Új Dunántúli Napló, 1994. június (5. évfolyam, 149-178. szám)
1994-06-25 / 173. szám
10 aj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. június 25., szombat Rózsa Endre Bujdosó madár Sugárban lövellnek a tájban a vércsék, hajnalló öledben aranysugár-kévék. Harmatos kelőben, gyönge sarjon hálunk, búzamezőt kulcsolt folyóvíz a lábunk. Fecske-hűs tajtékot túrnak a mély egek, belső tekintetünk egén tűzvész remeg: íme a madarunk, akit ajnároznánk, s szemünkből szakadva, kiröpül lét láng-szárny. Bezárt önmagunkból fúródik a fénybe - csöndesen sugárzik föl az égbolt méhe. A nagy verőfények porral elcsitulnak, gyümölcsverő szélben könnyek súlyosulnak. Madarunk, ha nem jössz, ne maradj sokáig, kevés az elég is, ha valóra válik, csobban a fák mélye egyre fehérebben, szétizzó évgyűrűk kápráznak a légben. Mint rügy alvó törzsben, mint tengerben áram, bujdosik madarunk szerte a világban; délre nyíló völgyben habzó kövekkel száll - égbolt sincsen másutt, csak ha bennünk felszáll. Kiss Benedek Hó alól fű Gyermekkor friss gyepje futballpálya, birkalegelő, ilyenkor füved vadul zsendül, évszázadok hava olvadoztán pogány lándzsákkal vadul tör elő. Mintha megújulnék veled én is, futballpálya, birkalegelő, őszibúzaként fagyot lebírva, és mintha konok szívünk tüzétől langyulna újra s fényesednék ki a levegő. Szeretnék játszani, futni ma újra futballpályán, birkalegelőn, tarackgyökér-erős vérindákkal kapaszkodni az élet szívébe, hisz virágzás tornya ott is, hol várnak már: a temetőn. Nem tudok futni már, játékom korhelyé, futballpálya, birkalegelő, temetlek titeket, ifjúi évek, kihamvad belőlem már az erő, megpezsdít mégis, ha pogány lándzsákkal ha alól fű tör elő. Takaró Amikor legutóbb vásároltunk takarót - mesélte B. -, az NDK államjogilag már nem létezett, ám a kölcsönös gazdasági kapcsolatoknak még megvolt némely maradéka. Még lehetett kapni Radeberger sört, s néhány hasonló rekvizítumot az „átkos- ból”. így azokat a színben-min- tában is tetszetős, kelet-német gyapjútakarókat, amelyeknek az ára 6-700 forint volt. Az új időknek új jeleként már nem minden helyen egészen ugyanannyi. Ha azt mondod, 6-700 forintos NDK-takaró - feleltem -, akkor én az őnáluk dömpingáron kapható tokaji borral érvelek. Máig és még sokáig Nyögjük azt, hogy némely magyar áru keleten oly olcsó volt, s emiatt nyugaton is lemorzsolódott az ára. Igazad van - folytatta B. - Maradjunk akkor 1994 takarója alatt. A fenébe a múlttal. Unokahúgom, férjhez menendő, két takarót kért tőlünk nászajándékul. El is indultunk nejemmel, és eleve nem 1200-1500 forintot vittünk magunkkal. Járván azonban áruházról áruházra, sokáig nem leltünk másféle takarót, csakis importból valót, 6-7000 forintért. Gondolom, bár ehhez igazán nem értek, a kínálat minősége talán valamivel jobb volt, mint amihez a magyar vásárló eddig szokott. De azért nem tudtuk elszánni magunkat ekkora kiadásra. Mígnem az egyik helyen mégis fölbukkant egy 2300 forintos, szemre sem utolsó takaró. Hazai termék. De nem kettő vagy több, hanem csak egy. Ami nekünk kevés. Nézem a címkéjét, hát éppen arról a határvidékről való a lelet, ahol egy sereg rokonom él. Akiket éppen készültünk meglátogatni. A folytatás már sejthető. Pár nap múlva a távoli kisváros eddig talán legjelentősebb üzemének a helyi márkaboltjában voltunk, ahol magas halmokban állt a takaró, gazdag szín- és mintaválasztékban. Ugyanaz a márka, amiből Pesten az utolsót találtuk, 2300 forintért. Itt megkaptuk 1700-ért. Csak éppen meg kellett hallgatni a panaszt, hogy az üzem alighanem heteken belül leáll, az emberek az utcára kerülnek, mert nincsen megrendelés. Mit gondolsz - kérdezte B. -, ezt az üzemet valaki vagy valakik szándékosan teszik tönkre, hogy megszerezzék a volt piacát, vagy hogy lerobbantása után fillérekért megvehessék? Vagy egyszerűen csak élhetetlen a régi cég ebben az új piaci kavarodásban? Minden lehetséges - feleltem.- De addig is, diktáld csak a nevét és címét annak a határszéli üzemnek, meg a boltjának . .. Magam is készülök arrafelé. Talán még elcsípek a raktár- készletükből a végkiárusítás előtt. Jól fog jönni. Elvégre, addig nyújtózkodjunk, amíg a takarónk ér... Lázár István Peter Weiss: A reménytelenség születése. 1992. A föld sója Izraeli művészek kiállítása Pécsett Félrevezetnénk magunkat, ha Gideon Kari, a Nő, az alma és a kígyó című festményének nyomán vélnénk megtalálni a mai Izrael képzőművészetének vezető szólamát. A teremtés-történet elbeszélését már-már derűs ornamentikába fojtó kép talányos inkább, mint eligazító. Távolodást sejtet a bibliai alaphelyzettől, és közeledést sugall a mitológiákat feloldó személyes megval- lások világdivatja felé. Hogy a számunkra, magyaroknak sem ismeretlen szétszóródás, szétszórattatás élménye miként gyorsítja fel a világkultúrával megvalósítható párbeszéd készségét, arra jó példa a Művészetek Házában rendezett izraeli kiállítás. Nem tanulság nélküli a számunkra sem (csak az dönthető bajosan el, hogy szakmai-művészi, vagy inkább erkölcsi tanulság-e?) amikor a diaszpórák kialakulásával és a kiáramlások korábbi ütemével szemben ellentétes irányú folyamat indul el, mert új centrum; gazdasági, kulturális és morális értékeket is megfog- hatóvá tevő tömegközéppont létezése valószínűsíthető. Egy koherenciáról nem feltétlenül tanúskodó korszak íme, ezúttal az összetartásról formál dokumentumokat. Rendkívüli szociális és morális elrendeződések képzetét erősíti meg a kortárs képzőművészeknek ez az Izraelből érkezett szemléje. Itt mindenki hazafelé tart. . . Ráadásul erről a törekvéséről hírt kíván adni, vagyis a nyilvánosság számára is „olvashatóvá” kívánja tenni a gesztust, hiszen láthatóan a függetlenség és a szolidaritás jele, hogy a kollektív adakozás kedvezményezettje a független Horvátország, a zágrábi Múzeum és Galéria Központ. A Pécsett látható anyag ugyanis a zágrábi társintézmény tulajdona. Ajándékként került oda. Nem feltétlenül művészet- történeti, vagy kritikai hangulatú tűnődésre késztethet a bemutatott művek mögött rejtőző emberi döntések összhangja, amint nyugtázzuk, hogy a világ majdnem minden részéből érkezve az új azonosság vállalása, Chile, Marokko, Spanyolország, Németország, Ukrajna, stb. személyes megélt közelmúltja ízül a különbözőségeket mostanra már egybeolvasztónak mondó nemzeti demonstráció keretei közé. Közösség vállalásáról szól a kiállítás, anélkül, hogy ennek adminisztratív jele valahol is megmutatkozna, vagy megmutatkozott volna a „felvezetés” diplomáciai tekintélyelvén túl. Izrael modernizációja már az állam megszületése (1948) előtt elkezdődött, kultúrájának az elképzelhető legnagyobb felületen volt már ekkor is kapcsolata a nagyvilágéval. A nemzetközi művészeti élet eseményeiben évtizedek óta jelen van Izrael, építészete, képzőművészete megkerülhetetlen egy hiteles szemle esetén. Egy ilyen kiállítás láttán azonban az első kérdés mindig az lehet, hogy miképpen sikerül az együvé tartozás hangulatát felkelteni, hogy mit „tudnak” a kiállított művek olyant, amit mások nem. Az anyag döntő része a kilencvenes évek termése, néha bukkan csak fel egy-egy korosabb darab. Valószínűleg az ajándékozó művészek döntése miatt volt ez így, s nem valamilyen különleges megfontolás okán. Sok művész, jó munkák. Művek inkább, mint tendenciák. A legkorábbi kép 1972-ből való, Ziva Ron műve, a hetvenes évek előadásában készült Rohanó akt, amelynek papír- kivágásszerű dekorativitásá- ban lazán elosztva finom és homogén felületű vörös, zöld átmenetek keverednek egy zaklatott és kevésbé elvont forma ömleny foltjával, valamelyest jelezve a szabad utat a szenvedélyesebb váltás felé. A francia Fauves eleganciájának kevésbé távolságtartó, ezért fegyelmezetlenebb értelmezését adja Jan Rauchwege r 1992-es érzéki Szobabelsője. Korainak gondoltam, mert a klasszikus hiperrealiz- mus közelében fogant Baruch Elron Titokzatos erdeje, de 1991-es keletkezését jól alátámasztja a hulladék ikonográfia alkalmazása. Jellemző rétege lehet az izraeli képző- művészetnek is a folkloriszti- kus indíttatású poétika, legalábbis erről tanúskodik Raphael Abecassis Jakob álma című, 1987-es szerigráfiája. Részletgazdag, harsogóan színes és ornamentális jellegű elbeszélésen keresztül jutunk a klasszikus bibliai történet közelébe. Az említett művek voltaképpen a szélsőségeit jelentik ennek a kiállításnak, főként, mert ismert nemzetköi törekvéseket tesznek megragadhatóvá. Az érdekesebb és mélyebb munkák azok, amelyekből a legkülönbözőbb festői manőverek segítségével áradnak az érzelmek, minőségük érzékeltetésére leginkább zenei műszavakat kellene használnunk. Haya Rosik kalligrafikus kompozíciója, mint egy lehelletfinom arabeszk hálózza be a kép alapját színező bíbor, barna és fekete foltokat. A keleti zene hajlékonysága és a mi fülünknek diszharmonikus részletei éppúgy felidéződnek, mint az ötvösművek domborított ornamensei. Az egymásbamosódó, erotikusán fülledt árnyalatok teszik izgalmassá Tsila Goldstein In- terieur-jéi, melyben a fekete puha mélységéből bukkan elő a bársonytól tüllig keveredő kelmék laza halmaza. Jacques Serenberg Táncoló maszkjai éppúgy a melodikus gazdagságú szürke keverékszínek hangulatában keltik a drámai játék benyomását, mint Hedva Ben David Növekedésben című kompozíciójának emberi, állati és növényi evolúcióra utaló, korántsem köny- nyed érvelése, melynek darabos filmkockái között egy fekete, barna tónusú festői telitalálat, egy portré is rejtőzik. Einan Kohebn Alakja is a szürke, fekete ellentéteire épülő rezignált mű, melynek hátteréből, a feszes szürke lemezek közül villan ki néhány életes színes szikra, felszín és mély egymásrautaltságát felidézve. A fekete, a szén és korom tárgyi mivoltát is megjelenítő alkotás Arik Schneider műve, ami teljes és illő költő- ietlenséggel jeleníti meg a keretekből kérlelhetetlenül kihulló esztétikai előítéleteket és mutatja fel az elmúlás siettetésének egyik történeti végtermékét, a hamut. Hasonló módon koncentrált szín élményt nyújtott Albert Jochai Elképzelt tája. Intenziven érlelt egynemű zöld felületben a foltok, morzsalékok, esetleges és akaratlagos festői beavatkozások nyomai alakítanak ki a mindent birtokbavevő növényi szervezetek elpusztíthatat- lanságáról jóleső képzettársításokat. A Művészetek Háza sikeres következetességgel biztosított eddig is igényes kiállítási programokat közösségének. Küldetését ezúttal is betöltve, most egy ígéretesen formálódó szomszédvárkapcsolat- tal, érdeklődő diplomáciai támogatással alapozott meg egy sokféleképpen hasznosítható kulturális hídfőállást. Aknai Tamás Hedva Ben David: Növekedésben. 1993. i i L L A
