Új Dunántúli Napló, 1994. április (5. évfolyam, 90-118. szám)
1994-04-30 / 118. szám
aj Dunántúli napló 15 Irodalom - Művészet 1994. április 30., szombat A zene segít a túlélésben Vass Agnes hegedűművész a Gyermán Alapítványról, a megélhetésről, terveiről Gyermán Istvánná Vass Ágnes pécsi otthonában Fotó: Läufer L. nek - a Holocaustról való dél- dunántúli megemlékezés-soro- zat keretében hegedű-csemballó estünk lesz július 2-án Howard Williams-szel. Szeptember 1-től október 9-ig zenekarunk- kai Franciaországban turné- zunk, ahol Mendelssohn hege- dűversenyének szólistájaként is föllépek.- Októberben a Művészetek Házában szonátaest lesz, Szoko- lay Balázs zongoraművésszel adunk közös hangversenyt. Büszke vagyok arra, hogy ez év elején - szintén Szokolay Ba- lázzsal - bemutattuk előbb az Óbudai Társaskörben majd a Fészek Klubban Lamberto Gar- delli hegedű-zongora szonátáját -, amelyet egyébként nekem ajánlott a mester.- Emellett félállásban a pécsi zeneművészeti főiskolán tani- tok, ezt férjem ösztönzésére kezdtem el, és ma már nélkü- lözhetetlen eleme az életemnek.- Tudom, milyen büszke a Iá- nyára.- Igen, és nagy örömömre Jú- lia ígéretesen halad előre a ze- nei pályán. A budapesti zene- akadémia hegedű-tanszakának hallgatója. A Nyári Fesztivál keretében ״Gyermekeink mu- zsikálnak” címmel közösen lé- pünk föl, együtt Deák Árpáddal, zenekarunk első oboistájával és az ő rendkívül tehetséges kislá- nyával, aki fuvolista, jelenleg Bécsben tanul.-Mi szerezne Önnek külön örömet?-Annak ellenére, hogy sok helyen szerepeltem már, a leg- nagyobb jelentőségű számomra a pécsi közönség előtt való já- ték. Szeretném, hogy erre az eddigieknél kicsit több lehető- ségem lenne. Ez jelentené szá- momra a legnagyobb örömet, s talán segítene a sok fájdalom elviselésében is. Dr. Vargha Dezső továbbfejlődést. A helyzet megoldása érdekében a zenekar szakszervezeti bizottsága és közalkalmazotti tanácsa egyet- értésével a fővárosi székhelyű Magyar Szimfonikus Zeneka- rok Szövetségéhez fordultunk. A beadványt a zenekar képvise- létében én írtam alá.- Beszéljünk kellemesebb té- máról, az Ön előtt álló művészi feladatokról.- Szerencsésnek mondhatom magam, számos fölkérésem van. Zenekari és színházi köte- lezettségeimen túl - ezek hazai és külföldi föllépéseket jelente- A Pécsi Szimfonikus Zene- kar most ünnepelte önálló mű- ködésének tíz éves jubileumát.- Ez nagy örömmel töltött el mindannyiunkat - jegyzi meg a művésznő -, de az örömbe üröm is vegyült. Pécs Város Önkormányzata ugyanis - anyagi fedezet híján - nem tudja finanszírozni az ״F’ kate- góriába sorolt művészek bérét. Ez számos, díjjal elismert, ki- tűnő művészt, szólistát érint, akik kénytelenek több állást vál- lalni, ami megnehezíti az amúgy is sokrétű zenekari fel- adatok elvégzését, a művészi Gyermán Istvánná Vass Ag- nes a pécsi szimfonikusok első koncertmestere. Férje, Gyér- mán István neves hegedűmű- vész volt. Milyen borzasztó ezt írni: volt!-Elvesztését máig nem tud- tam kiheverni, pedig már négy éve, hogy elment. Számomra ő ma is az összehasonlíthatatlan, örök példa. Az évek múlásával egyre nő az elfogultságom iránta. Szinte vele egyidőben halt meg szeretett édesapám és édesanyám is. Ilyen helyzetben a szakma mögé el lehet ugyan bújni, a zene is segít a tovább- élésben, de az ő jelenlétüket, személyiségüket számomra nem pótolhatja semmi.- A telefonkönyvben Gyermán Istvánná néven szerepel, lakásán - beszélgetésünk színhelyén - is szinte minden a férjére emlékez- tét. Hogy áll a Gyermán István Alapítvány ügye? - kérdezem Vass Ágnestől.- Beszélgetésünkre készülve ismételten utánanéztem az ada- toknak, és elmondhatom, hogy közel sem gyűlt össze annyi pénz, amennyire számítottunk. Az alapítvány célját, a fiatal muzsikusok támogatását még nem tudtuk elérni, s ez nem a kuratórium hibája. A mai nehéz gazdasági helyzetben egyre ne- hezebb a muzsikának mecéná- sokat találni. Ami pedig az ő hagyatékát illeti, hasonló a helyzet. Szomorú tény, hogy sem lemeze, sem kazettája nem jelent meg eddig, pedig számos felvételt rögzítettek vele mind Budapesten, mind Pécsett. Nincs vállalkozó szakember, aki összeállítaná a lemez anya- gát, s - ez még szomorúbhb - nincs az előállítására anyagi fe- dezet sem. Külön köszönet illeti viszont Kovács Attilát, a pécsi rádió zenei szerkesztőjét, aki soha nem feledkezik el föl- idézni emlékét zenei műsorai- bán. egyetlen ecsetvonás sem az ere- deti már. Csupa pótlás, tol- dás-foldás. A hajdani színámya- latokat persze senki nem ismeri. Valami a helyükre kerül, ami vagy hasonlít az eredetihez, vagy nem. * Amikor a házgyári lakóépüle- tek kezdtek feltünedezni nálunk, s harsány kincstári csinnadrattá- val átadták őket, nyugaton már arról elmélkedtek az építészek, hogy az elemes lakószömyek so- rozatgyártása rablógazdálkodás. A monstrumok néhány évtized alatt tönkremennek. A beton el- porlik. A fémváz, hiába is tartó- sítják, elrozsdásodik. Há- rom-négy évtized múltával fel kell őket újítani. Ki kell cserélni bennük a fémszerkezetet. Ez - jókora költségek árán - megold- ható. Ám a betont nem lehet új- jávarázsolni. Vagy ha lehet, nem éri meg. Elkezdték a régebbi lakóska- tulyákat lebontani. És ekkor újabb - szinte megoldhatatlan - dilemma élőt álltak: mi legyen a hátramaradó vasbeton-tenger- rel? Végül úgy döntöttek: egy- másra halmozzák a hulladékot, hegyekké feltomyozzák, föld- dél betemetik, s fákkal, virágokkal beültetik .. . E ' tellekre emlékeztetőek. Rajtuk csenevész fák, a mélyükön be- tón. Kultúránkat, melyet egy le- leményes költőnk nemrég ״at- lantiszinak” mondott, a romok és torzók folyamatos teremtése jellemzi. Önmaga halványuló emlékében él. Fakuló betűket, elizzó filmszalagokat, gépi memória-bázisok időnként semmibe-röppenő tömegét gyártja. S miközben hirdeti, hogy az idők pecsétje, egyre kevesebb köze van az örökkéva- lósághoz. a végtelenségig. Ahogy aztán a partjavesztett könyv- és folyói- ratkiadás újabb kötetek ezreit produkálja, a feladat egyre megoldhatatlanabb. Sokasodó betűk, sokasodó szavak özön- vize zúdul ránk. Selejtezni kell, kapkodva kihajigálni a süllyedő hajóból a fölöslegesnek hitt ka- catokat, aztán a maradékot újra tovább ritkítani... A nemrég elhunyt költőfeje- delem özvegye arról panaszko- dik, hogy férje hátrahagyott kéziratai egyre olvashatatla- nabbak. A fekete tinta - amit használt - nyoma először vörösesbama lesz, aztán halványró- zsaszín, míg végül teljesen ősz- szemosódik a megsárguló papi- ros alapszínével. Még néhány esztendő, s nem lesz, aki kisil- labizálja őket. A gondosan egymás után rótt verébfej-betűk halványulnak. Meg kell gyor- sítani a kiadatlan munkák má- solását, értelmezését, amíg nem késő, mert a szövegek menthe- tétlenül odavesznek. Balassi és Bornemissza Péter lúdtollal rótt feljegyzései ma is olvashatóak. Zrínyi markáns sorai, Rákóczi betűarabeszkjei. Az anyag, amire és amivel készültek, ha némiképp romladozik is, elvi- seli az évszázadok rohamát. Restaurátorok közismert si- ráma, hogy legújabb korunk piktúrája - Munkácsitól Csont- váryig, Gyárfástól Gulácsyig - egyre nehezebben menthető. A bitumenes és egyéb alapozósze- rek elpusztulnak. A színek eliz- zanak és megfeketednek. Állító- lag van olyan Munkácsi- és Csontváry-festmény, amin rokona. Igaz, bekap néha va- lami ételt, de csak azért, hogy az ófelnémet, a telugu vagy a hátsó-baktriai nyelv újabb titka- inak fürkészésére legyen ele- gendő energiája. Nem érzékeli az ízeket, sem az illatokat. Nem látja a napsütést, az évszakok örvényeit, az emberi arcok át- változását. * Könyvtáros ismerősöm me- séli, milyen megdöbbentő látni a századfordulón kiadott köny- vek romlását. A korábbi fóliánsok, melyek természetes alap- anyagú papírból készültek, megmaradnak. Ám a tömeges, gyári úton készült, vegyszerek- kel átitatott - születésük pillana- tában tetszetős - papirosok vé- szesen romlanak. Töredeznek és porlanak. Ha az ember a ke- zébe veszi őket, széthullanak. Rafinált és költséges vegyi eljá- rásokat kell kitalálni, hogy az állapotuk tartósodjék. Ám ezek a konzerváló trükkök sem örö- kérvényűek. Először a romié- kony alapanyagot kell konzer- válni, aztán - amikor a konzer- válószerről is kiderül, hogy csak tessék-lássék eredményre vezet -, már a regenerálószert kell újabb kémikusi lelemény- nyel regenerálni. Az üdvözítő- nek hirdetett mikrofilmes eljá- rás - a könyveket apró teker- csekre átmásolják, s így tárolják - nem sokkal hatékonyabb. A film is romlik, halványul és ko- pik. Időről időre újabb kópiát kell róla csinálni. Aztán a kópi- ájának kópiáját. És így tovább, H allottam egy hóbortos vé- nemberről, aki nyelveket gyűjt. Szobáját - padlótól a mennyezetig - ellepik a köny- vek. Szótárak, szöveggyűjte- mények, nyelvészeti értekezé- sek, grammatikai munkák. Mo- zogni alig tud a szűk térben. Van egy heverője, amin elnyú- lik, s a magára kirótt aznapi penzumot gyakorolja. Három havonként tanul meg egy újabb nyelvet. Ideje nagyrésze viszont azzal telik, hogy a lassan ráro- gyó építményt toldozza-fol- dozza. Egyrészt - a szó szoros értelmében - óvja magát az ősz- szedőlni kívánó könyvbábeltor- nyától, rafinált alátétekkel, dróthuzalokkal; másrészt - át- vitt értelemben - tatarozza a benne felépült szörnyűséges il- lúzió-palota repedéseit és vako- lathibáit. El kell érnie, hogy többet tanuljon, mint amennyit felejt. Ám ahogy a tudása - és a könyvtára - újabb nyelvekkel és fóliánsokkal gyarapszik, hely- zete egyre kilátástalanabb. Valaha szakfordító volt. Ki- sebb értekezésekre is futotta energiájából, de mára minden efféle ambíció kihalt belőle. Nem élő, csak önmaga túlélője. Az az eltorzult akamokság tartja életben, hogy egy újabb nyelvet, nyelvjárást raktározzon el emlékezete egyik (még üres) polcának pókhálós zugába. In- tellektuális akrobata, akinek semmi köze többé a teremtett világhoz. Egy faluszéli öregaszszony, aki megeteti a tyúkjait, megön- tözi paprikatöveit, és gombát gyűjt az erdőszélen, szent mun- kát végez. A lesoványodott, fél- vak cigány, aki a putri előtt naphosszat pipázik, miközben az unokáinak mesél, az emberi kultúra követe. Ez a sátáni nyelvgyűjtő viszont, akibe part- talanul zúdul befelé a fölösleges tudás, ám semmi nem jön ki be- lőle, a mumifikált holttetemek Szepesi Attila Atlantisz Anyák napjára Juhász Gyula Édesanyám I. Ha lesz dicsőség, mely fejemre fonja A mártíromság büszke pálmaágát, Ha ünnepelnek s megszeret az élet, Míg a nem ismert mámor üdve jár át: Fölvillanó szemekkel én csupán csak Téged kereslek, szenvedő madonna, Bús özvegységnek áldott hordozója, Anyám, fölnézek a te homlokodra, Hol a dicsőség koszorúja helyett Nehéz robotnak ráncait találom, És fölteszem rá büszke áhítattal Ujjongó dallal minden szál virágom! S ha káprázattá foszlik a dicsőség, S örök robottá, ami alkotás még, Ha mindhiába tenger küszködésem, Ha én is, én is szürke árnyra válnék, Bár fájna, hogy az álmaim kivesztek, Hogy nincs, ki rózsát bús utamra hintne, Megvigasztalna, hogy érted rajongtam, És érted lettem olyan árva, mint te! II. A lelke: lelkem. Mélázó, borongó - És benne sok dal él, titokba zsongó, El nem dalolja, rejtegeti mélyen, De én szeméből valahogy kinézem. A lelke: bánat! Annyi minden érte. Nehéz özvegység rászakadt fejére, S míg én betegen, búsan tovább éltem, Ő imádkozott és szenvedett értem! A lelke lelkem! ő mind nékem adta Mi benne szín, fény. Én áldom miatta És el nem sírt könnyűit dalba sírom És el nem mondott bánatát megírom! A Föld szolgája szeme sarkában. Nem zavartam, mert láttam, hogy magában be- szél. Bizonyára alkudott a tér- mészettel, hogy még egy kicsit szolgálhasson, ha már nem nagy haszonnal is. A természet pedig - mintha - azt felelte volna: ,Jó, nem bánom, tűrlek még egy darabig a többi szol- gám között”. Háládatos tekin- tettel emelte fejét az égre, az- után a földre, és szedegette a szétszóródott kalászokat. Olyan mélyre görnyedt, hogy soha többé nem tudott felemelkedni. Elhullott az öreg, akár a kalá- szók. A halál kaszája erősebb volt az övénél. Meghalt vele egy megrendí- tőén földhöztapadt, ugyanakkor megrendítően szép életforma, az a természet iránti alázat, az a húsba-vérbe ágyazott erőfeszí- tés, amely századokon át vetett és aratott, vetett és aratott - és kenyeret adott az országnak. Mihály bácsi szelleme még bírta volna, de teste felmondta a szolgálatot. A kicsiny gyüleke- zettel együtt énekeltem a sírgö- dömél: ״Gyarló testünk porrá lé- szén, Mivel porból vétetett.. Csák Gyula Mihály bácsi beszélni tudott a természettel. ״A búza nem vár tovább” - mondta, mintha sür- gönyt kapott volna a búzától, hogy kezdeni kell az aratást. ״Ez a dűlő az idén tengerit ki- ván” - jelentette ki, mint aki tudja, hogy bármi egyebet pró- bálna bele vetni, kidobná ma- gából a dűlő. A leghíresebb kaszás volt a környéken. Aratáskor úgy állt bele a búzatáblába, mintha nem akarna kaszálni, hanem a búza- tábla parancsolná, hogy aratni kell! Szolgálat, munkaaktus volt az evése is, meg a pihenése is. Soha nem volt szava az étel mi- lyenségéről. Bekapkodta, ami az ״étel soiján” elébe került, megemelte kerek fejét, és mód- szeresen rágott, akár a kérődző lábas-jószág. Nem az ízek élve- zéséért evett, hanem azért, hogy legyen ereje a munkához. Tavaly még láttam, amint megroggyantan álldogált visz- szakapott földje végében, s amint beszélgettünk, azt is lát- tam, hogy kicsordult a könnye. Nem volt már sok, csak az a csepp, ami meg is tapadt a 4 k i
