Új Dunántúli Napló, 1994. május (5. évfolyam, 120-148. szám)
1994-05-20 / 138. szám
1994. május 20., péntek Választási fórum üj Dunántúli napló 13 A szocialisták koalíciós kormányzásra készülnek A miniszterelnöki alku Ha nem Horn, akkor kicsoda? Jókora ellengőzt kapnak a választás első fordulója után a szocialisták. A második fordulótól mégsem kell félniük. Az MSZP, melynek jelöltjei május 8-án 160 első helyet szereztek, ezeknek akár a felét is elvesztegetheti május 29-én, s még mindig a parlament legerősebb pártjaként kezdheti az új politika a szezont. Koncertmesteri pálca Mindazonáltal a szocialisták koalíciós kormányzásra, s a szabad demokraták bevonására készülnek. Az SZDSZ-t nemcsak saját legitimitásuk erősítése, hanem kontroll céljából is a kormányban szeretnék látni. Mint győztesek, mégis egy hajszállal magabiztosabbnak tűnnek, mint amit helyzetük indokol. Békési László és a másik öt párt gazdasági szóvivői a televízió legutóbbi vitájában úgy festettek, mintha valamelyik professzor hirdette volna az igét tanítványainak. Hóm Gyula pártelnök hősiesen viseli az orvosoktól kapott különös fejdíszét. Sérülései láthatóan nagy szenvedést okoznak neki. Mégis jó hangulatban politizál, s nem sok kétséget hagy afelől, hogy ezt a zenekart, akár koalíciós, akár egypárti felállásban kezdődjék is a koncert, a szocialisták kívánják dirigálni. A karmesteri pálcát másfélmillió szavazó adta a kezükbe, ezek a szavazók többnyire annak tudatában cselekedtek, hogy Hóm, akiről tudták, hogy kicsoda és honnan jött, szívesen vállalja a a miniszterelnöki tisztséget. A leendő koalíciós partner azonban másképp vélekedik. A szabad demokrata „szabály”, hogy pártelnökökből ne legyen kormányfő, kampányötletként nem rossz, a nemzetközi politikai gyakorlathoz viszont semmi köze. Willy Brandt-tól Mitterrand-ig terjed azoknak a nyugat-európai első embereknek a hosszú sora, kik pártjaik éléről kerültek hatalmi pozícióba. Mégis, a koalíciós partner másképp vélekedik, s ehhez joga van. Mindkét pártnak elfogadható Azt is kérheti, nem tiltja az alkotmány, hogy az SZDSZ állítson embert a koalíciós kormány élére. Csakhogy utólag nehezen igazolható, hogy a szocialista párti szavazók közül akárcsak egyetlen egy is Kuncze Gábort képzelte az új kormány élére. Ehhez az SZDSZ: „nem vesz részt olyan koalíciós kormányban, melynek Horn Gyula a miniszterelnöke”. A szocialisták csak a második forduló után megtartandó küldöttgyűlésen nevezik meg saját jelöltjüket, s amíg a leendő kormánytársak be nem intettek Hóm Gyulának, ezzel nem is volt baj. Magától értetődő volt, hogy ő lesz a miniszterelnök-jelölt. A holló szájából a sajtot az MDF és annak „közszolgálati” televíziója énekelte ki a liberálisok számára, akik most nem haboznak kihasználni, hogy Európa egyik legtekintélyesebb politikusa saját hazájában most megint inkább csak „pufajkás”. Egyáltalán nem biztos, hogy nem Európa lát tisztábban ebben a kérdésben, ez azonban nem változtat a helyzeten. Horn visszalépése nem elképzelhetetlen. Egyszer már feláldozta személyes érdekeit a párt érdekében, amikor Kovács Lászlónak átengedte az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöki tisztét. Lesz-e leliereje ahhoz, hogy most, pályája csúcspontján, mégegyszer megtegye ezt? Az ő tekintélye, profizmusa és mérték- tartása jócskán adott erőt a baloldalnak ahhoz, hogy visszatérhessen a hatalomba. Pártja mégis olyan helyzetbe kerülhet, amelyből csak vezéráldozattal talál kiutat. A szabad demokraták sem négy éve, sem most nem nyertek választást Magyarországon. Eredményeik idén valamivel még gyengébbek is, mint 1990-ben. Ok tehát - legalábbis a nyilvánosság előtt csak nagyon óvatosan formálhatnak igényt a legfelsőbb végrehajtó hatalomra. Követelhetik azonban, hogy a leendő közös kormánynak egy mindkét párt szavazói számára elfogadható miniszterelnöke legyen. Ismert és harcedzett Ezt a személyt minden bizonynyal a szocialista párti vezető testületekben, vagy azok környékén keresik majd. Békési László neve elsőként merülhet fel. Mindkét párt szakértői kormányt akar, s Békési szakértelmét senki nem vonhatja kétségbe. Nemzetközi tapasztalatainak viszonylagos hiánya, a politika más területein való viszonylagos járaüansága nem lehet akadály. Ennél többet is kibírt már az új politikai struktúra. Inkább egy nagyon céltudatos és nagyon akaratos pénzügyi szakember túl nagy hatalomhoz juttatása gondolkodtatná el háromszor is a szocialista és a szabad demokrata pártvezetést. Vé- gülis Hóm kiszorulása esetén még mindig olyan személyben kellene megállapodniuk, akit nem fogad csalódottság pártjaik tagsága részéről. Békési László a kérlelhetetlenség jelképe egy olyan időszakban, amikor a nadrágszíjak további összehúzása már nem elfogadható. Mi lesz, ha ez a kandidatura is elesik? A szocialista vezető testületeket vizsgálva számos szakmai szempontból kifogásolhatatlan, ám a miniszterelnöki teendők ellátáshoz már nem elég dinamikus Németh-kormánybeli politikust és még több tehetséges ifjú törököt látunk, akik elég fegyelmezettek és elég képzettek ahhoz, hogy egy jól működő szakértői kormány körül bábáskodjanak. Csakhogy ők nem elég ismertek, nem elég harcedzettek ahhoz, hogy az ország első embereként tevékenykedjenek a következő években. Ők, a szocialista berkekben mostanában gyakrabban emlegetett Kemenes Ernővel és a választási erőnyerő Keleti Györggyel egyetemben aligha elég markáns személyiségek ahhoz, hogy a most kezdődő kőkemény miniszterelnöki alkuban ellentételezzenek egy olyan, mára egész jól felépített személyiséget, amilyen Kuncze Gábor. A már-már legendává magasodott Németh Miklós hazahívásának a párt vezető köreiben nincs olyan nagy tábora, mint a végeken. Egyes értesülések szerint semmilyen tábora sincs. . . S a ház környékén? Akármerről is közelítjük ezt a forró kérdést, az MSZP-nek e pillanatban nincs olyan potenciális miniszterelnök-jelöltje, akinek személyére kellő lelkesedéssel tekintetnének mindkét pártban. Márpedig az országnak minden egyéb tekintetben megvan a reménye és a lehetősége arra, hogy jó kormánya legyen. A szocialisták igénye a baloldali vezetésű kormányra csak akkor érvényesíthető, ha nemcsak házukon belül néznek körül, hanem a házuk táján is. A hazai politikai balszárnyán még érdemes szemlélődni. Ott található például az a négy személy, akik 1988-ban éppen a pluralista demokrácia iránti „gyanús” fogékonyságuk miatt váltak persona non grata-vá az elődpártban, s azóta is prominens és ismert szereplői a hazai politikának: Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Király Zoltán, Lengyel László. Közülük ketten pártot váltottak, Lengyel László igen erős bizal- madanságát nyilvánította a jelenlegi szocialista pártelnök iránt. Bihari Mihály azonban, aki 51 évesen a legtapasztaltabb és legfelkészültebb szereplők egyike a hazai politikai színpadon, szocialista színekben jutott képviselői mandátumhoz. Bihari nem lépett vissza a pártba, s talán ezért is azon kevés hiteles személyiség egyikének tekinthető, akik mindkét koalíciós partner Ízlésvilágának és szakmai követelményeinek megfelelhetnek. És akik alkalmasak is egy szociál-liberális koalíció elkormányzására anélkül, hogy a győztes pártnak úgy kelljen éreznie: a miniszterelnöki alkuban elveszíti azt, amit a választásokon megnyert. Bokor Pál Új vizsgatétel - szocialistáknak? A tanulságok levonása, a történtek elemzése - külör nősen ha olyan szerteágazó, öt világrészre kiterjedő politikai szervezetről van szó, mint a Szocialista Intemaci- onálé - általában csak a nemzetközi konferenciák után kezdődik: akkor, amikor a küldöttek, delegációk hazatérnek, mint most, az SZÍ napokban befejeződött, tokiói tanácsüléséről. Siker vagy kudarc? Sok megfigyelő tette fel a kérdést a magyar részről érdekelt résztvevő, a napjainkban gőzerővel kormánypozícióra készülő MSZP tokiói jelenlétével kapcsolatban. Kétségkívül nem történt áttörés az SZI-tagság- gal kapcsolatban - érvelnek azok, akik a sikertelenséget akarják hangsúlyozni, mert tény, hogy az MSZP teljes jogú tagságáról hozandó döntés a jelek szerint 1996-ra tolódott. Ez azonban semmiképp nem jelent kudarcot - tromfol az ellentábor, hiszen a halasztásnak nem politikai oka volt, nem bizalmatlanság az SZÍ tagpártjai részéről, de félszáznál több párt vár felvételre, s az eljárási renden nem lehet változtatni. Ez csak az MSZP belső ügye? Nem, s ezzel az MSZP-nek kell elsősorban tisztában lennie. Elvégre - mint azt a SZÍ tokiói záródokumentuma kifejti - a magyar választások eredményét regionális szempontból is jelentősnek tartják, olyan lépésnek, amely Kelet-Kö- zép-Európa teljes demokratizálódása és stabilizálódása felé vihet. Ám a dicséret óvatossággal vegyül: a teljes jogú részvételig még sokat kell dolgoznia a pártnak. Ebből is érződik, hogy a kormányzati szerepnek a demokrácia írott és íratlan törvényeire épülő felelős betöltése mostantól a fő vizsgatárgy az MSZP számára nemzetközi téren. Csak úgy, mint itthon .. . Sz. G. A túlgyőzés lehetséges, de nem kívánatos Válasz Toller Lászlónak Sajnálnám, ha Toller László azoknak a politikusoknak a stílusát tekintetné sajátjának, akik néhány jól hangzó retorikai fogásba csomagolják a világot, majd elégedetten körülnéznek, mint akiknek feltétlenül igazuk van. Mondtam is Lacinak: a politikai pályafutás egyszer elkezdődik, majd egyszer véget ér, még a legnagyobbak esetében is - lásd Pozsgay Imrétől Király Zoltánig mindazok sorát, akik most kénytelenek visszaballagni a polgári életbe, ahol már nem a pillanatnyi politikai célszerűség alapján ítéltetnek meg egykori cselekedeteik, hanem elvontabb, mégis emberköze- libb szempontból, vagyis kinek milyen tartása volt politikai élete során. Kijelentéseink nem csak szavazatokban mérhetőek, hosszabb távon is mérlegre kerülnek. Mi az, amit a célszerűség kedvéért tudatosan áldoztunk föl? * A cikkíró (Lehet-e túlnyemi? Új Dunántúli Napló, 1994. május 17.) azt igyekszik bizonygatni, hogy a szocialista párt - a választások első fordulójában elért magabízó vezetésének birtokában - nem nyerheti túl magát. Megszerezheti ugyan a parlamentben az abszolút többséget (a mandátumok több mint 50%-át), de ez a többség jószándékú lesz és a konszenzus kialakítására törekszik majd. A konszenzus kialakítása azonban nem lelki képesség, hanem kemény politikai és intézményi biztosítékokon nyugvó kényszer. Ha ez a kényszer nem épül be a politikai döntéshozás rendszerébe, akkor jó szándék ide, jó szándék oda, nincs biztosítékunk a konszenzus érvényesülésére. Távol áll tőlem, hogy bármilyen formában ezzel minősíteni akarnám a szocialista párt jövendő minisztereit, vagy a párt programját. De nagy különbség van aközött, hogy valaki bármit megtehet és aközött, hogy valaki nem tehet meg bármit. A túlgyőzésnek vannak egyéb veszélyei. Ezek megint- csak a politikai elemzésből, és nem holmi álmatlan éjszakák rettegéseiből származnak. * Tudjuk - és a szocialista párt is vélhetőleg tudja -, hogy Magyarország nehéz időszak előtt áll. Olyan gazdasági intézkedéseket kell hoznia az esetleges szocialista kormánynak is, melyek hamarosan elégedetlenséget szülhetnek. És éppen úgy mint az MDF-kormányzás alatt, pillanatok alatt elolvadhat a parlamenti többség mögül a társadalmi támogatottság. Több pártnak több esélye van arra, hogy meggyőzze saját választóit, a gazdasági felemelkedéshez rögös út vezet. A szocialista párt, a társadalombiztosítási választások eredményeit kihasználva és azokra építve az országgyűlési választások sikerének érdekében erős pozíciókat kínált a szakszervezeteknek és számos egyéb érdekvédelmi szervezetnek. A szakszervezetek pedig arra hivatottak, hogy tagjaik legnagyobb megelégedésére bérharcot folytassanak. Azzal a megszorító gazdasági programmal, melyet Békési László dolgozott ki, a szakszervezeti tevékenység éles ellentétben áll. Itt a dilemma egészen világos: vagy következetes, szigorú, az ország felemelkedését szolgáló gazdaságpolitika, vagy pedig felpuhult, a napi előnyöket nem meghaladó túlélés és lassú, észrevétlen hanyatlás. Az eljövendő néhány évben evvel a dilemmával mindenkinek szembe kell néznie, egyenként mindannyiunknak és egy pártnak különösen. Nem véletlen tehát, hogy a szocialista párt Békesi-féle vonala is keresi a partnereket, és az sem véletlen, hogy ezeket nem mindig saját pártján belül találja meg. Harmadsorban az is a túlnye- rés ellen szól, hogy az MDF után még mindig a szocialista párt az, amelyet a legtöbben utasítanak el ebben az országban. Igaz, ez már visszfénye csupán a volt állampárti hagyatéknak, de a 7%-kal, 360 ezer választópolgár ellenszenvével mégis számolni kell. A szocialista párti kormányzás csak nyerhet avval, hogyha az elfogadhatósága megerősödik, és nem pusztán az 50% fölötti mandátumok képezik alapját. Ami az SZDSZ-t illeti, fölösleges önmagát ijesztgetni Toller Lászlónak avval, amivel Csurka István és legutóbb maga Boross Péter is riogatta önmagát, a Szabad Demokraták Szövetségének „pesti kemény magját” okolva valamifajta összeférhetetlenséggel. Ilyen „kemény mag” ugyanis nem létezik. Való igaz, vannak „kemény” szabad demokraták, akik az SZDSZ „magját” képezték, vagyis körülöttük alakult ki valamikor a párt. De azóta az SZDSZ gyűjtőpárt lett, stabil, már a második választás által is megerősített szavazóbázissal. Ma az SZDSZ „kemény magja” a vidéki polgármestert és önkormányzati képviselőt jelenti - például a baranyai 4-es választókerület jelöltjét, a sásdi polgármesterasz- szonyt, Kovács Sándomét, - a vidéki agrárszakembert - például a baranyai 6-os választókerület jelöltjét az állatorvos Sze- pesváry Zsoltot a kormányzati munkában is edzett szakembert - például a baranyai 1-es választókerület jelöltjét, a területfejlesztés szakértőjét, Faragó Lászlót. (Ezt eddig főként a Pesti Hírlap látta másként.) És most ideje visszatérni a szerzőnek a szakszervezetekkel kapcsolatos mondanivalójához. De mindenekelőtt leszögezem, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége a szakszervezetek szerepének megítélésekor abból indul ki, hogy a várható gazdasági intézkedések a szakszervezet támogatása, önmérséklete nélkül kivihetetlenek. A szociális és társadalmi béke megteremtése szempontjából a szak- szervezeteknek kulcsszerepük van, ezért meg kell kötni a szociális paktumot. * Toller László azonban ennél jóval tovább megy és elméleti fejtegetésekbe kezd. Azt állítja, hogy alapvetően különbözik egymástól a liberális angolszász demokrácia az osztrák, a svéd, a német „jogállami struktúrától”, ahol a szakszervezetek és az állam nagyobb szerepet kapnak. Nos, ez a megállapítás némi fogalomzavart takar. A demokraták valóban különböznek aszerint, hogy a szak- szervezetek és az állam milyen szerepet játszanak, de ez a különbözőség nem a jogállam erősségében van, hanem a testületi érdekek bekapcsolásának módjában. Magyarán abban, hogy az érdekérvényesítő szervezetek a parlamentet megkerülve milyen módon kapcsolódnak be a döntéshozatalba. És e tekintetben egyesegyedül Ausztriáról lehetne beszélni, ahol a szakszervezetek szinte erősebbek mint a parlament. Az osztrákok most éppen ettől a korporativ rendszertől kívánnak megszabadulni. Mellesleg mekkora az állami szektor Ausztriában? Mert ahol az állami szektor még mindig abnormálisán nagy, mint nálunk, az állam az érdekegyeztetésben eleve nem lehet pusztán harmadik fél. Most meg egyenesen az a kilátás, hogy az MSZP képviseli a kormányt, a munkaadókat és munkavállalókat egyaránt. Ő ül az asztal mindkét oldalán, és ha mégis vita támadna, ő lesz a döntőbíró is. Ismerős képlet. (Kíváncsian várom, hogy miként fognak hatékonyan harcolni a szakszervezetek a bérek emeléséért, amikor megköti őket a szocialista párt parlamenti frakciójának fegyelme.) Abban is vannak különbségek, hogy egy-egy szocialista, szociáldemokrata párt milyen szerepet biztosít saját belső életében a szakszervezeteknek. A század eleji munkásmozgalmi, szakszervezeti kötöttségektől viszont megintcsak megszabadu- lóban vannak a modem baloldali pártok - legutóbb az e tekintetben legrégebbi és legerősebb hagyományokkal rendelkező angol Munkáspárt tett efféle döntő lépést. Mindebből az következik, hogy Toller László arra menne, ahonnan mások elkívánkoznak. Nem hiszem, hogy jobb volna, ha az MDF 30-as évekbeli nosztalgiáit az MSZP első világháború előtti nosztalgiái váltanák föl. Viszont föltétlenül jobb volna, ha a szocialista párt modem szociáldemokrata pártként, a felemelkedés elkötelezettjeként és megfelelő ellensúllyal válna kormányzó párttá. Vagyis nem győzné túl magát. Bretter Zoltán SZDSZ-képviselőjelölt, 3 sz. vk.
