Új Dunántúli Napló, 1994. június (5. évfolyam, 149-178. szám)
1994-06-18 / 166. szám
10 aj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. június 18., szombat Birtalan Ferenc Menj Hová születsz kicsi vers, milyen bolond világra? Üres kemence, hűlt parázs, nincsen pogácsa. Menj, próbálj szerencsét, várj jótett helyébe jóra. Ördögbőr takar ma mindent, villants fehér szárnyat alóla! r Kiss Attila festőművész munkáiból rendeznek kiállítást Pécsett, a Lenau Házban. A tárlatot Somogyvári Imre tiszteletbeli osztrák konzul nyitja meg hétfőn délután 5 órakor. Arcok a múltból „A lilaruhás nő” Veressné Csapó Mária emlékezete A közelmúltban a Pécsi Rádió Vasárnapi magazinjában régi,, archív felvételről Veress Béláné hangja szólalt meg. József Attiláról beszélt, akivel gyerekként Öcsödön találkozott, majd évekkel később a New York kávéházban, melynek márványasztalán egy számolócédula hátlapjára írta le, kérdésére válaszként a költő „A lilaruhás nőnek” című versét. Az eredeti kéziratnak, sajnos, nyoma veszett, „elment a hadak utján ...” A gyorsan múló esztendők távolából megkísérlem felidézni Veress Béláné alakját. Boldogult ügyvédbojtár koromban találkoztam vele először. A bíróság pécsi Széchenyi téri épületében rendezett kultú- resten, a valamikor e helyütt állt első pécsi kőszínházról beszélt. Lelkesen, okosan, hozzáértéssel és színesen, amire fel kellett figyelnem. Megtudtam, hogy Veress Bélánénak hívják, és a bíróságon tisztviselőnői munkája mellett kultjrfelelősként is tevékenykedik. A hatvanas évek elején, már rádiósként, felkérésemre örömmel vállalkozott arra, hogy leül a stúdióban a mikrofon elé, és emlékeit idézi. Szinte elkápráztatott, mennyi érdekes, hiteles mondanivalót rejt életútja. Kezdve ott, hogy 1901. február 8-án megszületett a Hajdú megyei Tégláson - ezt természetesen nem ő árulta el nekem, mint ahogy azt is unokája, Szerző Katalin, az Országos Széchenyi Könyvtár zeneműtárának tudományos munkatársa mondta el, hogy a Veress Béláné asszonynév alatt a József Attila öcsödi gyerekéveiben (1910-1912) ott szolgálatot teljesítő nagytiszteletű úr Csapó Péter leánya rejtőzködött. Az öcsödi hívek emlékezetében „aranyszájú” Csapó Péterként élő lelkész két egyházi beszédét találtam meg az Országos Széchenyi Könyvtárban, a gyomai Knerr nyomdának 1904-ben csodálatosan tipogra- fikált betűivel. Elképzelhetőnek tartom, hogy a gyermek József Attila nemcsak a Kalendáriumból és a paraszti nevelőszülőknél meglévő egyetlen harmadikos olvasókönyvből szerezhetett irodalmi impulzusokat, hanem Csapó Péter mívesen fogalmazott beszédei sem maradhattak nyom nélkül későbbi költészetében. Nem lehetetlen, hogy „Pap a templomban” című kcjrai versének utolsó soraiban: „És a vén, komor pap / halkan, csudásan prédikál” - Csapó Péter alakja tűnik fel. Csapó Mária „Az összetört fészkek”, majd a „Tíz köb föld” című novelláskötetével robbant be szinte egycsapásra az irodalmi életbe. Van ebben egy novella, „Hallgató harangok, elnémult szivek”, melyben öcsödi helytörténeti hagyományok alapján arról írt, hogy élt Öcsödön egy harangozó, aki fölment egyszer a templomtoronyba, és nem lehet tudni, miképp, de „összetört tagokkal terült el a mélyben a repedt szívű harang utolsó harangozója”. És milyen különös, van egy olyan József Attila-vers, „A tavi torony harangozója”, melyben József Attila-i nagyságrendű költői sűrítéssel szintén szerepel egy harangozó, aki tragikus véget ért. Ugyancsak Veress Béláné unokájától hallottam egy József Attilával kapcsolatos, csak családi körben elmondott jellegzetes epizódot. Amikor a New York kávéház márványasztalánál megismerkedett egymással egy „parázsszemű, bozontos hajú, csibukos fiatalember” és „egy ragyogóan szép, félje és egy íróbarátjuk társaságában betoppanó fiatal nő, .aki első irodalmi próbálkozásait szeretné a fővárosi irodalmi köröknek bemutatni”, és e találkozás ered- dényeként megszületett „A lilaruhás nőnek” című József Attila-vers, Csapó Mária valamelyik írását mutatta meg a költőnek. Ő kissé ridegen csak annyit mondott neki: „Asszonyom, ön túl szép ahhoz, hogy nagy író lehessen.” Ez Csapó Máriát később is bántotta és az 1940-ben megjelent „őrtüzek” című nagy regénye, mintha válasz akar akart volna lenni erre az egykori József Attila-i jóslatra. Most már sajnálom, hogy nem faggattam ki őt tartalmas életűtjáról. A Gyulán töltött évekről, ahol feleségül vette Veress Béla jogász, később pénzügyi tisztviselő, akinek apai ágán olyan jeles ősök találhatók, mint Veress József, orosházi evangélikus esperes, aki 1894-ben a tudni székes- egyházban Kossuth híveként a híres gyászbeszédet elmondta. A szegedi évekről, ahol felfigyeltek írói próbálkozásaira és a Juhász Gyula által alapított Tömörkény Irodalmi Kör igazgatónőjévé választották. Sopronról, ahol 1942-ben megkapta a Civitas Fidelissima nagydíjat irodalmi estjeiért, irodalom- szervező munkásságáért. Ezt a tevékenységét 1951-től Pécsett is folytatta, 1972. február 13-án bekövetkezett haláláig. A pécsi könyvtárakban hiába kerestem könyveit. Pedig írói hagyatéka, minden kérdőjelével együtt, nem is olyan másodrendű irodalom. Méltatlanul elfeledett irodalom, melyről túl sokáig nem vettek tudomást. Dr. Nádor Tamás G inzeng-Tempust, noha alkatra-arcra tökéletesen európai, olykor ázsiainak mondják. Hogy hát a neve ugyebár. Amire ő diszkréten elmosolyodik, és ezt kérdezi: no és a Tempus? Ginzeng-Tempus foglalkozása: szoborlefejező. Igen, jól hallották. A szerszám, amelyet a ház oldalához ragasztott, garázsszerű építményben tart, lényegében egy vízszintes mozgású nyaktiló. A metafora jó és pontos, a hasonlat elnagyolt; tehát nem olyan (szinte vagy megszólalásig), mint egy vízszintes nyaktiló, hanem egész pontosan az. Nem kevesebb, inkább több vagy két tonnánál. Szemre idomtalan és durva, de a belseje! Egyszer valami pakolás meglazult, és Ginzeng-Tempus leemelte a zöldessárga borítólemezt a szerkezetről. Az első nürnbergi órák lehettek ilyenek: egyetlen pillantással átlátod a mechanika főbb ösz- szefüggéseit, hogy melyik kerék mit mozgat s miért. Egyetlen fogazott tengely járásából az összes többi helyére és elmozdulására következtetsz. Egészen elképesztett az ok- és célszerűségek e világos rajzolata, amely ebben is a bolygókat, a bolygórendszereket, a tejutat és a Tejutakat mozgató égi mechanizmus mása. Mindamellett nagyonis földi dolgok mozgatják. Nem akarom azt mondani, hogy az értelem vagy az eszmék ciklikus rövidzárlatai. Egy tökéletes gépezettől elvárnánk (éppen mert tökéletes), hogy a pillanat nagyságától vagy kicsinyességével nem magyarázhatóan működjék. A pillanattól teljesen függetlenül. Egyszer megkértem Ginzeng-Tempust, vigyen magával, hadd lássam őt, de főleg gépezetét működés közben.- Akkor húzd fel a vekkert, barátocskám, éjjeli kettőre mondta -, mert ha megfigyelted, nappal soha nem dolgozom. A nap csak arra való, hogy kialudjam magam, s közben a szenátus vagy a képviselőház (vagy az együttes ülés) kimondja a halálos ítéletet egyik vagy másik szoborra. Estefelé megébredek, bekapcsolom a rádiót, a hírekben eddig még mindig elmondták, mi a dolgom. Akkor megint szundizom egyet, a vekkerem pedig felkölt kettőkor. Kitolatok a garázsból, s mire a büntetésvégrehajtás színhelyére érek, fél, esetleg háromnegyed három. Az időpont megválasztása, hogy úgy mondjam, tudományos; az élettanászok szerint éjjeli három és öt között a legmélyebb az ember álma. Márpedig a parkok, a közterek közül, ahol e szobrok utolsó pillanatukig állnak, emberek élnek. Illetve a kérdéses időpontban a lehető legmélyebb álmukat alusszák. Az élettani részt leszámítva nem értettem a művelet logikáját. A honatyák eddig még mindig a népakaratot, a nép érdekeit hozták fel fő érvként a szobortalanításban. Amire Ginzeng-Tempus rábólint: legalább Hippiasz és Hipparkhosz, legalább Néró óta ... - És akkor? - sétálok bele a mesterien felállított csapdába.- A népakarat a kötelező emotív faktor ebben az egészben - mondja tudálékosan. - Ha csak egyszer kifelejtenék az illetékesek, előfordul, hogy másnap ugyanott áll a szobor, mintha le se fejeztem volna. Visszaállítja, s ha kell, százszor is a kollektív részvét vagy valami paradox igazságtudat, mondjuk ahogy akarjuk. így viszont a nép ellenségével könnyedén, és minden feltűnés - minden visszhang! - nélkül elbánhatnak. Nekem pedig kettőkor szól a vekker, falok valamit, közben rápillantok a várostérképre, és máris megyek.-Jó-jó, de miért nem nappal? - kérdeztem újból, mert Ginzeng-Tempus véletlenül vagy készakarva csak fél választ adott.- Ha arra gondolsz, hogy ezeket a jóideje nem kedvelt, de nem is gyűlölt, tehát a levegő törésmutatójával mért szobrokat a hirtelen gyűlölet elidegeníti, igazad van. De gondolj arra is, kinek használ egy nyilvános kivégzés, olyasfajta, mint amilyet a középkori városkák főterén rendeztek déli tizenkettőkor? A jómadarat kerékbetörték, esetleg felnégyelték, és ez tanmese volt a többi törvényszegőnek. Eddig még egyetlen szobor sem tanult a másik sorsából, legalábbis nem vettem észre - kacag Ginzeng-Tempus, és hatalmasat ásít: most alszom egyet, mert éjszaka melózom. Pontban kettőkor kitolatott a zsebhangárból, én pedig menet közben felugrottam a hágcsóra. A szerkezet háromszázhatvan fokban fordult lánctalpain, és már a Victoria sugárúton haladtunk, a Diadalív végtelen dicsőségében, onnét át a Kiseleffre, az Aviatori- lor-ra.- Ritka földfémekből, az is lehet, Holdkőzetekből öntötték a pengét - kiáltja Ginzeng-Tempus, bár láncaink, a lánctalpak csörgését leszámítva semmi más zaj. - És tudod-e, miért a nyakat, akár él az ember, akár pedig szobor? Makogtam valamit arról, hogy hát az amúgyis halandó test kétszeresen, százszorosán, végzetesen halandóvá válik, máris azzá vált, amelyik pillanatban arasznyira távolítják tőle a káros, veszélyes, esetleg a világot felforgató értelmet. A rés, ha csupán pengevékony is a ráció és a test törésvonalán: legalább egy világ elmúlása a nem boldogtalan és nem boldog tudattalanban.- Látod, ez engem soha nem érdekelt. Engem csak az érdekel, hogy a legvékonyabb - tehát a legkisebb anyag- vagy közegellenállásra képes testrész a nyak. Úgyhogy a műhiba kockázata még akkora se, mint egy banális vakbélműtát- nél. E zek után olcsó hatásvadászat azt hinni, hogy Ginzeng-Tempus csak azért jár a szoboravatásokra, hogy máris kaján pillantásokkal méregesse a Frissen Leleplezett kő vagy bronz nyakicá- ját. Dehogy! Ott ül kifogástalanul vasalt fehér öltönyében, nyakkendősen, kajánságnak nyoma sincs az arcán. Nem suttogja konfidensen a szomszédja fülébe, hogy láttunk mi már karón varjút, vagy jön még a kutyára dér, esetleg nyugtával dicsérd a napot. Igaz, nem is hatódik meg. Tárgyilagosan tudomásul veszi, hogy ilyen az élet, ilyen a világ. Hogy a szobrok, az ideológiák, az ideológusok. S ha ez iszonyúan nagy közhely, akkora, mint a hegymagas szobor, aminek csizmáihoz éppen most kötötte oda gépét, s amelynek oly vastag a nyaka, hogy egy újabb, a Guiness-re- kordok könyvébe illő guillotint kell majd tervezni - cikkor is. Oláh István A szoborlefejező Sárándi József Előszó egy házimuzsikáláshoz (Kaland a psychiátrián) Tisztelt Antaethyl-Band! Tisztelt Sorstársaim! Nehezen szántam rá magam találkozónk megnyitására. Talán mert nekem sem könnyű áttörnöm a mellébeszélés, a hazugság és az igazmondás között húzódó lelki vasfüggönyt, érzelmi közegellenállást. Nevezetesen arról van szó, hogy noha nem először vagyok itt, s valószínűleg nem is utoljára, az Istennek sem akartam tudomásul venni a tényt: hozzátok hasonlóan beteg vagyok. „Turistának”, átmeneti vendégnek képzeltem magam, aki nem nagyon törődött a környezetében szenvedő emberek gondjaival. Úgy véltem, ha hagyom rólam lecsurogni a rám fröccsenő bánatvallomásokat, könnyebben szabadulhatok a saját bajomtól. Nem úgy történt; nem lehet egyszerre közösülni is, meg szűzen is maradni - mondom közönségesen. Nem akartan is megérintett a magatokkal idehozott kis magyar pokol. Az ijesztő kép, mely bennetek a kinti társadalomról, ha olykor tagolatlan mondatokban is, de fölrajzolódott. Elsősorban a munkahelyükről eltávolítottak kétségbeesésére gondolok, és azokra, akiket a veszélye fenyeget. Szinte lehetetlen együttélni a gondolattal, a ledolgozott évek, évtizedek után felesleges emberré váltam, a segélyből s annak lejártát követően hogy tudok felszínen maradni, hogyan segítem családomat? A létbizonytalanság a személyiség legádázabb ellensége. Kikezdi önbecsülésünket, megingatja tartásunkat, akadályoz legelemibb feladataink megoldásában, olyannyira állandósítja szorongásainkat, hogy végül már emberek közé sem kívánkozunk. A szégyen kényszerzubbonyában feszengünk az úgynevezett egézséges emberek között. Halálos veszélyben forgó személyiségünkre végül rácsukjuk a fagypont alatti, a dideregtető magány „biztonsági zárás” ajtaját. ,,/m itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat” - írta József Attila. Egy beteglelkű ország beteglelkű megalázottjai és megszo- morítottjai vagyunk ebben a lélekvesztő, idegbajos nyárban, őszben, télben, tavaszban, az évszakok elmezavarában, amikor még a madarak udvarló énekét is vészjelző szirénabú- gásnak halljuk, s a ligetünkbe tévedt angyalszelíd őzeket is vérebektől féltjük. És akkor még nem beszéltem a szétesett családok egyedül tengődő szerencsétlenjeiről, a magukra maradt öregek teszthalott állapotáról, szerelmi csalódottságukban öngyilkossággal kísérletező fiatal lányok-fiúk beteljesületlen vágyairól, a „hivatásos önpusztítók”-ról, és nem utolsó sorban mindannyiunk szere tetéhségéről. „Hányadik nyár, hányadik szerelem, hányadik elhagyatta- tás” - idézem egyik pályatársamat: Pardi Annát. Nem vagyok pap, mondandómat nem prédikációnak szántam, csak a szíveteket akartam megcsókolni, ha már az Isten sorsotokra hagyott titeket. „Az élet él és szent okokból élni akar” - írta Ady Endre, élni ebben a köszörűkő-kegyetlen- ségű világban is; próbáljatok hát kikapcsolódni, legalább arra a néhány órára, amíg vendégeink vendégeiként részesei lehetünk e szépnek ígérkező házimuzsikálásnak. Köszönöm, hogy meghallgattatok.
