Új Dunántúli Napló, 1994. május (5. évfolyam, 120-148. szám)
1994-05-16 / 134. szám
1994. május 16., hétfő Külföld új Dunántúli napló 11 Ruandái menekültek egy zsúfolt tanzániai menekülttáborban MTI FOTÓ / Évszázados törzsi ellentétek Vérfürdők Ruandában A FÁK bölcsőjénél (2.) Ki mondja meg Gorbacsovnak? Társult európai biztonság? A Nyugat-európai Unió a teljes jogú és a társult tagok eddigi státusza mellett bevezette a társult partner intézményét is, s ezzel mindjárt meg is „kínálta” Magyarországot. így az Európai Unió biztonsági és katonai kérdésekkel foglalkozó szervezetében egy lépéssel beljebb kerültünk, amit a magyar diplomácia nagy sikerként könyvel el. Mit jelent ez a gyakorlatban? Állandó részvételt a szervezet nagyköveti szintű tanácsülésein és lehetőséget arra, hogy a katonai tervezőcsoporthoz magyar ösz- szekötő is tartozzék.Ez nem lebecsülendő pozíció, még akkor sem, ha tudjuk: a Nyugat-európai Unió évek során a NATO árnyékában igencsak formális szerepet játszott, elvi viták, nem pedig döntések színhelye volt, s a hajdan célul kitűzött közös védelmi politika máig nem született meg. Az Európai Unió megalakulása azonban új életet lehelhet az intézménybe - amely talán éppen az új demokráciákat a Nyugathoz közelítve találhatja meg hivatását. Elég ennyi is a hangsúlyos magyar elégedettséghez? Láthatóan igen, bár a Luxemburgban bejelentett döntés egyaránt vonatkozik a visegrádiakra, a balti államokra, Romániára és Bulgáriára - tehát a demokrati- | kus politikai és biztonságpolitikai fejlődés igencsak eltérő szakaszaiban lévő országokra. De az feltétlenül bíztatást jelent a mi európai törekvéseink számára, hogy a NATO által a Moszkvának is felajánlott „Partnerség a békéért” ajánlat mellett ez az első nyugati katonai gesztus, amely Moszkva volt „holdudvarának” szól. Ettől persze még nyitott marad a kérdés, hogy a szervezet éppen akkor játszik-e majd először érdemi szerepet, amikor a tíz állandó és három társult tag mellé újabb kilenc ország képviselői is helyet kapnak benne - a földrész keleti felI éről? De reméljük, hogy erre a tapasztalatok alapján majd igennel válaszolhatunk. Heltai András A Ruandái Köztársaság az afrikai kontinens középső részén az Egyenlítőtől kissé délre terül el. Lakóinak száma kevéssel meghaladja 7,1 milliót. Népességét két nagy etnikai csoport alkotja, akárcsak a szomszédos Burundiban: a hutuk (a lakosság 85 százaléka) és a kisebbségben lévő tuszik (14 százalék), a fennmaradó egy százalékot egy kisebb népcsoport adja. Az ország területe alig haladja meg a 26 ezer négyzetkilométert. Északról Ugandával, keletről Tanzániával határos, nyugati szomszédja Zaire, a déli pedig Burundi. Népsűrűsége Burundihoz hasonlóan az egyik legnagyobb az afrikai kontinensen. Elképesztő szegénység Az ország fővárosa a 117 ezer lakosú Kigali, a második legnagyobb város Butare. Ruanda elmaradott agrárország. Az egy főre jutó GNP a Világbank becslése szerint 260 dollár évente. A népesség nagy része (91 százaléka) mezőgazdaságból él. A legfőbb exportcikk a kávé. A gazdasági fejlődését hátrányosan befolyásolja a nagy népsűrűség, és a tengeri kijárat hiánya. Az ország hagyományosan függő helyzetben van a külföldi segélyektől. 1989-90-ben jelentős szárazság és ennek nyomán éhínség sújtotta az országot. Kedvezőtlen hatással voltak a gazdasági felzárkózására a fellángoló törzsi ellentétek, majd a kormányzat ellen fellázadt tuszi hazafias erők 1990-ben kezdődött inváziója Uganda irányából. A 15-16. században az Etiópia felől érkező nomád tuszik igájukba hajtották a már itt élő hutu népet és feudális királyságot hoztak létre. Később a német gyarmatosítók a területet Német Kelet-Af- rikához csatolták. 1923-tól nép- szövetségi belga mandátumterület, a második világháború után pedig Burundival együtt ENSZ gyámsági területként belga közigazgatás alá tartozott. Tuszi-hutu háború 1959-ben a hutuk fellázadtak a tuszi uralom ellen és a Ruandái Nemzeti Unió vezetésével megkezdődött a nemzeti felszabadító mozgalom. A belgák a hutuk támogatásával elűzték V. Kigeri királyt és kikiáltották a köztársaságot. A függetlenség óta eltelt évtizedekben a törzsi ellentétek időről időre kiújultak. A hatvanas években ismét kiújult a tuszik üldözése, akik közül sokan már a függetlenné válás előtt a szomszédos országokban kerestek menedéket. 1963 végére már valóságos háborúvá fajultak a hutuk és a visszatérni próbáló tuszik közötti összetűzések. A kölcsönös mészárlás halottainak számát kétszázezerre becsülték, míg a menekültek száma a hatvanas évek közepére fél millió fölé emelkedett. Az 1978-ban tartott népszavazáson elfogadták az ország új alkotmányát és még ugyanebben az évben Habyarimanát elnökké választották. Ezt két újabb elnöki mandátum követte. 1990-ben az elnök a parlamentben meghirdette a többpártrendszerre való áttérést a gyors demokratizálástól remélve, hogy kihúzhatja az országba Uganda felől betört, a Ruandái Hazafias Frontba tömörült mozgalom „méregfogát”. Bár afrikai és belga közvetítéssel tűzszünet jött létre, az ország északi részében folytatódtak a harcok. 1991 nyarára az érintett térségekből több mint hetvenezren menekültek el. Az ellenségeskedés és tárgyalások váltogatták egymást, de csak 1993 márciusában jött létre fegyverszüneti megállapodás. A békeszerződést 1993. augusztusában a tanzániai Arushában írták alá. Ellenőrzésére 2500 ENSZ-békefenntartó (UNAMIR) érkezett 1993. november elején Ruandába. Menekülők áradata 1994. februárjában, mielőtt a békemegállapodás értelmében átmeneti kormány vette volna át a hatalmat, ismét kiújult a tu- szi-hutu háború. Az indulatok különösen azt követően szabadultak el, hogy Juvenal Habya- rimana ruandai elnök és Cyprien Ntyriamira burundi elnök életét vesztette. Repülőgépüket rakétatámadás érte. Kigaliban polgárháborús állapotok uralkodnak. A ruandai ENSZ-erők nagy részét kivonták, miután sietve valamennyi külföldi elhagyta az országot. Újabb tömeges menekülthullám vette kezdetét. A segélyszervezetek jelentései immár százezer halálos áldozatról szólnak. « Legitim-e az új formáció, jogi szempontból elfogad- ható-e, hogy nem volt ott Gorbacsov illetve a többi tag- köztársaság képviselője? A három pártütő jogászai szerint az ugyan megmagyarázható, hogy miért éppen az a három köztársaság (Oroszország, Ukrajna, Fehéroroszország) volt a kezdeményező, hiszen annak idején a Szovjetunió megalakulásakor is nekik jutott a döntő szerep, a többiek később „csatlakoztak”. Nem véletlen ugyanakkor, hogy a FAK-szerződés végére néhány nappal később, 1991. december 22-én Alma-Atában tettek pontot: a külvilág számára is elfogadhatóbb volt, hogy nem egy szláv triumvirátusra, hanem egy szélesebb körre támaszkodó forma jött létre. Ki mondja meg Gorbacsovnak? - vetődött fel a kérdés. Jelcin kategorikus volt, közölte, hogy aznap nem vállalja. Kravcsuk azzal tolta el magától a felelősséget, hogy nem Kijev- ben vannak. Suskevicsre maradt a feladat, de ekkor Jelcin felvetette: Bushnak is szólni kellene a döntésről. Két telefont rendeltek meg, de mit tesz isten, előszőj Washington jött be. Jelcin röviden vázolta a helyzetet, Bush mégcsak meg se lepődött, de támogatásáról biztosítód minket - idézte fel a telefonbeszélgetést Kravcsuk. Gorbacsov - amint az várható volt - rögtön támadott, iz- zott a vonal: „Milyen alapon hoznak ilyen döntést? És engem miért nem tájékoztattak erről?” záporoztak kétségbeesett kérdései. Jelcin tudta, és Kravcsuk is érezte, hogy váratlan fordulatot vehetnének az események, ha most nem lépnének közbe. Jelcin ezért azonnal kapcsolatba lépett Saposnyikovval, az akkor még papír szerint hivatalban lévő szovjet védelmi miniszterrel, aki végighallgatva az egész történetet, segítséget ígért. Nazarbajev igenjére mégis szükség volt, de a kazah első ember azt mondta: nem megy Minszkbe, inkább Moszkvában üljenek le Hétmilliárd líra megvesztegetési pénz kikényszerítésével vádolják Francesco De Lora- nezo volt olasz egészségügyi minisztert, akit egy nápolyi vizsgálóbíró utasítására csütörGorbacsovval együtt. Ebbe senki sem ment bele, így mindhárman hazatértek. Ám Gorbacsov még egy elkeseredett kísérletet tett. Másnap reggel felhívta Kravcsukot és azt mondta: azonnal menjen Moszkvába, mert sürgős ülést akar tartani a Föderációs Tanácsban, aminek Kravcsuk is tagja. Az ukrán elnök azonban nem állt kötélnek, bármennyire is győzködte őt a szovjet. A tanács előtt aztán már hiába érvelt azzal, hogy Nazarbajev és a többi köztársaság főnöke nem írta alá a minszki szerződést, Jelcin egycsapásra elintézte: „Mihail Szergejevics, ugye Ön is tudja, hogy ha Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország kilép az unióból, akkor azt figyelembe kell venni. A történet azonban még nem zárult le. Kiderült, hogy Jelcin csak a mindenki fölött álló szovjet elnök intézményét ellenezte, a föderáció emészthető volt számára, akkor ugyanis fennmaradt volna Oroszország vezérszerepe.- Jelcin felesége egyik akkori találkozónkon így fordult hozzám: de ugye nem válunk el teljesen!? Tudja, rokonaim vannak Kijevben, hogyan megyek akkor vendégségbe hozzájuk, hiszen az már külföld lesz? - emlékezik vissza Kravcsuk, aki gyorsan helyre tette a dolgot. Világosan megmondta, hogy a népszavazásnak megfelelően teljes önállóságot akar, de ez természetesen nem jelent elzárkózást Oroszországtól, a két nép, a két ország történelmi szövetségben áll egymással és ez a jövőben is így lesz. Közölte, hogy az egyezség szerint nem lesz belső határ, csak külső, amelyik délen és keleten megegyezik a szovjettel, csak nyugaton, a balti államoknál más a helyzet, mert azok nem tagjai a FÁK-nak. Mindezt egyébként Alma-Atában pontosították, azon a nevezetes másik találkozón, amelyiken Gorbacsov személyes sorsáról is sokat töprengtek. Mester Nándor tökön helyeztek előzetes letartóztatásba. De Loranezo - aki az olasz sajtó szerint a megvesztegetés „nagyipari módszereinek” kifejlesztője, fénykorában Nápoly „alkirálya” volt. „Nápoly alkirálya” Ki kivel ünnepeljen? Győztesek és legyőzöttek Tájkép csata után. A normandiai tengerpart, a partraszállás utáni napokban Dieter Vogel, a bonni szóvivő hetente háromszor ismétli el, hogy nem, Kohl kancellár nem kilincselt meghívókért, így nem is lehet dühös, hogy nem kapott. A második világháború nyugati szövetségesei június 6-án, a normandiai „Omaha Beach”-en kívánják megünnepelni a partraszállást, a második front megnyitását, s állítólag a német kancellár jó néven vette volna, ha meghívják. A kérés bizonyára nem hangzott el nyíltan, diplomáciai csatornákon, diszkréten minden bizonnyal igen. A szövetségesek nemet mondtak, ugyanúgy, mint tíz évvel ezelőtt, a 40. évfordulón. Akkor Mitterrand elnök kiengesztelte az időközben szövetségessé vált Németország kancellárját: első világháborús verbum síroknál szorították meg egymás kezét, a német-francia megbékélés jelképeként. Léotard, a francia védelmi miniszter most lemondta, hogy német kollégájával, Rühével a normandiai Lisieux-ben második világháborús temetőt keressenek fel. Kiderült: a temetőben a Waffen SS tagjait is eltemettek. Bonn csodálkozott: egyáltalán a francia visszakozból értesültek a temetőlátogatás tervéről. „Makulátlan” temetőt nemigen találhatnak. Eckhard Holtz, aki a franciaországi, a belgiumi és luxemburgi német katonasírokért felel, úgy nyilatkozott, hogy SS-tiszteket Normandiá- ban mindenütt temettek el, nem tettek különbséget katonai egység vagy rang alapján. A szövetségek elutasító magatartása nem maradt hatástalan Bonnban. Kohl - írták német lapok - megtiltotta a német diplomatáknak, hogy megjelenjenek olyan megemlékezésen, ahol mintegy újrajátsszék az ötven évvel ezelőtti harcokat. Külön engedéllyel el lehet menni oda, ahol a megbékélésen van a hangsúly. A legtöbb megértést és empátiát a német pszichológiai mozgatórugókkal szemben egyes francia lapok tanúsítottak. A Le Quotidien de Paris szerint Németország .jelképes és ünnepélyes gesztust” vár, hogy végre feloldozzák. A Le Figaro a szö- vetségesi „nem”-mel kapcsolatban „erkölcsi tévedésről” írt, mondván, hogy a háborúban nem Németország, hanem Hitler volt az ellenfél.- Jacques Róván francia történész Németország „megsértését” fedezte fel az elutasításban. A szövetségek jobban tették volna, ha „Európa felszabadulásának ünnepét”, s nem a németek felett aratott győzelem ünnepét szervezték volna meg. A németek joggal hihetik, hogy a nagy összaborulások ellenére, ők még mindig megbélyegzettek. Az ügy Normandiától Berlinig, gyűrűzik. A britek, az amerikaiak, a franciák nyáron formálisan is kivonulnak Berlinből, az oroszok Kelet-Németor- szágból. Ki kivel ünnepeljen, s mikor, mivel nem, s mikor nem? A nyugatiak katonai parádéval szerettek volna kivonulni, a franciák arról álmodtak, hogy átmasírozhatnak a Brandenburgi-kapun úgy, mint Napóleon 1806-ban, a poroszok felett aratott győzelmet ünnepelve. Természetesen az oroszok nélkül, már az orosz kivonulás után, hisz - hangzik értékelésük - a nyugatiak a nyugati világ értékeit védték Berlinben, míg az oroszok megszállók maradtak. Az oroszok zokon vették a nyugatiak elhatárolódását, a németek - végtére ők a hidegháború győztesei közé tartoznak - egyáltalán nem akarják, hogy fővárosukban úgymond ismét orruk alá dörgöljék a második világháborút, s azt sem, hogy az oroszok megorroljanak. A protokollt csúcsszinten csiszolgatják, a forgatókönyvet jövőre is elő lehet venni: akkor emlékeznek meg a második világháború befejezésének ötvenedik évfordulójáról. A háborúnak régen vége, de a történelem csak nem akar véget érni. Sarkadi Kovács Ferenc A 1 V t
