Új Dunántúli Napló, 1994. május (5. évfolyam, 120-148. szám)

1994-05-06 / 124. szám

1994. május 6., péntek Háttér uj Dunántúli napló 11 Kampánycsend Mi vár az új kormányra? Amitől tart Európa és Itália: Berlusconi kormánya A szürke eminenciások Az Egyesült Államokban hivatalosan az elnök „csinálja” a külpolitikát, de ő csak a végső elhatározásokat hozza meg. A politikát lényegében legszűkebb munkatársai terve­zik és hajtják is végre, miköz­ben e"szürke eminenciásokról" alig tudunk valamit. Közéjük tartozik Anthony Lake nemzet- biztonsági főtanácsadó is. Az egyébként elsősorban Afrika-szakértő, 54 éves Lake - mint annyi társa - a híres külügyminiszter, Henry Kis­singer „inasa” volt, de 1970-ben, tiltakozásul a viet­nami háború kiteijesztése, Kambodzsa titkos bombázása ellen lemondott. így nem meg­lepő, hogy pár évvel később a liberális diplomatát a demok­rata Carter elnök idején látjuk viszont a Külügyminisztérium egyik csúcsposztján, a republi­kánus kormányzat 12 évében viszont jórészt tanított, kutatott. A nemzetbiztonsági főtaná­csadók az utóbbi időkben kü­lönböző stílust képviseltek. Egykor Kissinger, majd Brze- zinski nyilvánosan vívta harcát a külügyi és a hadügyi tárcával és a hírszerzéssel. Lake úgy véli, hogy diszkréten kell dol­goznia, a háttérben kell marad­nia. Anthony Lake a háttérből persze igyekszik befolyásolni az USA boszniai politikáját. Azok közé tartozik, akik már tavaly a NATO boszniai be­avatkozását sürgették. A kényes ügyek mestere Vitalij Csurkin, az orosz külügyminisztérium harmadik embere nem panaszkodhat az elfoglaltság hiányára: a kényes ügyek egyik mestere, akinek közvetlen hatáskörébe tartozik a Balkán, a Baltikum, valamint a NATO-békepartnerség. A 42 esztendős, hivatásos diplomatát korai őszülése okán gyakran szürke(hajú) eminen­ciásnak nevezik, sőt valaki a külügyi vezetés szürke egeré­nek titulálta, miután egész tár­gyalási stílusát bizonyos visz- szafogottság, háttérben mara­dás jellemzi. Tevékenységét a Balkánon állandó lidércnyo­máshoz hasonlítja. Egyetlen igazi sikere, hogy közvetítésé­vel előmozdította a horvátok és a krajinai szerbek első egyez­ségét, amelyet a zágrábi orosz nagykövetségen hoztak tető alá. Ezzel együtt is az a véle­ménye, hogy a Balkánon nem a közvetítők, a „bábák” hiá­nyoznak, hanem a jószándék. Mint Jelcin elnök balkáni különmegbízottja, amikor azt tapasztalta, hogy a boszniai szerb vezető, Karadzsics meg­szegi szavát, egy mondattal tette helyre annak handabandá- zását: „Ne felejtse el, hogy Oroszország nem banánköztár­saság, hanem nagyhatalom.” Kampánycsend van. Jól jött, mert a végére mégiscsak eldur­vult a választási kampány. Sike­rült eldurvítani. Államköltsé­gen. A kampánycsend pedig arra jó, hogy eszébe juttassa mindenkinek: vannak fontosabb dolgok is, mint a hatalom színe, jelvénye, megszemélyesítője, s hogy a hatalom minősége nem a pártoktól vagy a személyektől, hanem a demokrácia fejlettségi fokától függ. Egy szempontból közömbös, hogy ki kerül hata­lomra, a helyzet szempontjából, mely manapság nem fokozódik ugyan, csak megoldatlan, sú­lyos problémák sokaságával várja az új politikai vállalkozó­kat. A kliensek és klienseik Rövid leltár azokról a dol­gokról, amelyek fontosabbak, mint a hatalom színe: az állam- háztartás, a privatizációs poli­tika, az adórendszer, a bank- és pénzügyi rendszer, a mezőgaz­daság, az egészségügy, a kultu­rális gazdálkodás, a tájékozta­tási rendszer, az adósságkezelés és a szomszédságpolitika. A lel­tár fontossági sorrend is lehet. Az államháztartás reformja annyit jelent, hogy mint Ronald Reagan amerikai elnök hirdette tízegynéhány évvel ezelőtt, le kell venni a kormányt a nép vál­láról. Se a kormány, se a parla­ment ne költhesse ellenőrizetlen eleganciával az adófizetők pén­zét. Az aktuális hatalom elszá­moltathatósága fontosabb, mint a történelmi ámyékbokszolás és kazamata-keresés. Még akkor is, ha a diktatúrában a kormány még szabadabban szórhatja a más pénzét, mint egy mégoly fejletlen demokráciában. Békési László kifogásolja, hogy „ma szűkebb a kormány­zási mozgástér, mint 1990-ben volt”. Lehet, de a kormányzási mozgásteret tovább kell szabá­lyozni, ami nem azonos a szűkí­téssel. Korlátokat a költekezésnek! Az államháztartás reformja olyan feltételek megteremtését jelenti, amelyek között nem is­métlődhet meg az elmúlt né­hány esztendő rémálomszerű pénzpocsékolása, melynek ja- vadalmazottai az éppen hatal­mon lévő kormány ideológiai és gazdasági kliensei, továbbá a kliensek kliensei voltak, akik között a régi rendszer számos gazdasági vezetője is ott van. A kliens és a kliens kliense közt az a különbség, hogy az előbbi ideológiai alapon jut közva­gyonhoz, az utóbbi gazdasági alapon. A privatizáció azonban haszontalan, ha nem áramlik új vér, új alkotóerő a gazdaságba, azaz ha kizárólag kliensekkel folyik. Árról nincs szó, hogy a mi­niszterelnök biciklivel jáijon a piacra, mint a dán király és csa­ládtagjai szokták, de arról már igen, hogy nálunk a képviselők döntenek a képviselői fizetések­ről, az önkormányzatok az ön- kormányzati fizetésekről, a tele­víziós elnök a televíziós elnöki fizetésekről és így tovább. Minthogy korábban minderről egy ember döntött, az új rend még demokratikusnak is tűn­hetne. Ha nem tudnánk, hogy mind a képviselők, mind az ön- kormányzatok, mind az állami médiamogulok a költségvetés­ből merítenek. Némelyek állító­lag hatszázezret havonta... Ez tehát a fordítottja annak, ami az igazi tőkés rendszerekben van, ahol a magánvállalkozó úgy gyarapszik, ahogy tud és úgy fi­zeti meg az embereit, ahogy tudja, az állami költekezésnek szigorú korlátái vannak. Nálunk a vállalkozói költekezésnek vannak szigorú korlátái. Az államháztartás reformjá­nak célja a takarékosabb és ha­tékonyabb kormány. Enélkül a többi fontos feladat sem meg­oldható. Az adórendszer elke­rülhetetlen reformja nem első­sorban azon múlik, hogy átté­rünk-e a családi adóztatásra, hogy lesz-e ilyen vagy olyan adó. Ezek is fontos dolgok, de lényegesebb, hogy a gazdaság­nak és a költségvetésnek ki kell bírnia egy gazdaság-ösztönző adórendszert, vagyis az adóbe­vételek ideiglenes csökkenését. Ez viszont csak a piaci viszo­nyok szabadabb érvényesülése esetén lehetséges. Ez elsősor­ban a pénzügyekre vonatkozik. Magánbankok, jelzálogkölcsö­nök, használható hitelkonstruk­ciók nélkül sosem lesz pénz, so­sem lesz tömeges beruházókedv vagy lakásépítkezés. Eddig ezen a területen is a kormány diktált, aminthogy lényegében a kormány döntötte el azt is, hogy mit játszanak a színházak és miből. A kulturális alapítvá­nyok körül folyó buzgó intrikák és hatalmi viszályok rögtön meg fognak szűnni, ha a szín­házak, a filmesek, a zenészek és a könyvkiadók működésének fő forrása nem a költségvetés, ha­nem a magán-mecenatúra, a si­ker és a profit lesz. Több kötelezettséget! Ebben az országban egy pil­lanatig sem sikerült megszaba­dulni a szocializmus alapelvé­től: mindenki képessége szerint, mindenkinek munkája szerint. Ez egyébként nem rossz elv. Sajnos azonban azt, hogy kinek milyen képességei vannak és ki mit teljesített, még mindig túl gyakran a hivatal dönti el a piac helyett. A mezőgazdaság, az élelmi­szeripar, az egészségügy külön­leges területek. Az állam min­denhatóságát ezeken lehetne gyakorolni. A mezőgazdaság a nemzetközi piaci helyzet miatt, a nyugdíjas, a beteg ember saját kedvezőtlen helyzete miatt a szabad verseny előre kiszámít­ható vesztese lenne. Minden más tekintetben éljen a szabad­ság. Ja igen, a hatalomnak sem kell több szabadságot adni. Ha majd a kormányzás kevesebb pénzt, hatalmat és több kötele­zettséget jelent, nem lesznek durva választási kampányok. Bokor Pál Itáliában feltűnően nehezen született meg Scalfaro elnök döntése, amellyel Silvio Ber- lusconi-t bízta meg a kormány- alakítással. Nem a kormány- többséggel voltak gondok, hi­szen a hárompárti koalíció biz­tosan veheti a parlamenti akadá­lyokat. Az államfő elsősorban alkotmányos aggályait hangoz­tatta: egy 1957-es kiegészítés szerint ugyanis tilos olyan mi­niszterelnök jelölése, akinek esetében fennállhat a magán- il­letve közérdek összefonódása. Ha valakinél, a Fininvest-biro- dalom tulajdonosánál, Berlus- coninél ez a veszély fennáll, hi­szen negyvenezer alkalmazott­jával és szerteágazó válla­lat-láncaival tavaly több, mint egybillió /ezermilliárd/ forint­nak megfelelő forgalmat bonyo­lított le. Bár ez önmagában is nyoma­tékos érv, Berlusconi természe­tesen megtalálta és nyilván a jövőben is megtalálja majd a kiskapukat. Ezért sokak szerint nem ez késztette valójában az államelnököt fenntartásainak hangoztatására, hanem legfő­képpen az, hogy az Északi Liga keresztülviheti legnyomatéko­sabban hangoztatott követelését és megszerzi magának a bel­ügyminisztériumot: méghozzá azért, hogy sürgősen leépítse, s minden hatáskört továbbadjon a tartományoknak, körzeteknek. Van a Ligának egy másik meg­oldási javaslata is, alakítsák meg - persze az észak önállósá­gát kívánó politikusok irányítá­sával - a Területi Autonómiák Minisztériumát; vagyis a bel­ügyminisztérium ugyan formá­lisan tovább létezhetne, de nem dönthetne lényeges ügyekben. Jogos aggálya a köztársasági elnöknek az is, hogy Gianf­ranco Fini újfasisztái bekerül­hetnek a kormányba, s ezzel Olaszország elszigetelődhet az Európai Unióban. Mert azt ter­Két teljes oldalt szentelt a Newsweek című amerikai hírmagazin Borisz Jelcinnel ké­szült interjújának, ami elég ritka eset a hetilap történetében. Jel­cin számos figyelemreméltó ki­jelentést tett az orosz bel- és külpolitikáról. Kijelentette töb­bek között, hogy a 25 százalé­kos választási siker ellenére sem tart Zsirinovszkijtól, mert az emberek csupán természetes elégedetlenségüket, nem pedig a szélsőjobboldalhoz való von­zódásukat fejezték ki azzal, hogy rá szavaztak. Részletes választ adott az orosz elnök az egészségi állapo­tát és állítólagos depresszióját, időnkénti eltűnéseit firtató kér­désekre is: „Igen, mindenkivel előfordul, hogy eltűnik. A ma­mészetesnek veszi ugyan az in­tegrálódó kontinens, hogy vál­tógazdaság van konzervatívok, szociáldemokraták s helyenként a liberálisok között, de a máso­dik világháború befejezése óta újfasiszták még nem kerültek kormányzati pozíciókba a föld­részen. A hírek szerint a párt az ipari és az oktatásügyi miniszté­riumra esélyes, jogosan jelent tehát lidércnyomást a szövetsé­gesek számára, ha a fasiszták nyíltan beleszólást nyerhetnek a tantervek elkészítésébe vagy az ifjúság gyakorlati nevelésébe. Az ezzel kapcsolatos viták Olaszországban is felélénkül­tek, s nem csak a mostani idő­szak kapcsán, amikor a második világháború befejeződésére em­lékeznek és évfordulója van a korábbi diktátor, Mussolini ha­lálának is. Milánóban három- százezren emlékeztek és tüntet­tek a fasizmus ellen, jóval na­gyobb súllyal, mint más eszten­dőkben. Másrészt - különösen az újfasiszták tíz százalékos szavazási eredménye, s a kor­mányban való lehetséges rész­vételük kapcsán - ezrek keres­ték fel Predappiót, Mussolini szülőhelyét, ahol az unoka s egyben neofasiszta honanya, Alessandra Mussolini kijelen­tette: „Megnyertük a választá­sokat, közel kerültünk a hata­lomhoz s végre először, fel­emelt fejjel emlékezhetünk nagyapám halálának évforduló­ján.” Fini, a pártvezér, a hang­adókra való tekintettel, maga is kijelentette: „Mussolini volt a század legnagyobb államfér- fia.” S mit csinált közben Ber­lusconi? Villája nagyméretű kertjében lerakta egy családi mauzóleum alapkövét, s távol maradt mind az északiak, mind a neofasiszták megmozdulásai­tól. Mint közölte, ezeket csak televízión nézte. Természetesen a saját csator­náin . . . Réti Ervin guk elnöke és eltűnik. Minden elnök eltűnik időnként. Mind­egyik ember. Senki nem tud egész évben dolgozni pihenés nélkül. Én rendszerint nem egy­szerre veszem ki a szabadságo­mat, tavasszal kiveszek tíz na­pot vagy két hetet, s ősszel újra elmegyek rövid időre”. Jelcin azt mondja, nem hajlamos a depresszióra, s az eltűnéseivel kapcsolatos felhajtást a sajtó csinálja. Családjáról szólva az orosz elnöknek elmondta, hogy a Jelcin család kilenc tagból áll, s még a fiatalabb gyerekek is politikai érdeklődésűek. És mi­vel felesége is folytonosan az újságokat bújja és a televíziót nézi, ő maga kéri ritka szabad­napjain, hagyja már abba egy-két órára a politizálást... En sosem vagyok depressziós Egy korszak vége Búcsú a politikai erőszaktól? A külföldi látogatót Johan­nesburgban óva intik attól, hogy egyedül sétáljon az utcákon. Á helybeli fehérek zsebében, vagy autójuk kesztyűtartójában álta­lában ott lapul az önvédelmi fegyver, de van, aki az oldalán viseli, bár a többség jobbnak látja, ha nem (eszi ki közszem­lére. Otthon, a szekrényben a módosabbak egy-két puskát is tartanak, főleg nagyobb kali­berű vadászfegyvert. A fegyver- tartási engedély persze már nem a fehérek privilégiuma: az egyedüli feltétel a büntetlen előélet, s persze némi pénz is kell hozzá, mivel nem olcsó „mulatság”. A választások előtti hetekben úgyszólván kiürültek a fegyverkereskedők üzletei, de a slágercikk az elmúlt hónapok­ban a golyóálló mellény volt. A Dél-afrikai Köztársaságba érkezett újságírók közül is so­kan beszereztek egyet zsebtele­fonjaik, csipogóik és bérelt au­tóik mellé, hiszen sose lehet tudni. Az óvatos előrelátás azonban feleslegesnek bizo­nyult. A fekete elővárosok éle­tét megkeserítő politikai erő­szak elcsendesült, miután Man- gosuthu Buthelezi inkatha pártja is bejelentette indulását a választásokon. A búr szélsősé­gesek 21 halálos áldozatot kö­vetelő terrorkampánya is kiful­ladt, így a történelmi választá­sok napjaiban és utána ritka nyugalom honolt az országban: még a buijánzó bűnözés is visz- szaszorult, feltehetően a rend­kívüli rendőri készültségnek köszönhetően. A bűnözés megfékezését a lapok az ország előtt álló egyik legfontosabb feladatnak tekin­tik. Tokyo Sewale, a Johannes­burgot is magában foglaló Pre- toria-Witwatersrand-Vereeni- ging tartomány leendő kor­mányfője kiemelt jelentőséget tulajdonít a bűnözés elleni harcnak. Az ANC Johannes­burgot kívánja megtenni az új tartomány székhelyének, és sze­retné jó hírét javítani, hiszen a metropolis - Sewale szavaival - nem csak a tartománynak és az egész országnak, de Afrika Szaharától délre eső részének is kereskedelmi központja. A bűnözés nem csak a johan­nesburgi agglomerációt, hanem az egész országot sújtja, és a la­kosság minden rétegéből szedi áldozatait. A hivatalos statisz­tika szerint a Dél-afrikai Köz­társaságban 1991-ben minden 100 ezer emberből 98 lett gyil­kosság áldozata, csaknem tíz­szer több, mint az Egyesült Ál­lamokban. Az elmúlt tíz esztendőben évente 200 ezer fegyvertartási engedélyt adtak ki. Jelenleg - engedéllyel -1,3 millió ember­nél összesen 3,5 millió lőfegy­ver van, s ehhez jönnek az ille­gálisan tartott fegyverek, me­lyeket a száműzetésből hazatérő gerillák vagy profi csempészek hoztak be az országba. Az utób­biak a szomszédos Mozambik- ból szállítják a dugárut, ahol a polgárháború befejeztével megnőtt a fegyverkínálat. Az ENSZ mozambiki tűz- szüneti megfigyelői szerint mintegy másfél millió AK-47 típusú géppisztoly tűnt el nyom­talanul. Ennek egy része Dél-Afrikában kötött ki, ahol „özvegy-csinálónak” becézik, vagy „Soweto-csekk-könyv- nek”, mivel a Johannesburg melletti nagy fekete előváros­ban csaknem olyan jó, mint a készpénz. Bérelni is lehet, napi 250 randért (50 dollár). A fegyveres rablások, betöré­sek miatt a módos polgárok úszómedencés villáikban egyre magasabb falak mögé zárkóz­nak, szögesdrótot és korszerű riasztókat szerelnek fel, így még inkább elszaporodtak az utcai rablások és gépkocsilopá­sok. Az országban tavaly 19500 gyilkosságot követtek el, a rendőrségi kimutatások szerint legfeljebb egyhatoduknak volt politikai indítéka. Dél-Afriká- ban azonban elmosódott a határ a politikai erőszak és a közbűn- tényes esetek között. Áz apartheid öröksége: a gazdasági egyenlőtlenség, a fe­kete munkanélküliség, megfe­lelő szociális háló híján a bűnö­zés melegágya. Afrikában ugyan máshol is jellemző a nyomor és a tékozló luxus egy­más mellett élése, sőt a nyomor sokkal mélyebb; az ellentétek azonban talán sehol másutt nem ilyen kirívóak és szembeszö- kőek. Az apartheid azzal is hoz­zájárult az erőszak kultuszához, hogy aláásta a jogkövetési kész­séget. Az ellenállás a feketék körében a lakbérfizetés bojkot­tálásáról, a „tegyük az előváro­sokat kormányozhatatlanná” jelszaván át a radikális „forra­dalmárok,, gyakran skandált jelszaváig (Öld meg a búrt, öld meg a farmert!) terjedt. Az apartheid-törvényekkel való szembeszegülés sokakban általában is a törvényekkel szembeni ellenérzést erősítette. Az „ez is csak az elnyomók tör­vénye” önigazolásra, önfelmen­tésre is kapóra jött, így az erő­szakban sokan a cél elérésének elfogadható eszközét látták. A békés átmenetről folyó többpárti tárgyalások idején Nelson Mandelának kellett fel­hívást intéznie az elővárosok lakóihoz a lakbérbojkott be­szüntetésére. Nem térítheti vi­szont jobb belátásra a rablókat és a betörőket. A bűnözés még sokáig a társadalom rákfenéje lesz, s csak fokozatosan, a szo­ciális egyenlőtlenségek csök­kentésével enyhíthető. Tóth László Johannesburg

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents