Új Dunántúli Napló, 1994. június (5. évfolyam, 149-178. szám)
1994-06-24 / 172. szám
1994. június 24., péntek Riport ui Dunántúli napló 13 Cote d’ Azur Minden városnak megvan a maga jellegzetessége. Egy tér, egy utca, egy hang, egy illat. Nizzában a kávéházak. A régi városrészben, a fényesre koptatott köveken, az utcára kirakott székek, asztalok közt elmélázva széles mosollyal karol belém a pincérlány. Képtelenség menekülni a kedves erőszak elől. Ezt a várost nem lehet a tengerparti sétányról megismerni, se a régi világítótoronyhoz vezető lépcsők tetejéről. A belváros hatalmas pálmákkal övezett terén, ahol a szökőkutak állandó csobogása nyomja el az autók zaját, a valószerűtlenül zöld és tiszta pázsiton a szaladgáló kutyák talán nem is tudják, hogy a nyitott könyvet utánzó házak közötti kis utcában a borkereskedőnél legalább ezer féle ital kapható, persze mind jó fajta francia, több közülük falba épített páncélszekrény szerű hordókból akár kimérve is. Még nem foglalta el egészen a várost a turisták zajos, mindent lefényképezni akaró serege. A kedves, idősebb úr még nyugodtan kiülhet délben a szökőkút mellé megszokott padjára, kedvenc lapját csak úgy kezében tartva, és talán még ő is elcsodálkozik a mindenféle színű srácok lélegzetelállító görkorcsolya bemutatóján. A tengerpart esténként még a szerelmeseké. Apró, sziszifuszi munkával veti a partra a tenger nap mint nap köveit, hogy aztán kora reggel a dübörgő buldózerek újra felépítsék az egyre fogyó partot. A szerelmesek ezt persze nem látják. Csak a kikötőbe érkező hajók mögött keringő sirályokat és a házakat szinte érintve leszálló repülőket. És kár lenne a mindig nevető pincér és gyümölcsárus lányok elől elszaladni. Az osztrigát úgy is muszáj egyszer megkóstolni. Az epernek is egész más íze van, mint otthon. A recsegő magnó hangjára szomorúan táncol a hófehér arcú balerina. A parti kavicson ülő társaságban körbejár egy cigi. Ki tudja, fnivel van töltve. Szundi György Fotók: Vincze Barbara * * í 4
