Új Dunántúli Napló, 1994. május (5. évfolyam, 120-148. szám)

1994-05-12 / 130. szám

10 üj Dunäntüii napló Társadalom 1994. május 12., csütörtök ki Öt éves az Őszirózsa dalárda Négyen-öten kezdték az együtt-éneklést, ma tizenhatan vannak. Öt évvel ezelőtt alakult meg a Szigetvári Nyugdíjas Klub Őszirózsa dalárdája. Az­óta számos műsort adtak. Az elmúlt évben másodikak lettek „Az életet az éveknek” elneve­zésű, a nyugdíjasok részére rendezett országos Ki-Mit-Tud? vetélkedőn, a megyei versenyen pedig az első helyen végeztek. Szólóénekesük Pamuki Ist­vánná. A közelmúltban tartott születésnapi ünnepségen az vá­ros önkormányzata emléklappal köszönte meg Kapronczai Já­nosáénak, a nyugdíjas klub ve­zetőjének és Dómján Józsefné- nek, az együttes vezetőjének munkáját. Hibáztam, de ... Április 18-án Pécsett, a Kon- zum előtt lévő nagy parkolóba igyekeztem. A hosszú sor nem mozdult előttem, úgy gondol­tam helyszűke miatt sokat kell várakozni, ezért megfordultam és a megszokottnak megfele­lően behajtottam a Tímár utcába és a korábbi gyakorlatomnak megfelelően a saroktól 30-40 méterre beálltam két ott parkoló kocsi közé. Nem tudtam, hogy az utca már nem egyirányú. Megszokásból, rutinból ve­zettem, nem figyeltem fel az egyirányú jelzés eltűnésére. Hivatalos, hozzávetőlegesen egy órás elfoglaltságom után a kocsim a többi ott lévő kocsival együtt eltűnt. A Diósi úton találtam meg, 3508 forintért, de a büntetést még nem kaptam meg. Nyugdíjas vagyok, a 75. évemben járok. Elfogadom, hógy rendet kell tartani. Azt is elfogadom, hogy hibáztam. De a rendelkezést súlyosnak tar­tom. Ha felírnak és pár száz fo­rintot befizettetnek velem, ne­kem az is olyan teher, hogy örökre tanulok belőle, többet ilyet biztos nem teszek. Az in­tézkedés anyagi következmé­nyeit nagyon súlyosnak tartom. Név és cím a szerkesztőségben Takarékoskodnia kell a Nyugdíjasok Pécsi Egyesületének Az önkormányzati választásokon saját jelölteket kívánnak indítani A Nyugdíjasok Pécsi Egyesü­lete legutóbbi - tisztújító - köz­gyűlésén átalakította a legfőbb egyesületi fórumot. Ennek je­gyében tartották meg kedden délután az első küldöttgyűlést Szekeres Istvánnénak, a NyPE elnökének vezetésével. Előbb személyi kérdésekben döntöttek a küldöttek: titkárrá választották Neszmélyi Lászlót, az elnökség tagjai közül háznagy Tomits Já­nos, a közgazdasági bizottság vezetője Révész György, a jogi bizottság vezetője dr. Mészá­ros-Nyerges Benjámin, a szoci­ális-társadalombiztosítási bi­zottság vezetője dr. Bihari An­tal lett, a társszervekkel való kapcsolattartásért Bodai Jenő és Kereszt István felel. Kevésbé szívderítő kérdés került ezután terítékre: az egye­sület idei költségvetése. A lda- dási oldal 827 ezer forinttal zá­rul, ezzel szemben a bevételi oldal végösszege 121 ezer fo­rint. A 100 ezer forintos hiány tehát fokozott takarékosságra int, különben előfordulhat, hogy a jövőévi gazdálkodás nulláról indul. A hiány okát azzal ma­gyarázta az elnökasszony, hogy a Rákóczi úti új otthon magas bérleti díja és az el nem enged­hető áfa a legjelentősebb teher­tétel. Az egyesület ezért azt sze­retné, hogy vagy teljes egészé­ben engedjék el a bérleti díjat, vagy ha ez nem megy, alacso­nyabb összeget állapítsanak meg, amely után „elviselhe­tőbb” áfát kellene fizetni. A következő témával előre tekintettek a küldöttek, s arról vitáztak: hogyan készüljön fel az egyesület a közelgő önkor­mányzati választásokra. A je­lenlegi helyzetet ugyanis - a pécsi nyugdíjasoknak nincs sa­ját képviseletük az önkormány­zati képviselőtestületben - nem tartják kielégítőnek. Az alap- gondolat - s végül ezt szavazta meg a küldöttgyűlés -, hogy va­lamennyi választókerületben önálló jelöltet indítson az egye­sület, s mint kiderült, ehhez hét jelölt máris van. De ezt megelő­zően még arról is szó volt, hogy nem lenne-e célszerű a Civil Szerveződések Megyei Fóru­mának az égisze alatt indítani a nyugdíjas-jelölteket? Ezt Tisza István, a Fórum elnöke aján­lotta, ecsetelve e megoldás elő­nyeit. A küldöttek a lehetőségeket mérlegelve végül úgy találták: mégis előnyösebb a pécsi nyug­díjasok számára, ha saját jelöl­teket állítanak, ezért döntöttek arról is, hogy a választási felké­szülésre dr. Patla Károly veze­tésével adhoc-bizottságot hoz­nak létre. Ettől függetlenül megszavazta a küldöttgyűlés, hogy az egyesület csatlakozzék a Civil Tömörülések Megyei Fórumához. H. I. Üdülhet-e a nyugdíjas? Sok nyugdíjasnak jelent felüdülést a gyógyfürdő Harkányban Läufer László felvétele Hallani világutazó nyugdíja­sokról, akik nyárról-nyárra a nyakukba veszik a nagyvilágot, és pompázatosnál pompázato- sabb helyeken múlatják a ro­hanó időt, s habzsolják életük alkonyán azt, amit virágkoruk­ban - mit is szépítgessük - so­káig megtagadott tőlük a hata­lom. Emlékszünk még: dolláros útra három évenként mehetett a magyar, a „béketábor” - nép­szerűbb nevén: a láger országa­iba forintért gyakorlatilag bár­mikor. Utazgatási hajlamát ugyan kiélhette az ember, de olyan igazi nagy, nyugati utak­ról, mint amilyeneket manapság kínálnak az utazási irodák, kö­zember nem is álmodhatott. Persze legtöbbünk számára a régi álom ma is álom, ennek el­lenére hallani világutazó nyug­díjasokról. Hogyan csinálják? Ki tudja. . . No persze - politikai zsar­gonnal élve - ők a törpe kisebb­ség, a csendes többség viszont jószerivel még azon sem mer tűnődni, hogy nyaraljon-e vala­hol egyáltalán? A címben is fel­tett kérdésre ezért - vagyis, hogy üdülhet-e a nyugdíjas - csak nagyon bizonytalan igen a válasz. Mert - ha úgy vesszük - végül is nem tilos üdülnie a nyugdíjasnak, tehát üdülhet, csak éppen a lehetőségek, azok fogyatkoztak meg alaposan. Va­lamikor, amikor „bagóérf’lehe- tett üdülni a nagy társadalmi közüdültetés rendszerében, elő-és utószezonban jutott a nyugdíjasoknak, kevésbé frek­ventált helyeken még főszezon­ban is, a télit meg éppenséggel úgy tukmálták az emberre. De mostanra piacosodott az üdülte­tés is, oda a társadalmi méret (jóllehet a társadalmi szükséglet még mindig meg lenne), az árak is csillagászati magasságokba szöktek, ezek pedig nem hogy nem kedveznek a nyugdíjasok többségének, de egyenesen elri­asztják őket, még ha létezik is un. nyugdíjas kedvezmény. Maradna tehát a gyógyüdül- tetés, amire ugyan igen sokan jogosultak lehetnének, ha vál­lalnák az ezzel járó rengeteg herce-hurcát. Egy igen-igen szűk réteg számára létezik az úgynevezett jótékony célú, kedvezményes utazás, amit egyes jobban menő utazási irodák gyaníthatóan propagandafogásból is ajánla­nak fel nyugdíjas szervezetek­nek, a résztvevők pedig az uta­zás után joggal érezhetik - bár ezt igazából és jó érzésből faka­dóan senki sem várja tőlük -, hogy egy életre szóló hálával tartoznak ezért. Mi marad tehát? Persze, hogy az, ami „rendszersemlegesen” mindig is a nyaralást jelentette az igazi többségnek. Áz otthon nyaralás. Ez valaha azt is jelen­tette, hogy a nyugdíjas, vagyis a nagyszülő volt az a biztos pont, akinél az unoka számára év- ről-évre lezajlott az élmény- szerző (s egyben az egészség­szerző levegőváltozást is je­lentő) nyaralás. És tegyük még hozzá: ez a nyaralás többnyire bizony nem csak egy-két hétre szólt, hanem egy pompás nyárra. Ez a szép és tiszteletre­méltó hagyomány ma is él, bár nyilvánvalóan korlátozott kö­rülmények között. Hiszen igen sok nyugdíjas kényszerül arra, hogy járandóságát némi mellék- jövedelemmel kiegészítendő munkát vállaljon. így aztán ke­vesebb idő marad a családi nya- raltatás körüli tüsténkedésre. És legyünk őszinték, az életkörül­mények nehezülése - magyarul a drágulás — sem terelgeti ezt a kedvező irányba. így alakulhat ki sokak számára az egye- dül-nyaralás nem éppen szívde­rítő formája. Hársfai István Hova forduljunk segítségért? Nyolc fejezetből álló kiad­ványt jelentetett meg a kö­zelmúltban a Népjóléti Mi­nisztérium Hova forduljunk segítségért címmel. A füzet összeállításával azt szeretnék elérni, hogy útmuta­tóként szolgáljon mindazok számára, akik kellő ismeretek hiányában nem tudják, hogy milyen lehetőségeik vannak a támogatások kérésére. Az ingyenes kiadvány töb­bek között foglalkozik a lakás vásárlás, illetve építés támo­gatási módjaival, a gyermek­várás, gyermeknevelés segíté­sének lehetőségeivel, a mun­kanélküliek ellátó rendszeré­vel. Ismerteti, hogy milyen se­gítési formák léteznek a nehéz anyagi körülmények között élők, a gondoskodásra szoru­lók számára. A kiadványt a miniszté­rium ügyfélszolgálatától, il­letve az Állami Népegészség­ügyi és Tisztiorvosi Szolgála­toktól lehet kérni. Bogádról indultak Öregdiákok találkozója A bogádi Polgármesteri Hi­vatal és a Nyugdíjas Klub a községből elszármazott, és ma is ott élő közép-, és felsőfokú végzettségű diákjai részére a napokban öregdiák találkozót szervezett. Huszonkilencen jöt­tek el, azok közül, akik 30-50 éve fejezték be az iskolát. Az idő kegyes volt. A kultúr- ház előtt gyülekezők, ragyogó napsütésben, kisebb csopor­tokba verődve beszélgettek egymással. Voltak, akik Ameri­kából utaztak haza erre az alka­lomra. Minden újabb érkezőt ki­törő örömmel fogadtak. Sokak­nak még a könny is kicsordult a szeméből. A kérdések áradatát zúdították egymásra a messzire elkerültek, hiszen akadtak kö­zöttük olyanok is, akik hosszú évtizedek után most látták ismét egymást. Ki néni fogytak a szó­ból, csak meséltek, meséltek. Unokákról, munkáról, család­ról. S azokról a napokról, ami­kor még a zöld repkénnyel befu­tott, fehérre meszelt falú isko­lába jártak, és ugyanannyi csi- bészséget követtek el, mint amennyit a mai gyerekek. Ádi bácsi a kórus sikereiről beszélt, amelyben énekel, és ar­ról, hogy nehéz megszokni a kertes ház után a panelt, mert szinte semminek nincs helye. A fiatalabbak közül Klári, aki pe­dagógus lett, csodálattal és sze­retettel teli hangon emlékezett vissza Margit néni és Laci bácsi óráira. S, mint mondta egyetlen kellemetlen élménye sem ma­radt, pedig nagyon szigorúan fogták őket, megkövetelték tő­lük a tudást. Az eredmény nem is maradt el, van aki orvos, vál­lalkozó, polgármester lett.- Nagy híre volt a bogádi is­kolának, amikor a Zákonyi-há- zaspár tanított itt a negyvenes évektől egészen 68-ig - mondta a polgármester felesége. - Ugyan nagyon szigorúak vol­tak, de a gyerekek mindenhol megállták a helyüket. Nagyon sokan érettségiztek közülük, szereztek diplomát. Bebizonyí­tották, hogy kisiskolában, osz­tatlan osztályokban is lehet jól tanítani, eredményeket elérni. Lassan, lassan mindenki megérkezett. Autók lepték el a környéket. Egy madárcsontú, őszhajú, fürge járású pici asz- szony jött utolsóként, Margit néni, a tanító néni, akiről senki nem mondaná meg, hogy elmúlt már nyolcvan éves. Minden szem felé fordult, pillanatok alatt körbevették. Aztán asztalhoz ültek. Első­ként a Nyugdíjas Klub elnöke köszöntötte a megjelenteket. Mint mondta egy emberöltő telt el, azóta, hogy végeztek. A messzire kerültek nem egyszer kérdik tőle: dobol-e a kisbíró; pletykálnak-e még a bogádi kocsmaudvaron? Majd a pol­gármester szólt, akit szintén a Zákonyi-házaspár tanított. Gyenis István pedig, - aki Amerikában él -, versbe szedve idézte fel a gyerekkort, és az el­telt éveket. Sz. K. Szárnyra kelt szavaink Történelmi időket élünk. Mint az emberiség históriája során mindig, bármikor. A tényből táplálkozó büszkesé­günket ugyan lohasztja az a tu­dat, hogy elődeinkkel sem volt másként, növelheti azonban az, hogy nekünk kell átélnünk. A történelem során emberöl­tők düllesztették mellüket, mert el kellett, el tudták viselni, amit a kor rájuk rótt. Most mi vagyunk az ügyeletesek, mi tetszelgünk magunknak. Az eseményeket és a helyze­tet tekintve attól tartok, szíve­sen cserélnék bárkivel, aki előttünk járt. Részint, mert személyes tapasztalatok hiá­nyában, amúgy madártávlatból szebbnek, elviselhetőbbnek tű­nik minden, ami múlttá vált. Részint, mert képesek va­gyunk elhitetni magunkkal, hogy a múlt korok terhei köny­nyebben hordhatók voltak a je­lenkorénál. Fel sem kell emelnünk a fe­jünket ahhoz, hogy lássuk, mi minden történik körülöttünk. Egymásra acsarkodó fegyve­rek, belháborúk, kilátástalan egymásra uszítás, a múlt keserű szenvedésekkel teli eszméinek kert alatti sompolygása, a fog­gal-körömmel védett eszmék háborúja, fásultság, lassan el­haló elszántság, éledő elkese­redettség, bizonytalanság és bizalmatlanság keretei között élünk. Mert társadalmunk nem csak gazdaságilag, de érzelmekben, politikai és szociológiai érte­lemben is polarizálódott. Nem csak harácsoló milliomosok, elszegényedett milliók vannak e hazában, de lélekben ketté­osztódott tömegek is. A „min­den igaz, amit állítok” hipoté­zise mellett ott ólálkodik a „semmi sem igaz, amit mon­dasz” fenegyerekeskedők hada. Semmi másra nem várnak, csak arra, hogy a másik fél, akit meghatározhatatlanul ki nem állnak, hibázzon. Hogy aztán fröcskölő érvekkel, gátat nem ismerő szóözönnel, lesöpöijék, elnémítsák az ellent. Bárhon­nan nézem, minden oldalról így látszik. Otthont kapott magatartá­sunkban a hamis tudatból táp­lálkozó gőg. Gőg és Magőg fiai lettünk - Írhatná Ady manap­ság. Csalhatatlansági komple­xusok eredői mutatják az utat. Hamvába holt ígéretek kilomé­terkövei között és mellett ván- szorgunk. Európa felé tartunk, pedig még nem is tisztáztuk a kér­dést, voltunk-e valaha is euró­paiak. Legalábbis a ma áhított formában voltunk-e. Hisszük, hirdetjük magunkról, hogy igen. Külső formákba öntjük habi­tusunkat, mert félünk, ha vala­kinek bensőnket megmutat­nánk, eltévedne bennünk. Eközben szfinxszé merevedett arcok torz mosolya kísér. Tu­dás és érdek harcol egymással, s mint annyiszor az idők fo­lyamán, a tudásnak kell megfu­tamodnia. Pedig rendelkezésünkre áll történelmünk, őseink tapaszta­latai, régi fóliánsok-őrizte böl­csességek hada, amely mu­tatná, segítené utunkat, ha el­hinnénk, hogy bennünk rejlik a megoldás kulcsa. Közöttünk élő, sokat tapasztalt fők súgná­nak szívesen, nem is múltbéli tapasztalatokat idézve, de szin­tetizálva a jelent, magyará­zandó, mutatandó a helyes megoldást. Nem kérünk belő­lük, nem vesszük észre őket. Fordul bennünk a világ, s amiben hittünk szertefoszlik. Elértünk egy kort, amelyben szabadon választhattunk, ami­ben nem akarunk hinni. Senki nem súgott, nem kötelezett bennünket hitünk kifaragásá­hoz. Mindenki a saját műhe­lyében készíthette el a világké­pet, amely összeegyeztethető volt a vágyakkal, reményekkel, tervekkel és a hirdetőtáblákon farsangjukat ülő ígéretekkel. Modem eretnekek szedték szét így összetákolt hitünket. Olyan eretnekek, akikről vala­kik úgy vélekedtek: a legszeb­bet, a legszentebb emberi erényt, a hitet hamisítják. És ezért ugyanazt érdemlik, mint a pénzhamisítók. Akiket akkor­tájt a legsúlyosabb büntetéssel sújtottak. A szavak sohasem simulnak eggyé, de fröcskölnek, piszkí- tanak, vádolnak, egymásba vájnak, sértenek és megsemmi­sítenek. Pedig emögött a ha­talmas hangorkán mögött ott szól a tapasztalatok és szenve­délynélküli jótanácsok szférái kómsa is, a magasan szárnyaló, szárnyra kelt szavak ereje, amelyek utat mutatnának, szí­vükkel és eszükkel táplálná­nak, szolgálnának mindannyi­unkat. Ezek a hangok azonban csak nehezen hallhatók, s úgy pattannak vissza állhatatlansá- gunk faláról, mint egy elcson­kult visszhang reszketeg tremo- lói. Bokrétás András i » á i

Next

/
Thumbnails
Contents