionalizmus „mindenütt jelen lévő” veszélyét is. Kárpáti János Szarajevó - cseh szemmel Egy elmaradt jelöles Amikor John Major felvál­lalta a korfui EU-csúcson, hogy egymaga is kész megvétózni Jean-Luc Dehaene jelölését Jacques Delors helyére az EK Bizottság élén, látszólag csupán „brit .hagyományokat” követett: hű maradt a többnyire különvé­leménnyel tüntető londoni tra­díciókhoz és egyúttal konkrétan is megismételte az őt folytono­san beárnyékoló nevezetes előd­jének, Margaret Thatchernek tíz évvel ezelőtti mutatványát, amikor a Vaslady maga is egy­személyes vétóval ütötte el Claude Sheysson akkori francia külügyminisztert a brüsszeli bi­zottság vezetésétől. Általános vélekedések sze­rint valójában sokkal többről volt és van szó (és még csak nem is kizárólag abban az érte­lemben, hogy Major a vétójával az egyre zsugorodó honi politi­kai bázisából is próbált menteni valamennyit). Valóban - miként azt Mitter­rand is, Delors is hangsúlyozta - koncepciók ütköztek Korfu szigetén a szavazás(ok) pillana­tában: abban is, ahogy Dehaene az alig egy évvel ezelőtti kvázi ismeretlenségből idén tavaszra hirtelen a jelöltlista élére ugrott (vagy inkább: emeltetett...); s abban is, ahogy a személye által képviselt politikát, illetve ahogy jelölése módját nyíltan vagy visszafogottabban nem kevés prüszkölés övezte. Konkrét célja volt annak, hogy a francia és német király- csinálók választása idén tavasz- szal hirtelen a belga kormány­főre esett. Persze, voltak szemé­lyi okok is: szerepet játszott Dehaene határtalan szívóssága, dinamizmusa, és hallatlan pragmatizmusa, amellyel éppen Kohl és Mitterrand szemében imponálóan levezényelte a tava­lyi második félévi belga elnök­séget. Amikor alig két év múlva, az intézményi reformok kormányközi értekezletén tör­ténetének talán legjelentősebb útelágazásához érkezik majd az EK/EU vonata, nem közömbös, hogy egy határozott, dinamikus egyéniség, vagy egy tétovázó utód igazgatja-e éppen a váltó­kat. De legalább ennyire számí­tott az is, hogy Dehaene milyen hitvallás jegyében kamatoztatná szívósságát. Igazából ez volt a döntő tényező: közismert elkö­telezettsége az európai integrá­ció elmélyítése, a mind födera- listább Európa megteremtése mejlett. És persze mindenekelőtt ép­pen ezért is volt - ahogy Major a találkozón brutális nyíltsággal ki is mondta: - brit szempontból „elfogadhatatlan” Dehaene jelö­lése. Mint újságírók megjegyez­ték: az lett volna a természetel­lenes, ha a „túlzó” integrációs törekvéseket folyton támadó brit politika áldását adja, hogy öt éven át egy „föderalista lo­komotív” vezesse a brüsszeli bizottságot. Emellett azonban volt még valami, ami például a dehaene-i politikát még akár támogatni is tudó hollandokat szinte az utolsó percig oly csökönyössé tette: az a mód, ahogy a né­met-francia tengely a belga kormányfőt az előtérbe tolta, s mintegy eldöntött tényként ke- zel(tet)te majdani kinevezését. A hollandok szemében ezen a ponton lett elvi kérdés - nem el­fogadni Dehaene jelölését. És az igazsághoz tartozik, hogy alig titkolt módon akadt még jópár tagország, ahol ha­sonlóképpen fújtak Dehaene mintegy kötelező megválasz­tása ellen. Tudni lehetett ezt Madridról, Liszabonról, Athén­ról és Berlusconi új kormányá­ról is. A spanyolok és az ola­szok mindezt az első szavazás idején még fel is vállalták: a holland Ruud Lubbers-re vok­soltak. Ekkor azonban jött a diplomáciai praktika: a spanyo­loknak beígérték a 96-os konfe­renciát előkészítő „Bölcsek Ta­nácsának” vezetését, (meg is kapták a záródokumentum sze- rinth az olaszoknak pedig a le­endő Világkereskedelmi Szer­vezet elnökségét. És a két reni­tens a második körben már be­állt a sorba. Sokak szerint a görögök „ügyetlenségét” mutatja, hogy láthatóan nem tettek kísérletet az utódlási kérdés „csomagban” történő kezelésére: egyszerre megvitatva - s elviekben el­osztva ... - az EK bizottsági elnökség mellett a NATO, a Nyugat-európai Unió és az EU miniszteri tanács főtitkárságá­nak a posztjait, lévén, hogy ezek egyébként is mind európai „hatáskörbe” tartoznak, és mindegyik esetében a jelöltállí­tás napi időszerűség.) Mindenesetre a végső hely­zetben már valóban „flegma britnek”, emellett tradicionáli­san föderáció-ellenesnek, és persze legalább 50 milliós kö­zéphatalomnak kellett lenni, (a háttérben egy darabokra hullani készülő belpolitikai háttér szorí­tásával ...), hogy valaki mégis keresztbe merjen feküdni az olasz-német úthengernek. Ma­jor megtette. Mindez valóban jelzés érték­kel is bír az immár rohamlép­tekben közeledő 96-os konfe­rencia szempontjából. Előreve­títi, hogy a közösségi-uniós in­tézmények reformja - éppen az eltérő koncepciók miatt - drá­mai összecsapásokat hozhat magával. Fóris György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents