Új Dunántúli Napló, 1994. június (5. évfolyam, 149-178. szám)

1994-06-04 / 152. szám

1994. június 4., szombat Irodalom - Művészet üj Dunántúli napló 11 A Bohémélettől a Bohéméletig Beszélgetés Hirsch Bencével Hirsch Bence neve az el­múlt évtizedekben elválaszt­hatatlan volt Pécs zenei életé­től. Vezényelt a színházban operákat és operetteket, kon­certeket a Pécsi Szimfonikus Zenekarral, komoly szerepet játszott a pécsi operatársulat kialakításában és fejlesztésé­ben. Most távozik Pécsről, az Állami Operaházhoz.- Szegeden kezdtem a ‘pá­lyámat 1960-ban. Vaszy Vik­tor vett fel korrepetitornak az Operába. Akkor még húszéves sem voltam. 1967-ben, külön­böző okokból úgy éreztem, hogy el kell jönnöm, s akkor kaptam ajánlatot a Bécsi Jég- revűtől, karmestert kerestek éppen. Abban az időben óriási lehetőség volt az, hogy utazni lehetett. Természetesen, an­nak a négy évnek, amelyet ott eltöltöttem, semmi köze sem volt zenei pályámhoz. Breit- ner Tamás szerződtetett Pécsre karmesternek 1971-ben. Az első opera, amit itt vezényeltem, a Bohémélet volt, s a Bohémélettel fejez­tem be most itteni, pécsi mű­ködésemet, úgyhogy a kör be­zárult.- Milyen zenei viszonyok voltak akkoriban Pécsett?-Én ezt csak a színház szempontjából értékelném. Ugyanis a zenekar akkor még nem volt önálló, a színházhoz tartozott, s kiegészült az arra hajlamos és érdemes zeneta­nárokkal egy-egy koncertre. Az igen jó periódusa volt a pécsi operának. Breitner Ta­más ugyanis profi karmester volt, s igen jó énekes gárda jött össze: Mészöly Kati, Né­meth József, Horváth Bálint, Albert Miklós, Bolla Tibor, Berczeli Jenő, Németh Alice, Szabadíts Judit, Marczis De­meter. Nagyon kitűnő előadá­sok voltak. Aztán egy idő után megkezdődött a hanyatlás.- Mi volt ennek az oka?-Talán Breitner is belefá­radt kicsit, el is mentek embe­rek az Operaházba, külföldre, s az utánpótlás már nem volt ugyanolyan minőségű.- Úgy tudom, felmerült az operatársulat megszüntetésé­nek gondolata.-Ez örökösen, folyamato­san felmerül, számomra érthe­tetlen. Azt hinné az ember, hogy az opera olyan kulturális kincs vagy érték, amelyre egy városnak büszkének kell lenni. Ha végignézzük a tér­képet, hogy hány állandóan működő operaház van ebben a térségben, hát nagyon kevés. A helyzet akkor vált kriti­kussá, amikor bekövetkezett a színház átépítése, mert akkor a Kamaraszínházban sínylőd­tünk. Ott nem volt zenekari árok, a zenekar egy hidrauli­kus liftben ült, amely a díszle­tek szállítására szolgált. Sú­lyos kompromisszumok árán lehetett csak operaelőadásokat csinálni. Akkoriban nem na­gyon tolongtak a fiatal tehet­ségek, s nagyon leromlott a színvonal. Valóban végve­szélybe került a társulat.-Akkoriban Ön karmester volt?- Egy darabig igen, 1988-ban lettem az operae­gyüttes vezetője, aztán opera­igazgató, majd az utóbbi években zeneigazgató.- Mennyiben érintette a színházat a zenekar önállóso­dása ?- Tulajdonképpen nem érin­tette. Van egy lojális szuharovi egyezmény, hogy Ilf és Petrovot idézzem, a zenekar és a színház között, amelynek értelmében a zenekar bizonyos szolgálatszá­mot teljesít a színházban. Nekik ez főleg az operett esetében ter­hes, mert az iszonyúan sok elő­adásszámban megy, nem kimon­dott öröm ötvenszer vagy nyolc­vanszor eljátszani egy évadban ugyanazt. Áz operát viszont nagy szeretettel játszák, ők hiányolnák, ha nem lenne, ez hozzátartozik egy zenekar profiljához.- Mennyit változott, fejlődött a zenekar az elmúlt időszak­ban?- Feltétlenül nagy fejlődé­sen ment keresztül Howard Williams vezetése alatt, de hozzá kell tennem, Breitner már fölhozta egy bizonyos szintre, a profi zenekart tulaj­donképpen ő teremtette meg. Williams nagyon felkészült karmester volt, rendszeres és kemény munkát követelt meg, Hirsch Bence az Állami Operaházhoz igazolt ugyanakkor mindig jó hangu­latú volt a munka. A karmester nagy titka, miképp tud mun­kára bírni egy együttest, hogy az ne legyen rabszolgamunka. És a zenekar fejlődése érzékel­hető volt az operaprodukciók­ban is.- Kudarcként éli meg a tá­vozást?- Úgy érzem, hogy az opera­együttes sikereinek csúcsán megyek el. Ezek az utolsó években létrejött produkciók hallatlanul sikeresek és jók vol­tak, kezdett egy repertoár kiala­kulni. Talán a kor parancsa, hogy a fiatalok kerülnek elő­térbe, s az utódom tehetséges fiatalember. Budapestre me­gyek, az Állami Operaházba, úgy érzem, hogy így tevéke­nyebb életet élhetek, mintha itt maradnék. Cseri László Makay Ida Kihajt Akkor még egyszer, utólszor fölgyullad mind az égi-földi csillár. Vakítva ég a pillanat, Egyetemes ünnep lesz immár, hogy hangtalan megérkezel. Csak fű és gyökér sejti majd. S erjedő őszből, rothadásból a rég elporladt nyár kihajt. Megjelent a Somogy új száma Tanáraink a távolból - unokáinkhoz szólnak Kaposváron szerkesztett kultú- rális folyóirat új száma gazdag és változatos tartalommal jelent meg. Versek, novellák, tanulmá­nyok, kritikák sorakoznak egy­más után, de ez csak a közölt írá­sok műfaji felsorolása. Többet tu­dunk meg a lapról, ha elmondjuk, hogy a folyóirat ezúttal a mai vaj­dasági magyar szellemi életbe kí­nál bepillantást: ezt szolgálják Ladik Katalin, Acs Károly, Csorba Béla, Sinkovits Péter ver­sei, a zentai Varga Zoltán prózai írása, Ács Károly dokumen­tum-közlése (egy vajdasági anto­lógia kiadásának kudarcos törté­netét beszéli el), valamint a szemle rovat több kritikája az új­vidéki Fórum Kiadó legújabb könyveiről. Kibomlott annyi szép virág Isten kegyelméből és az ember gyönyörűségére. Színpompás tulipáncsokrok, illatos gyöngy­virág, lágyszirmú, áhitatos ger- berák és a mezők tündöklő, gyönyörű virágai. Gyümölcsfák állnak ország­szerte virágbaborultan, szinte megszédülve saját illatuktól. Ünnepelve és hirdetve a tavaszt, az új életet. Csokrokba gyűjtve valakinek a szeretetét üzenik. Azt súgja egy egy ilyen cso­kor: látod, szeretnek! Gondol­nak rád! S aki kapja, elgyö­nyörködik benne, élvezi az il­latát. Virág kisgyerek kezében, ki maga is virága az embernek. Vi­rág egy lánynak, akinek a szívét szeretnék meghódítani. Anyák napján annak a szerencsés anyának, akit eszében tart nehe­zen felnevelt gyermeke. Egy csokor pusztán azért, mert tavasz van, és valamiért Mindemellett kiemelt figyel­met érdemel a folyóiratban a Vár- konyi Nándor hagyatékából elő­került Machiavelli-tanulmány, Kelemen Lajosnak Kalász Már­ton legújabb verseiről szóló elem­zése, valamint Vasadi Péter írása Rónay György költészetéről. Folytatódik a lapban Tüskés Tibor esszéje az Őrségről. Verssel még Berta Péter, Galambosi László és Kalász Márton jelentkezik a So­mogybán. Anna Mária lírai han­gulatú novellája és Tröszt Tibor történeti tárgyú regényrészlete jó olvasnivalót kínál. A folyóirat új számát László Gyula és Szemethy Imre rajzai díszítik. A Somogyot a Berzsenyi Társaság adja ki, s an­nak címén (Kaposvár, Honvéd u. 5.) megrendelhető. boldogok vagyunk. Meg akar­juk osztani ezt az érzést mással is. Virágok, éneklő virágok, mi­ket a temetőbe visznek valaki­nek. Az örök emlékezés, a soha nem múló szeretet illatos csok­rai. Gyengéd kezek igazítják el a sírokra helyezett vázákban ezeket, és rájuk hull egy-egy könnycsepp is talán. A virágok éneke halk, mégis túlhangzik az éteren.- Általunk üzenik, hogy rossz itt a földön nélküled. Hogy még mindig emlékeznek szavaidra, nem felejtik moso­lyodat, kezed szorítását. S akinek a virágok éneke szól, meghallja, akármilyen messze van is. Tavasz virágai. Adjatok vi­gaszt élőnek és holtnak, gyer­meknek, anyának, betegeknek, gyénge öregeknek! Vigaszt mindenkinek! Bán Zsuzsa E mma nénit úgy vették kö­rül a kisiskolások, mint kotlóst a csibék. Pedig nem volt se gügyögős, se érzelmeskedő, inkább határozott, katonás. A lényéből áradt, hogy szereti a gyerekeket, nem kellett monda­nia. Nem is mondta. Hangos szót sem lehetett hallani tőle, mérgesnek, izgatottnak, hara­gosnak senki sem látta soha. Az óráin mégis olyan csönd honolt, hogy még a légy is abbahagyta a zümmögést. Nem kellett fe­gyelmeznie, mert ő maga fe­gyelmezett volt. És nyugodt, mint az embememjárta anya- természet. Minthogy gyakorlóiskolában tanított, a tanítóképzősök pró­bálták ellesni a titkát. Ugyan mivel babonázza meg a más pe­dagógusnál mozgékony, izgága gyerekeket? Elvarázsolja őket? Végtére rájöttek: vannak dol­gok, amiket nem lehet ellesni, megtanulni, amikre születni kell. Jk Egykori magyartanárom olyan órákat tartott, hogy nem létezett olyan betegség, láz, amely bárkit is otthon marasz- tott volna. Külön jelest adott annak a diáknak, aki az óra vé­gén megmondta, a magyarázat­hoz milyen szakkönyveket használt föl. Ezt persze csak az tudta megmondani, aki az ösz- szes forgalomban lévő iroda­lomtörténeteket és monográfiá­kat olvasta. Sokan megtették. Olykor verssorokat idézett: rá kellett ismerni - stílusból, han­gulatból -, hogy ki írta a verset. Ha jött a légiriadó, kedves köl­tőinket szorongatva („karolva könyvem kebelemre, nevetve nézek ellenemre” - mint Illyés Gyula mondta volt) iszkoltunk a pincébe, ám ott szemrebbenés nélkül folyt tovább az óra. Félni is elfelejtettünk. Jk Ismertem olyan tanárnőt - fiatalon halt meg aki minden volt diákjáról tudott. A távolba szakadtakkal is levelezett. 1956 után, a látogató vasárnapokon hazánk börtöneit járta. Vitte a csomagokat egykori diákjai­nak. Ismertem olyan történelem- tanárt, aki szenvedélyes ország- és világjáró lévén vitte a „gye­rekeit” téli-nyári vakációban is. Késő nyugdíjas korában, ami­kor egykori tanulói már a kály­hasutban rostokoltak, azok gye­rekeit vitte. Csak a strapabíró­kat persze, mert igen spártai módon élt és közlekedett. Me­sélte, hogy Itáliában többnyire „Garibaldi vendége volt”, az olasz szabadsághős szoborta­lapzatai adták ugyanis a leg­jobb szállást. Hatalmasra mére­tezett malaclopó köpenyeik biz­tosították a legjobb védelmet a nyári záporoktól. Nemcsak a régi nemzedékek sorában akadtak igazi nagy ta­náregyéniségek. Gyermekeim iskolai életében is jelen volt néhány igazán szeretett tanár, akivel a barátság felnőtt korra is megmaradt. Mondhatnék példát az ellen­kezőre is. Emlékszem olyan (egyébként jóindulatú) tanár­nőmre, akinek - bár évekig ta­nított - sem nevét, sem arcát- nem tudom fölidézni. Amit ta­nított, azt még kevésbé, abból örökre tudatlan maradtam; s ha rágondolok, Szókratész jut eszembe, aki egy hozzáforduló apa kérő szavára így válaszolt, „Nem vállaikozhatom fiad ne­velésére, mert nem szeret en­gem, s ezért semmire sem tu­dom megtanítani”. A nevelő személye és az ér­zelmi motiváció a legfontosabb az egész oktatási műveletben. Akit szeretünk, azt azzal együtt szeretjük, amihez ő szenvedé­lyesen ragaszkodik. (Ha nem szenvedélye a tudománya, ak­kor régen .rossz!) Ha pedig a diák már korábban vonzódott ahhoz a tudománykörhöz, ak­kor boldogan talál rokonlé- lekre. Nevelni sem lehet elvontan, csak azon a tudásanyagon ke­resztül, amit tanítunk. Közöm­bösen, hidegen pedig sem taní­tani, sem nevelni nem lehet. Csak untatni. Az unalom azon­ban a legértékesebbet rabolja el: a fiatal, rugalmas agyú diák idejét. Korunk pedagógiája sokféle eszközzel, géppel, képpel, fel­szereléssel dolgozik, vala­mennyi könnyíti a munkát. De embert nem pótol. Egy papírral, ceruzával fölszerelt igazi ne­velő többre megy - akárcsak egy fa alatt a földön ülve - mint a gépek garmadájával ellátott, elfásult ember. (Gondoljunk csak a Kincskeresőre! A kis Móra Ferencet az édesanyja az ablak jégvirágaiba rajzolt be­tűkkel tanította, még papír, ce­ruza sem kellett!) Dehát ezt mindenki tudja, miért nem ér­tékeli mégis méltóképpen a tár­sadalom a pedagógusokat. Mi- érta legrosszabbul fizetett ér­telmiségi csoport az övék, és többnyire az is volt mindig? Már a rómaiak is többet fizettek a fodrász rabszolgáért, mint a görög paidagogoszért! (Az arány valószínűleg ma is ugyanaz.) Régente azt mondták: keve­sebb a munkaidő, mint más pá­lyákon, a téli, nyári, tavaszi va­káció kitesz négy hónapot; az óraszám is kisebb volt, az osz­tályok létszáma is, kevesebb dolgozatfüzetet kellett javítani; tanítás után gyerek, diák haza­ment; a régi tanárnak még volt ideje rá, hogy író, költő, műfor­dító vagy tudós legyen. De ma­napság látástól vakulásig az is­kolában tartózkodik, a vakáció rövidebb, külön keresetet csak a helyettesítés biztosít, fizeté­sének reál-értéke mégsem éri el a félszázad előttit. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy általános szegénység jel­lemez egy társadalmat, vagy re­latív jólét, a többihez viszo­nyítva mindig a pedagógus a legszegényebb. Mi lehet emö- gött? Gyanítom hogy talán a mindenkori társadalom irigy­ség: aki naponta azzal foglal­kozik, amit szeret, aki a rakon­cátlan emberkéből kultúrlényt farag, annak a munkája merő gyönyörűség, hát még fizes­sünk is érte?! Ám a helyzet nem ilyen egy­szerű. A mai diák nyugtala­nabb, mint felmenői voltak (mert hiányolja a szülőjét, aki­nek nincs ideje rá; mert válási árva, netán éppen fegyver ha­dakozó szülői kezében; mert fél az annyi veszélyt rejtő világtól; esetleg horror-filmek nézésével tölti a fél életét, stb.); szenvedé­lyes érdeklődés sem hevít min­den tanulót; gyakoribb a disle- xia, sok gyermek nem tud ol­vasni, tehát tanulni sem, bo­hóckodással teszi szórakozta­tóvá az órát; van, aki ellenség­nek véli a tanárt, olyannyira, hogy életét is veszélyezteti (Kosztolányi Aranysárkányhoz az élet nem egyszer szolgálta­tott mintát, s ma a regény aktuá­lisabb, mint valaha); akad, aki megalkuvásnak nézi a szeretet­teljes tanár-diák viszonyt, s a tanárhoz húzó társát is üldözi; egyszóval a tanáripálya sem csupa gyönyörűség, hanem a kemény küzdelemben azért mégis fölvillanó fények soro­zata. De vannak pillanatai, amiért érdemes élni. És vannak fölnövekvő ifjú emberek, akik mint a jó szobor, egyszerre vi­selik magukon modelljük voná­sait és alkotó szobrászuk félre­ismerhetetlen stílusát. E zekben az ifjakban él to­vább a pedagógus nem­zedékek során át, és ez az ele­ven életbe rejtett halhatatlanság igazabb jutalom minden más­nál. Bozóky Éva Dúsa Lajos Fordított genezis Hogy velem mi lesz? - egyre megy, látom sokszor: minden hiába. De van nálam is gyöngébb árva, ki elémbe rendeltetett. Csak hite van, csak szeme van, kétségbeesve fog keze. Mért én vagyok az istene, mért épp én, a boldogtalan? Játszom az igazt és a bölcset, a kősziklát, kiben hihet, és nagyon szégyelném magam, ha elárulnám, kit ő követ; ki tán nincs is, de ő úgy néz rám, olyan nagyon - hogy szinte van. Virágok mindenkiért

Next

/
Thumbnails
Contents