Új Dunántúli Napló, 1994. június (5. évfolyam, 149-178. szám)
1994-06-27 / 175. szám
1994. június 27., hétfő Külföld aj Dunántúli napló 11 Egyensúlyozás a meghaladott múlt és a bizonytalan jövő között Merre tart Oroszország? Jelcinnek jelenleg nincs alternatívája Képünkön a 135 szintes 3.000 szobás piramis alakú Phenjan Szálló Eszak-Korea fővárosának szívében. Az építkezés 1992. április 28-án félbemaradt. Beutazhat a trónörökös? Hogyan változott az elmúlt években és merre tart ma Oroszország? A kérdés élénken foglalkoztatja az orosz közvélemény politizáló (nem túl nagy) részét, s erre keresi a választ a húsz év száműzetés után a mai Oroszországot újra felfedező Alekszandr Szolzsenyicin az országot járva. A világhírű író mellett a gorbacsovi peresztrojka bölcsőjénél bábáskodó Alekszandr Jakovlev akadémikus is megpróbált választ találni erre a kérdésre az egyik moszkvai újságban megjelent cikkében. A helyzetértékelésekből kibontakozó Oroszország-kép meglehetősen lesújtó. Sommásan összegezve: négy évvel függetlenségének kinyilvánítása után az óriási ország egyelőre nagyon távol áll a nyugati értelemben vett demokratikus polgári társadalomtól. Jakovlev akadémikusnak a helyzet értékelése szempontjából alighanem kulcsfontosságú megállapítása szerint a reform és egyáltalán az átalakítást célzó politikai intézkedések fokmérője manapság Oroszországában már korántsem az, hogy közelebb visznek-e a piachoz. Sokkal inkább az, hogy a civilizált demokratikus társadalom irányába mutatnak-e, amelynek megteremtése a hallgatólagos cél. Kevés lényegi változás Arról ma már senki sem vitatkozik, hogy Oroszország a piacgazdaság felé vette az irányt és lényegében nem lehet letéríteni erről az útról. Más kérdés, hogy milyen is ez a kibontakozóban lévő piac, amelynek jellege végül is meghatározza a demokratikus társadalom megteremtésének esélyét. Általános értékelés szerint az orosz gazdaságban kevés lényegi változás történt az elmúlt években. A vagyonjegyes privatizáció ellenére továbbra is állami kézben van a vállalatok többsége, s ezek vezetői mindent megtesznek hatalmuk átmentésére. A gombamód szaporodó magáncégek döntő többsége pedig nem termelő, hanem kereskedelmi vállalat, s tevékenységük is inkább spekulációra, semmint a nyugati értelemben vett kereskedelemre emlékeztet. A szovjet időkből örökölt hivatalnoki réteg igyekszik sápot húzni a jelenleg országos méretekben folyó vagyon-újrafelosz- tásból, s nem tétlenkedik a maffia sem, amely a piszkos pénzeket mindinkább legális vállalkozásokba forgatja át és hatol be ily módon az élet minden területére. Mindezek kapcsán két héttel hazatérése után Szolzsenyicin máris figyelmeztetett rá, hogy a hivatalnoksereg, az új tőkés réteg és a maffia összefonódásával oligarchikus hatalom fenyeget Oroszországban, amelyben egyelőre Szolzsenyicin szerint nyoma sincs a demokráciának. Óriási különbségek Az országot jelenleg megosztó óriási társadalmi különbségeket jelezte a Kommerszant című lap, amely megírta, hogy a 150 milliós Oroszországban egymillió ember havi több mint 25 ezer dolláros jövedelemmel rendelkezik. Ők, illetve alkalmazottaik azok, akik könnyen alkalmazkodni tudtak a joghézagok jellemezte kaotikus állapotokhoz, és az ezt (is) meglovagoló korrupt hivatalnokok önkényéhez. Alighanem világ- viszonylatban is példátlan az eredeti tőkefelhalmozásnak az a gyorsasága, amely Oroszországot jellemzi. Sehol a világon nincs annyi huszonéves dollármilliomos, mint Oroszországban. ők a mai újgazdagok, vagy ahogy mindinkább közkeletű kifejezéssel hívják őket, az „új oroszok”. Nem rejtik véka alá, hogy a pénz hatalmával élve befolyásolni kívánják a politikát. Egyik vezető képviselőjük, egy 29 éves bankár bekerült az egyik vezető párt, a Jegor Gaj- dar vezette reformer irányultságú Oroszország Demokratikus Választásának elnökségébe. Ugyanakkor a lakosság döntő többsége a létminimum körül tengeti életét, különösen vidéken, s e hatalmas tömeg érdekei igazából képviselet nélküliek, ami a szélsőségek térnyeréséhez vezethet. Noha a boltok a korábbihoz képest ugyan tele vannak élelmiszerrel - ami kétségtelen eredmény a három-négy évvel ezelőtti végeláthatatlan sorok után - azonban az orosz emberek döntő többsége a piaci átalakítás áldásai helyett egyelőre annak árnyoldalait tapasztalja inkább. Az állami cégek alkalmazottainak országszerte sokszor hónapokig nem fizetnek bért, és a csökkenő termelés miatt ők azok, akik a munkanélküliek egyre növekvő táborát gyarapítják. Mindezek miatt beszélnek mind többet a lappangó társadalmi feszültségről, amely táptalajul szolgálhat a szélsőségeknek. Zsirinovszkij ugyan inkább szánalmas, semmint félelmetes, a tavaly decemberi parlamenti választások eredménye pedig sokkal inkább a tiltakozást jelezte semmint a szélsőségesen nacionalista politikus és nézeteinek elfogadását, azonban nem lehet alábecsülni a szélsőségek veszélyét. Erős elnöki hatalom Oroszországban nincs a nyugati értelemben vett többpártrendszer, s a a demokrácia jórészt „felülről irányított”. Az elnök - bár működik a parlament - továbbra is rendeletekkel kormányoz. Előfordul, mint legutóbb a szervezett bűnözés elleni harcra vonatkozó rendelettel, hogy az államfő az alkotmányt is megsérti, amelyet egy működő demokráciában az alkotmánybíróság lenne hivatott megakadályozni. Ez azonban nem működik Oroszországban, mint ahogy sok minden más sem. A kérdésre ily módon, hogy mikor lehet Oroszotszágból a fejlett nyugati értelemben vett demokrácia, senki sem tudja a választ. Addig azonban - bármilyen paradox is - a jelenlegi sokat bírált, erős elnöki hatalom stabilizáló szerepet játszhat az orosz politikai és gazdasági elit hatalmi harcában, amely az elnökválasztás közeledtével nyilván erősödni fog. Nyilván felismerte ezt a stabilizáló szerepét Jelcin is, aki gondosan kézben tartja a tényleges hatalmat jelentő hatalmi és erőszakszerveket. Pillanatnyilag a jobbára meghaladott szovjet múlt és a bizonytalan jövő között egyensúlyozó Oroszországban Jelcinnek nincs alternatívája. Ezt hallgatólagosan mind' tk’ elismeri Oroszországban, s ez lehet egyelőre a viszonylagos stabilitás biztosítéka. Kóti Lóránt A Brüsszelben élő Carl Ludwig Habsburg számára Ausztria Európa Unió-beli tagsága azzal a következménnyel járhat, hogy a jövőben minden további nélkül felkeresheti hazáját. Az utolsó k. und k. uralkodó - Károly - negyedik fia, aki 1918-ban született Badenben, sohasem mondott le a Habs- burg-ház előjogairól, s ezért a szomszéd ország kitiltotta. Mindmáig az „utolsó Habsburgnak” nevezi magát, és hosszú ideje eredménytelenül pereskedik, hogy megkaphassa a családi ezüstöt kétszáz milliárd schilling értékben. Az Európai Unió brüsszeli bizottságának véleménye szerint a csatlakozás után az osztrákok nem gátolhatják meg, hogy a belga állampolgárságú, nyugdíjas banktisztviselő szabadon közlekedjék hazájában. Hacsak nem „a közrendet, vagy a közegészséget veszélyezteti”, ami kevéssé valószínű. Aligha fognak úgy bánni vele, mint egy közönséges kábítószer-kereskedővel vagy terroristával, akire azonnali kiutasítás vár. Ausztriában meglehetősen felkorbácsolta a kedélyeket a brüsszeli állásfoglalás. Szakértők rámutatnak arra, hogy ellentmondás feszül az Unió jogrendje és az 1919-es osztrák alkotmány között. Ennek 149. paragrafusa ugyanis kimondja a Habsburgok kiutasítását az országból és vagyonuk lefoglalását. Más a helyzet azonban ha az érintett lemond osztrák állampolgárságáról, és belgaként akarja érvényesíteni „európai jogait”. Ekkor valószínűleg nem tagadható meg tőle a beutazás - vélik Bécsben -, ám ha előállna ismert követeléseivel, akkor az osztrák államszerződés értelmében a Habsburg-tör- vényt kellene rá vonatkoztatni. A magát pillanatnyilag trónörökösnek tekintő trónkövetelő állítólag többször is rosszallását fejezte ki legidősebb bátyjának, Ottónak, mert az lemondott jogairól. Habsburg Ottó ugyanis 1961-ben nyilatkozatban jelentette ki: származásából adódóan semmilyen igénye sincs. így elutazhatott Bécsbe, s létrejöhetett a „történelmi kézfogás” Bruno Kreisky kancellárral. Akkor úgy tűnt, a Habsburg-ügy véglegesen lezárult, amit az is igazolni látszott, hogy Zitát, Károly özvegyét néhány éve Ausztriában temették el. Toronyi Attila A. Szolzsenyicin szibériai kozákokkal beszélget Irkutszkban június 17-én. Három év alatt 82 fegyveres szembenállás Washington aggódik a „földi paradicsom” miatt A létbiztonság és a fegyverkezés Hawaii elszakad az USA-tól? Az ember létbiztonságára összpontosít az ENSZ Fejlesztési Programja által készített, és a világszervezet központjában nyilvánosságra hozott 1994-es jelentés. E szerint a létbiztonság sokkal inkább a társadalom egységesülésével, hatékony egészségügyi ellátással és oktatással, valamint a kisebbségi jogok helyzetével függ össze, mint az egyes országok haderejével. A jelentés szerint - írja a Reuter - „az ember létbiztonsága összességében az életben maradt gyermeket, az el nem terjedt betegséget, a meg nem szüntetett munkahelyet, az erőszakba nem torkolló nemzetiségi ellentétet, s az el nem némí- tott máskéntgondolkodót jelenti”. A világban az elmúlt három év 82 fegyveres szembenállásából 79 esetben nem nemzetek közötti, hanem nemzeten belüli háború dúlt, s 65 azon konfliktusok száma, amelyek színhelye a harmadik világ. A hidegháború megszűntével a hadi kiadások összességében 3,6 százalékkal csökkentek évente. Számos szegény ország azonban még mindig sokkal többet költ fegyverekre, mint oktatásra, vagy egészségügyre. A szegény országokban egy orvosra átlagban 19,katona jut, akik viszont ritkán harcolnak idegen országok ellen, s gyakran saját népük elnyomására vetik be őket. Némi öniróniával, a világszervezetjelentése beszámol arról, hogy a hagyományos fegyverek harmadik világba irányuló exportjában élenjáró első öt ország az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja, éppen azok, akik a nemzetközi békéért és biztonságért felelősek. Oroszország és a volt Szovjetunió többi országa szerepel az első helyen, őket követi az Egyesült Államok, Franciaország, Kína és Nagy-Britannia. Ezen országok együtt a hagyományos fegyverek 86 százalékát exportálják. Az ENSZ Fejlesztési Programja a következőket ajánlja hosszú távú megoldásként:- Három év alatt fokozatosan meg kell szüntetni minden katonai segítségnyújtást, katonai támaszpontot és fegyverexport-támogatást;- A fejlődő országok állami költségvetésének, illetve a külföldi segélyeknek 20-20 százalékát az oktatásra, az egészséf ügyi ellátásra, az ívóvíz biztosi tására, valamint az alapvető családtervezési programokra kell költeni;-Meg kell vizsgálni új intézmények - mint például egy a világot átfogó központi bank és egy nemzetközi beruházási hitelalap fölállításának lehetőségét. Az Egyesült Államok 50. tagja a kaliforniai partoktól csaknem négyezer kilométerre terül el: a Hawaii-szigetek csoportja, amelyeket Mark Twain a legszebbeknek nevezett a világon. Véleményét sokan osztják, hiszen Hawaiin napjainkban 1 200 000 ember él. Közülük 140 000 a polinéziai őslakók leszármazottja. S az utóbbiak most kiadták a jelszót: legyen földi paradicsomuk újra önálló. A termékeny és páratlan éghajlatú szigetekre 400 körül ju- iottak el az első őslakók, akik kezdetleges, maguk-vájta csónakjaikkal többezer kilométeres utakat tettek meg. A Hawaii Királyság azután virágzott, egészen addig, amíg Cook kapitány, a brit világutazó „felfedezte” őket. Megindult a gyarmatosító britek és franciák vetélkedése, de a szigetek végül, a XIX. sz.-ban az Egyesült Államok védnöksége alá kerültek: Hawaii amerikai területté lett, ami azt jelentette, hogy adót fizettek ugyan Washingtonnak - de beleszólásuk nemigen volt az USA ügyeibe, mert nem voltak tagállamok. Ezért igényelték évtizedeken át a felvételt az államszövetségbe, amelyet azután 1959-ben megkaptak. Most viszont az őslakók újra önállóságot szeretnének: sok gépkocsin megjelent a „Hawaii Királyság” felirat, s van bennszülött csoport, amely a követelés alátámasztására területeket tart megszállva, őszre tervezik a népszavazást arról, kiváljon-e Hawaii az államszövetségből, s nem kevesen vannak, akik bizonyosra veszik az önállósodást. A szavazás kimenetele azonban igencsak bizonytalan. A szigetállam gazdasága a legszorosabban kapcsolódik a kontinentális Amerikához, az USA számára pedig a híres Pearl Harbor-i kikötő és a többi katonai bázis létfontosságú. Sőt, sok Hawaiiban élő amerikai azt mondja, hogy a szigeteknek inkább a japánoktól kellene önállósulni, akik a közelmúltban felvásárolták Hawaii idegen- forgalmi iparának és egyéb ágazatainak jelentős részét. Az önállóság vonzó, de csalóka jelszó: Puerto Ricon, az ugyancsak az USA-hoz tartozó Karib-tengeri szigeten is sokat beszélnek róla, de végül is többre becsülik a függetlenségnél azt, hogy az Egyesült Államokkal vállalt közösségük magasabb életszínvonalat biztosít számukra, mint másoknak ebben a térségben. Bár tény: újabban Puerto Ricoh is mind gyakrabban emlegetik, hogy „nem minden a Coca-Cola”. Heltai András jk A
