Új Dunántúli Napló, 1994. május (5. évfolyam, 120-148. szám)

1994-05-26 / 143. szám

1994. május 26., csütörtök Honismeret uj Dunántúli napló 11 Tanulmányok Dél-Pannoniából Régről ismert, de ma, a rendszerváltás éveiben ugyancsak gyakorta idézett, valójában mély tartalmú és talán soha el nem csépelhető mondás: aki a múltat nem becsüli, az a jövőt nem ér­demli. Tömör és kifejező. Mindent elmond: Nem egy­szerűen eleinkkel szemben tanúsított tiszteletről, a múlt eseménysorából való köte­lező okulásról van szó. Sok­kalta összetettebb ez, átitatva érzelemmel, hazafisággal (?), egyébbel, s talán sza­vakban alig magyarázható. De vajon akad-e köztünk a múlt ismerője? Akad-e, aki elmondja, miként élték meg apáink, nagyapáink, netán a messzi múltba fordult eleink régiónk színe-változását? Hiszen a múlthoz fordulás egyik, sajátos formája a helytörténetírás: rátekinteni mindarra, miként élte meg szőkébb pátriánk az ország - s talán a nagyvilág? - törté­nelmének egy-egy forduló­pontját. Hogyan alakult a he­lyi politika? Miként formá­lódott a helyi társadalom? Egy, a közelmúltban meg­jelent kötet bizonyítja: akad a régiónkban történész, akad, ki a fáradságot nem kímélve akár hivatásból, akár szakmai megfertőzött- ségből és önszorgalomból összegyűjti mindazt, amire kíváncsiak lehetünk. S Dél-Dunántúl történészei időről-időre Pécsett talál­koznak, hogy elmondják egymásnak, az érdelődőknek - és a kívülállóknak -, mivel foglalatoskodtak. Egy-egy regionális konferencia azon­ban kevés a kutatómunka eredményeinek közkinccsé tételéhez, mint ahogyan áiz 1988-as találkozóra is ki em­lékszik már? Hat év, nagy idő. Mégis öröm: a Művelő­dési és Közoktatási Minisz­térium támogatásával, a Ma­gyar Történelmi Társulat Dél-Dunántúli Csoportja és a Pannon História Alapít­vány egy kötetnyi válogatás­sal, a történészkonferencián elhangzott előadások legja­vával lépett elő. A Fülöp Miklós és Vonyó József szerkesztette Törté­nelmi tanulmányok Dél-Pannoniából címet vi­selő kötet nemcsak elégtétel a szakma művelőinek, nem­csak munkásságuk vissza­igazolása. Olyan nagyívű vizsgálódásokat tartalmaz, amelyek közkinccsé tétele nem csak üdvös hanem min­denképpen hiányokat pótló a maga nemében. ízes falato­kat nyújt a honismeret mezs­gyéjéről, sok mindenről szól, amit az itt élő embernek is­mernie kéne, illene. Főleg, ha mint közéleti szerepvál­laló, a helyi politika formáló­inak sorába áll. Vagy bele­szól abba. Lásd a nemzeti­ségtörténet. Vagy azért illik tudni, mert az általános műveltség része a középkori Magyaror­szág ismerete, vagy mert századunk település- és tár­sadalomtörténete, politika- története vagy kultúrhistóri- ája nélkül aligha lehet ér­demben a mát megérteni. Igaztalan volna egy rövid, a figyelemfelhívást szolgáló írásban a könyv tanulmányai között szemezgetni, kie­melni ezt vagy azt. Igaztalan volna akár egy jelzőnyi el­marasztaló kritikát tenni: nem is célom ez. Hiszen már az öröm, hogy a mai, anya­giakkal nem éppen átitatott világban e Dél-Pannónia tör­ténelméből kiszakított no­vella-füzér megjelent; hogy bárki hozzájuthat, a tudomá­nyos alapossággal megírt ta­nulmányait átlapozhatja, a maga szemüvegén át érté­kelheti. Kozma Ferenc Régi májusok Születésének centenáriumán Dr. Esztergár Lajos 1894 május elsején a Pécsi Napló III. évfolyamának 105. száma került az olvasók kezébe. A politikai napilapot Várady Ferencz felelős szerkesztő je­gyezte, a szerkesztőség a Király u. 2. számú házban működött. Előfizetési díjként egész évre 12 frt-t (24 koronát) kellett fi­zetni, egyes szám 5 krajcárba került. A lapban megjelent korabeli tudósítások szerint Kossuth La­jos halálát követően, május 6-án alakult meg véglegesen a pécsi Kossuth szobor-bizottság, Er- reth János országgyűlési képvi­selő elnöklete alatt. Egy sző­kébb bizottságot is létrehoztak a szobor alap javára történő gyűj­tés kidolgozására. A Pécsi Napló május 7-i számában ol­vasom, hogy „Krasznay Miklós olyan bizottságot kíván alakí­tani, melynek tagjai értenek a művészeti szempontok mérle­geléséhez. Zsolnay Vilmos gyá­ros pártolja Krasznay indítvá­nyát, ellenben Piacsek Gyula még korainak tartja egy ilyen bizottság megalakítását.” Az új­ság május 17-i száma közölte Erreth János felhívását a Kos­suth szobor javára történő gyűj­tés megkezdésére. Ezt követően naponta olvasható az adakozók neve. Később kiderült, a gyűjtés nem eredményezett gyors si­kert. (Mint Romváry Ferenc írja könyvében, évekig tartó huza-vona után Horvay János bronzszobrát csak 1908-ban avatták fel.) Sikeresebb eseményről szá­molt be a Pécsi Napló május 9-én. A mohácsiak régi vágya teljesült: az előző napon tette első próbaútját Mohács és a Margita sziget közti gőzátkelést biztosító „Város” nevű 40 lóe­rős propeller. Először a DGT 3030 métermázsával terhelt uszályhajóját vontatta át min­den nehézség nélkül, árral szemben a túlsó partra. Majd a szigeti partról 9 terhes kocsival megrakott kompot hozott át a propeller két és fél perc alatt szép kanyarulattal, és eresztett a parthoz, ahol nagy közönség nézte gyönyörködve a próbát, lelkesen üdvözölte az elsőt for­duló propellert. Riadalmat keltő tudósításra bukkantam a Pécsi Napló má­jus 6-i számában: „Az új szín­ház falai” című cikk írója sé­tálva az épülő új színház mel­lett, annak falait annyira gyen­géknek találta, hogy félő: ösz- szedőlnek. „Megtudtuk - olva­som tovább a beszámolót -, hogy a 130 ezer forintos telekre épített 200 ezer forintos új színház falait vaskapcsok tart­ják össze. A mérnöki hivataltól észrevéve, hogy az új színház lépcsőházában a ventillátorok­nál mintegy 2-3 méter hosszú és 2 cm széles repedések van­nak, nyomban jelentést tett a tanácsnál, jelezve a fenyegető veszélyt, s kérve a sürgős in­tézkedést. A városi tanács hala­déktalanul fölszólította a Stein- hard budapesti építőczéget, hogy jelenjék meg a megej­tendő műszaki vizsgálatra.” A lap információja szerint a falak vastagságának megállapításá­nál a Budapesten készülő tég­lák erősségére számítottak. A pécsi téglák, noha elég jók, kö­zel sem olyan erősek. így lát­hatni a téglákat, melyek az óri­ási súly alatt szétmállottak. Elősegítette a falak repedéseit, hogy a talaj bizonytalan, süp­pedő. A' város szakértői azt hi­szik és azt állítják, hogy a baj jelentéktelen, melyen könnyen lehet segíteni. „Adja az Isten, hogy úgy legyen, mi azonban félünk, mert a városnak még nem volt olyan építkezése, a melylyel kárt nem vallott. Tudni kívánjuk, tudni akarjuk, hogy mi és mekkora a baj, s kit terhel a felelősség.” E kérdésekre nem találtam feleletet a lapban, de szeren­csére, a pécsi téglából emelt fa­lak nem dőltek össze. Száz esz­tendő elteltével is állnak. 1914 májusában már nem tartottak előadásokat a színház épületében, véget ért a pécsi szezon. A társulat Újvidéken szerepelt. Május 17-én zajlott le a búcsúelőadás, mely után Mo­hácsra utaztak, ahol 19-én kezdték meg a 25 előadásra tervezett idényt. A színpártoló egyesület buzgalmának kö­szönhető, hogy valamennyi előadásra előre lefoglalták az összes páholyt és a földszinti helyek nagy részét. Ha a színházban nem is szó­rakozhattak a pécsiek, mai szemmel nézve meglepően nagy vonzereje és közönségsi­kere volt a Pécsi Lóversenyegy­let által május 9-én és 10-én, a Szigeti külvárosi versenytéren rendezett kétnapos tavaszi ver­senyprogramnak. Az akkor már Lenkei Lajos által, a Munkácsy Mihály utca 10.sz. alatti épületben szerkesz­tett és nyomtatott Pécsi Napló május 12-i számában olvasom a színesen megírt tudósítást: „A közönség özönlése már a kora déli órákban megkezdődött. Tülkölő autók, robogó magán­fogatok és törtető bérkocsik nyargaltak végig a versenytér felé vivő utcákon, sőt az alig féléve (1913. október 13-án) megindult közúti villamos is tu­lajdonképpen ekkor vizsgázott le. A Széchenyi tértől kezdve egész tömegekben várakozott a közönség a megállóhelyeken a villamos kocsikra. Az igazgató­ság úgy igyekezett lebonyolí­tani a nagy forgalmat, hogy az összes pótkocsikat a hadapród­iskolái vonalon járatta, sőt dupla járatokat is indított: egy motorkocsihoz két pótkocsit kapcsoltak, úgy hogy egészen tekintélyes kis vonat vitte ki a nagy rajokban sereglő közön­séget a versenytérre. Künn ragyogó kép köszön­tötte az érkezőket. A stílusosan szép tirbünön egy parányi hely sem maradt szabadon. A höl­gyek itt mutatták be pompáza­tos toilettjeiket, a második helynek is meg volt a maga kö­zönsége, nem szólva a pálya körül gyűrűző ingyen érdeklő­dők sokadalmáról. Különösen a díjugrató ver­seny volt eredményes. A kato­natiszti akadály-versenyben pedig Jeszenszky József Cabi- netje biztosan győzött volna, ha az utolsó akadálynál ki nem tör. így váratlanul Perczel Miklós főhadnagy Ébresztője érkezett be elsőnek, amely a totalizatőr- nél 10-re 90-et fizetett. A közönség érthető izga­lommal és érdeklődéssel leste a harmadik futam után a Sorso­lási-verseny győztes lovának kisorsolását. A jóképességű Sabinát a második hely közön­sége köréből a 6299.sz. belépő­jeggyel Szabó Sándor 16 éves szabósegéd nyerte, aki még a versenytéren eladta azt 300 ko­ronáért Fehér Imre siklósi bir­tokosnak.” Történt mindez alig egy hó­nappal azelőtt, hogy Szarajevó­ban meggyilkolták Ferenc Fer- dinánd trónörököst, valamint feleségét, és ezzel kitört az első világháború. Dr. Nádor Tamás Méltatlan körülmények fő­zött kellett elhagynia szeretett városát, visszavonultan és elfe­ledve halt meg az a férfi, akinek Pécs igen sokat köszönhet. Nagy örömünkre szolgál vi­szont, hogy a Pécsi Városszé­pítő és Városvédő Egyesület helytörténeti szakosztálya kez­deményezésére, Pécs Város Önkormányzata és a Jezsuita In­tézmények Diákjainak Egyesü­lete támogatásával születésének 100. évfordulóján, 1994. május 28-án, szombaton rendezvé­nyekkel tiszteleghetünk emléke előtt. Az erdélyi Abrudbányán szü­letett, de életműve Pécsett telje­sedett ki. Az 1929-es törvény- hatósági választás után lett a vá­ros jogügyi és népjóléti tanács­noka, dr. Nendtvich Andor nyugalomba vonulásakor pol­gármester-helyettes, Makay Ist­ván nyugdíjba menetelekor pe­dig polgármester lett. A nyilas hatalomátvételkor őrizetbe vet­ték és internálták, de 1994. de­cember elején társaival a Me­cseken át, kalandos körülmé­nyek között visszatért Pécsre. 1945 derekáig volt polgármes­ter, őt Tolnay József követte a város élén. 1949-es eltávolítá­sáig a pécsi egyetem jogi karán tanított. A város élén állva folytatta elődei biztos alapokon nyugvó gazdaságpolitikáját, bár az 1929/33-as világgazdasági vál­ság hatását igen megérezte a vá­ros. Városfejlesztés, építkezés terén is gazdagodott ekkor Pécs, terv született a városfal kisza­badítására, nagy gondot fordí­tott a műemlékek védelmére, számos kulturális, gazdasági, egészségügyi, kereskedelmi, tu­risztikai létesítménnyel gyara­podott a mecsekalji metropolis hivatali ideje alatt. Külön gondot fordított a színházi, az irodalmi, a képző- művészeti és a zenei élet fej­lesztésére. Számos megbecsült művész dolgozott itt, szép­számú kulturális rendezvény­nek adott otthont ekkor Pécs. Országos hírnévre azonban szociálpolitikusként emelkedett a Pécsi Norma kidolgozásával, és egyik kidolgozója volt az 1940-ben bevezetett Országos Nép- és Családvédelmi Alap néven ismert rendszernek. Születésének centenáriumán, délelőtt 11 órakor volt lakóhá­zán, a Bartók Béla u. 71 .sz. ház falán emléktáblát avatunk, majd délután 17 órai kezdettel tudo­mányos emlékülés kezdődik a Leőwey Gimnázium második emeleti dísztermében, amely­nek keretében dr. Révész Mária a közigazgatási, dr. Rajczi Péter egyetemi tanári, magam pedig a szociálpolitikai tevékenységé­ről tartunk előadást dr. Észter- gár Lajos családja jelenlétében. Sokrétű és gazdag éleípályát méltatunk tehát. Olyan egyéni­ség volt dr. Esztergár Lajos, aki tevékenységével beírta nevét a város történetébe. Reméljük, sok mai pécsi polgár tiszteleg majd emléke előtt. Dr. Vargha Dezső A Pécsi Napló egykori szerkesztőségének homlokzata a Mun­kácsy Mihály utcában Fotó: Löffler Gábor „Emlékmű” a hegytetőn Mostanában emlékművek, emléktáblák avatásával, műso­rokkal idézik szerte az ország­ban az ötven évvel ezelőtt tör­ténteket, a Holacust kezdetét, amelynek keretében hatszázezer magyar zsidó vált füstté és ha­muvá. Egy nap különös embercso­port érkezett Nagyharsányba. A civilruhás, sárga karszalagot vi­selő embereket magyar katonák kisérték. Hamarosan végigfutott a hír a falun:- Zsidó munkaszolgálatosok jöttek! Légvédelmi megfigyelőt építenek majd a hegytetőn! A munkaszolgálatosok egyik részét a kaszámyaudvaron, a Levente Otthonban - az Oszt­rák-Magyar Monarchia idején bosnyák katonák állomásoztak itt, sokukat itt is temették el a hegyoldalban létesített katonai temetőben -, a másik részét pe­dig a vásártéren a Cédula-ház­ban helyezték el. A kaszámyaudvarról indul­tak munkába és ide tértek visz- sza. Munkából visszatérve ka­tonadalokat énekeltek: „Vé­kony héja van a piros almának .. . Este száll a fecske ..meg ezekhez hasonlókat. Volt egy nótájuk, amit soha nem hagytak ki, ma már csak néhány sora jut az eszembe: „Sok a meló, kevés kaja / Senkinek sincs gyomor­baja / reggel hatkor indulunk a melóba...”. Reggel hatkor indultak a ka­szárnya udvarról: két vödör víz­zel, két vödör homokkal, tíz da­rab egymásra takott téglával a kézben, kinek mi jutott, a Koló- nin keresztül, az Aparin felka­paszkodva - az Apari már csak az emlékezetben van, elhordták kohókőnek, útalapnak, építő­anyagnak, cukorgyári kőnek - végig a hegygerincen fel a csúcsra. Estére már csak vonszolták magukat. Lentről is jól lehetett látni a mind jobban fáradó, ci- pekedő embersort. Nem csoda hát, ha úgy segítettek magukon ahogy tudtak: félvödör vízzel érkeztek meg a hegytetőre, út­közben a felét kilötyögtették, de akadt köztük olyan is, aki ki­lyukasztotta a vödröt.... Ők ketten nagyon megbünhdőtek. A parancs így szólt: Két vödör vízzel a legmeredekeb részen, fel a csúcsra. Mi, gyerekek a kegyetlen hő­ségben árnyékból figyeltük a két ember küzdelmét. Akkor még csak elképzeltem, milyen nehéz lehet feljutni két vödör vízzel a csúcsra, később magam is tapasztaltam. Az elkészült megfigyelőál­lomáson, helyi katonaköteles emberek teljesítettek szolgála­tot. Éppen akkor kellett nekik élelmet vinnem, amikor a szo­kásos útvonal éleslövészet miatt le volt zárva. Választhattam volna egy lé­nyegesen hosszabb utat is, de én afféle hősködő gyerek a legrö­videbbet, egyben a legmerede­kebbet szemeltem ki. Felfelé haladva a bőrönd és tartalma mind nehezebbé vált, a csúcs­hoz közeledve, mintha nem is ételt, hanem ólmot raktak volna a bőröndbe, ráadásul a tűző nap hatására a sziklák mintha lángot leheltek volna. Néhány tíz mé­terrel a csúcs előtt ájulásszerű álomba merültem, estefelé ott találtak rám az ebédre váró ka­tonák. Elmúlt a háború, és a béke első jeleként a helybéliek szét­szedték a légvédelmi megfigye­lőállomást. Vitte mindenki azt, amire éppen szüksége volt, il­letve ami jutott: ablakot tokos­tul, lécet, gerendát, ellenséges repülőgépek élethű modelljeit. Nekem a telefont működtető akkumulátor jutott. Lefelé is nehéz volt vinni, hát még ide felcipelni! A csupasz falak álltak, ami­kor Tito láncos kutya lett. Én hasznot húztam ebből, mert az állam a siklósi Zakariás építési vállalkozót bízta meg a megfi­gyelőállomás helyreállításával, és én lettem az egyik segéd­munkása. Pék segédlevéllel a birtokomban a hegy északi ol­dalán kézi csőrlővel húztuk a hegytetőre: a vizet, a homokot, a cementet, az ablakokat, az aj­tókat ... Ismét felépült a megfigyelő­állomás. Katonák jöttek, akik­nek az volt a dolguk, hogy szemmel tartsák a Láncos Ku­tya minden mozdulatát. Megszűnt a Láncos Kutya-vi­lág és az emberek ismét a csu­pasz falakat hagyták meg .. . Ma már csak ezek a falak em­lékeztetnek a közelmúltra, meg azok a katonák, akik messziről jöttek és itt, Nagyharsányban ta­lálták meg a párjukat. Sz. Harsányi János > t k k

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents