Új Dunántúli Napló, 1994. március (5. évfolyam, 59-89. szám)
1994-03-26 / 84. szám
6 üj Dunántúli napló Közélet 1994. március 26., szombat Ablak Kilátás Pécsett, a Maiéter Pál utca egyik panelházából \ jt \ Fotók: Löffler Gábor Hány Mérhetetlen felháborodást váltott ki a meszesi „bérlővé” degradált garázstulajdonosok körében a Vagyonkezelő Kft-től a közeli napokban kapott és a garázsok megvételére felszólító árajánlat. A felháborodás elsősorban a vételár miatt van. Az e területen lévő szövetkezeti garázsok (amelyek jóval később épültek, folyamatosan karbantartották őket, világítással vannak ellátva) szabadforgalmi ára 90-110 ezer forint körül mozog. Ezzel szemben a Városi Vagyonkezelő Kft. - a garázs állapotától függetlenül - minden garázs forgalmi értékét egységesen 180 ezer forintban határozta meg. Úgy tűnik a saját erőből épült, vagy azzal azonos elbírálás alá eső garázsok tulajdonosainak és a megalakult Magángépj ármű-tulaj dono- sok Egyesületének a garázsokért folytatott több évtizedes küzdelme a visszaadásért, illetve egy jelképes összegért való megvásárlásáért szélmalomharcnak bizonyult. Az önkormányzat a kellemetlen munkát rábízta a Városi Vagyonkezelő Kft.-re. Ez a szerv most rátett egy lapáttal és a volt bányavasút melletti területen, 21-31 éve épült, ma már inkább romhalmaznak, mint garázsnak tekinthető közel kétszáz építmény tulajdonosával akaija, immár harmadszor megvetetni a saját tulajdonát. A tulajdonosok a garázsok újbóli megvételét azért is tartják jogtalannak, mert az építés időszakában ez a terület a szénbánya kezelésében volt és a szerződéskötésre, illetve a bérleti díj szedésére nem a PIK, hanem a szénbánya lett volna jogosult. Ezt az állításunkat a Független Jogász Fórum február 24-én kelt válaszlevele is megerősítette. A Magángépjármű-tulaj- donosok Egyesülete felszólítja tulajdonos társait (bérlőket), hogy az árajánlatra a megadott határidőn belül jelentsék be vételi szándékukat azzal a megjegyzéssel, hogy a vételárral nem értenek egyet. Miközben sok ezer más vagyonától megfosztott állampolgár részbeni kárpótlásban részesült, a garázstulajdonosok nem jutottak jogos tulajdonukhoz és kárpótlásban sem részesültek. Zethner György Az ablak - panelé. A panel - 26-27 centi vastag. Az ablakkereté mindenestől 8 centi; középütt kiáll egy 1,6 centi széles gerinc, a belső oldalon marad egy 3,3 centi széles .. hm ... könyöklő hely. Kevés. És kényelmetlen. Párkány lenne különben az istenadta, dehát a párkány az széles, a könyök ahhoz szokott. Míg szokhatott. A könyöknek ez keskeny is, kényelmetlen is, töri a könyököt, mert még egy nyamvadt párnát sem lehet a 3,3 centi széles micsodára rakni. Aki ilyennek tervezte, biztosan soha nem nézett ki könyökölve egy ablakon. Dehát minek is könyökölni? Hogy kinézzen az ember. Itt kell kinézni, mert itt sok mindent látni. Hát csak tessék, nézzünk együtt! % Baloldalt a házak fölé magasodik a Jakabhegy sötét, részleteket csak nagyon tiszta időben mutató tömbje. Aztán következik négy keskeny „slicc” a szemközti tízemeletesek között (nem bánnám, de csak emiatt, ha ez is, ahonnan kinézek, tíz-, emeletes lenne, hogy átláthassak azok fölött). Az első keveset mutat: magasabb hegy előtt alacsonyabb, lent a Tiborc utcai iskola. A következőn - ez van egyébként pont szemközt - a telantet a Csoronika mellett siklik el a Donátus felé, lent az egyetem elméleti tömbje fehérük, fölötte a 400 ágyas ... (miért nincs ennek valami tisztességes neve?). A harmadik már csöppet jobbra esik, a Szkókó felé nyílhat, de ezt csak sejtem, hívén a térképnek, mert látni semmit sem látok, egy másik ház állja el a kilátást. De a negyedik slicc, az igen! Tágabb valamicskét az előzőknél, s középütt ott magasodik a Misina ormán a tévétorony. Alatta ott látszik a Barbakán, az alatt az idegkünika, még alatta a „sárga ház”, vagyis az egykori pártbizottság, a mostani törvényház. Aztán hosszabb szünet, majd ismét szélesebb a horizont; a slicc jobbszélén, vagyis legkeletebbre a budai vám tízemeletesei lépcsőznek egyre magasabbra, és kicsit odébb a nyomda, aztán a kenyérgyár fehér épülettömege. És persze távolabb a Zengő. Ha pedig ki is hajolok az ablakon, egészen keletre, az „utolsó” panelház és egy tízemeletes között - ha jól látom - az üszögpusztai kastélyt pillantom meg. Hát ez van, kérem. Persze mindez a háttér, a hátsó díszlet, ha úgy tetszik. Ezért pillantsunk közelebb, túl a nemrég volt Egri Gyula, a mostani Maiéter Pál úton. Mikor is épült az a szemközti panelrengeteg? Bizony, húsz esztendeje már javában működött a „futószalag”: itt még az alapot ásták a gépek, ott már dőlt a beton, amott készült a fogadószint és állították a darukat, a következőnél már ott úsztak a levegőben a panelok, és a sor végén már állt a ház. Tudom, most azt várnák, a végeredményre, a nem éppen tökéletes panellakásokra mondjak legalább csak neheztelő szavakat. Mondanék is, de visszatart ettől a tudat, hogy akármilyenek is, mégis csak otthont jelentenek többezer családnak. De most nem ezért kutakodtam az építés kezdete után, hanem . . . Emlékszem, milyen kopasz volt ott szemben a vidék, amikor az építés már átcsapott az út innenső, vagyis a déli oldalára, s még akkor is, amikor először pillantottam ki ezen a kényelmetlenül könyökölhető ablakon. És most, látom, erdőnyi a zöld. Amott egy fa csúcsa legalább kétemelet- nyivel magasabban van a mellette lévő Viktória utcai ötszintesnél, itt szemközt meg a tízemeletesek 6-7. szintjéig nyújtóznak a fák, egynek a leghosz- szabb ága meg éppenséggel a kilencedikig ér. Még közelebb ... Az út... Itt mindig történi valami... No nem naponta, de azért akármilyen ritkán is, valakinek az egyszeri is túl sűrű. Egyszer egy éjjel - éjféltájt - felébredtem, jöttem a konyhába egy pohár vízért, és kék fénnyel villogó mentőautókat láttam, sokadal- mat, sürgést, forgást. Másnap tudtam meg: szörnyű tragédia történt, fiatalok értelmetlen halála. Kiegyenesítették az enyheívű kanyart, fának, villanyoszlopnak vágódtak. Láttam a kidőlt betonoszlopot, a földön fekvő fát, a „dühöngő” alaktalan rácsát, a félrehúzott és megnyomorodott autót. Máskor meg egy kocsi két fa között száguldott be ugyanitt a „dühöngőbe”. Régebben arrébb, az iskolánál autó égett, az itteni szervizút - de jó is, hogy van! - egy-két órára főútvonallá lépett elő emiatt. És hányszor láttam már csődületet az évek folyamán a Varsány utcai torkolatnál: túl sietős volt az utcából ki- j övöknek, vagy nem láttak ki jól a sövénytől? Koccantak, ütköztek. Néha összetört motor- kerékpár, bicikli az úttesten, mellette vagy méterekre tőle élettelen test, körülötte rendőrök, mentők.. . * És még közelebb ... Lenézek innen a harmadikról, egészen le, a járdára, a szervizútra, a keresztezésre. Itt alattam évekkel ezelőtt taxiállomást csináltak, de taxi azóta sem állt itt, azok a rövid bekötőút jobboldalán állnak, ugrásra készen. A ház előtt végig szép kényelmes, két méter széles járda, ám az emberek az úttesten mennek, sietnek, sétálnak, jó pécsi szokás szerint, át a keresztezésen, szemben a zavartan lassító autókkal, és mennek babakocsival, kézen vezetett, vagy éppen szabadjára engedett apróságokkal. Rémisztő! Aztán az autók. Mind - tisztelet a kivételnek - úgy közlekedik itt, mintha történetesen egyedül lenne. Indexelni minek? ... Pedig három irányba is lehet menni. Aztán jön a főút felől, balra kanyarodik, de jól bent a szemközti sávban, vagyis kreszesen: a menetirány szerinti baloldalon. Aztán figyelem a jobbkézsza- bály helyett gyakorolt tétova udvariaskodást, amiből „természetesen” többnyire az kerül ki „győztesen”, vagyis az megy előbb tovább, akinek a dolga volna előnyt adni. Ugyan miféle reflexeket alakíthat ki az efféle udvariaskodás? *■ Felegyenesedem, megsimítom a könyökömet: mély árkot nyomott bele a párkánytalan könyöklő, elég a bámészkodás- ból... Hársfai István Panoptikum (Lengyel László módra) Ő mondta a legtöbbet arról, hogyan váltunk néhány esztendő alatt a Kelet első embereiből a Nyugat utolsó állampolgáraivá. O, az ajtónálló, aki önvallomása szerint mindig félúton van: a kint és a bent között, egyszerre vizsgálva kritikus szemmel a kívül rekedteket és a bekerülteket, a táradalom földönfutóit és a hatalom kiválasztottjait. A mindig félúton lenni azonban a lézengő rit- ter - ahogyan Hankiss nevezi őt - nem ügyetlenségének folyománya, hanem nagyon is alaposan végiggondolt, racionális magatartásformája, beteljesülő lehetőség, annak tudata, hogy kívülről nem érthető meg, belülről viszont nem írható meg a lényeg, nem sejlik fel az összefüggések bonyolult rendszere, nem rajzolható meg a politikai viszonyok összekuszált hálója. Ezért aztán mindig az ajtónál kell állni, a küszöbön ... Azt hiszem, ez Lengyel László publicisztikájának igazi rejtélye, megértésének kulcsa. S még valami, az, hogy a politikai élet szervezeti túlburjánzása, a politikai „terülj, terülj asztalkám” túlkínálata és mindenirányú - hamis? - csábításai ellenére és közepette is megőrizte függetlenségét s általa megerősítetten egyszersmind szellemi autonómiáját is. Irigylésre méltó állapot. Sok értelmiségi és nem értelmiségi cserélne vele. Még akkor is, ha anakronisztikusnak hat naiv hite a pártkötődésektől mentes gondolkodói magatartás társadalomformáló lehetőségeiről. Még akkor is, ha néha-néha már érthetetlennek tűnik mindenoldalú, kormánypártit és ellenzékit egyaránt miszlikre szabdaló bírálata. Még akkor is, ha időnként szeretnénk talán már azt is tudni: miért teszi és hova tartozik?! Ám mikor már azt hisz- szük, hogy megfejtettük a titkot, újabb meglepetésekkel áll elő, összekuszálva minden korábbi „rendet” és tisztánlátást. L egújabb könyvét, az eötvösi , mintára született Magyar alakokat olvasva azon tűnődünk, hogy miért e sajátos nyelvezetű, sokféle tudományból gyúrt, eredeti hangú esszé-publicisztika könyvpiaci sikere? Miért a Lengyel Lászlót ismételten kisérő lankadatlan érdeklődés, a Végkifejlet (1989), a Micsoda év! (1991), az Útfélen (1992) után is. Hiszen a most megjelent kötet főszereplőit ugyancsak jól ismerjük, vagy legalábbis azt hisszük. A köz- társasági elnök, a közelmúltban elhunyt miniszterelnök, a pártalapító majd pártütő egykori drámaíró, a fátyolos tekintetű jövendőmondó és a többiek naponta szólnak hozzánk a TV képernyőjéről és a rádióból, olvashatjuk interjúikat a folyóiratokban és az újságokban. Mégis ez a könyv valami más. Lengyel ugyanis kegyetlen „átvilágítást” végez rajtuk, röntgensugarai a legrejtettebb gondolati és érzelmi tartományokat is átjárják, mindenki számára hozzáférhetővé teszik. Úgyhogy könyvét olvasva teljességgel nyilvánvaló: a király meztelen. Ezért nem teszünk tétova kísérletet sem arra, hogy saját szavainkkal interpretáljuk a kötetben szereplő politikusok személyiségrajzát. Csupán megállapítjuk: Lengyel ritka adottsága és képessége a lényeglátás, a jelenségek legszövevényesebb útvesztőiben való tájékozódás. S nem hallgathatjuk el, hogy alkotói módszerének elengedhetetlen kelléke: a kíméletlenség, a nyers szókimondás. Azt vallja, hogy „a kíméletes portré gyengeség és hazugság. A valódi portrét talán a padlásra dugják, de mindig érzik, hogy jelen van.” Valószínűleg így vagyunk és így leszünk a nagyrészt folyóiratokban közölt és most kötetbe gyűjtött portrékkal is. Lehetséges, egyesek vitatni fogják némely megállapítását, mások túlzónak ítélik egyes megfogalmazásait, sőt lehetnek olyanok is, kik vakmerőnek tartják a vállalkozást magát, az ábrázoltak egyidejűségében született, ám szerzőjük szándéka és hite szerint is stratégiai értékűnek tekintet megoldást. S A m mindezt figyelembe véve és mindezek ellenére aligha vitatható, hogy Lengyel politikai arcképcsarnoka élő, eleven, az olvasó érzelmeivel és gondolataival találkozó, állásfoglalásra késztető portrésorozat. írjon akár a három öregről, Ferenc Józsefről, Horthy Miklósról és Kádár Jánosról, kik az elmúlt másfél évszázad Magyarországát uralták, s kiknek középutas világai alatt minden ellentmondás és kín ellenére mégiscsak megszületett - ahogyan írja - a modem Magyarország. Vagy szóljon több tételes kompozícióban az elmúlt esztendők egyik meghatározó egyéniségéről, Antall Józsefről, kit ugyancsak nem kiméi pengeélének vágásaitól, ám a Deák, Tisza, Wekerle, Bethlen képviselte koordinátarendszerbe helyez és ebben tesz mérlegre. Megrajzolja az „elődök nélküli pártelnök”, Kis János portréját is, rámutatva három nagy hibájára is: az antikommunista harcban vállalt élenjáró szerepre az elmúlt választások idején, a Vitányi Iván nyújtotta kéz visszautasítására a TV nyilvánossága előtt és az MDF- SZDSZ paktumban vállalt szerepre. Göncz Árpád rejtélyét a „plebejus kisember politizálásában” látja, hitelét és népszerűségét pedig abban a milliók ítéletével egyező triviális tényben, hogy „saját életéből politizál”. Találó esszé-portréban foglalkozik Für Lajossal, Le- zsák Sándorral, Csurka Istvánnal, Orbán Viktorral, Csoóri Sándorral, Eörsi Istvánnal. A kritika súlyát és mélységét nem a politikai hovatartozás alapján méri. Elfogulatlanul ítél. Megteheti. ő, az egykor szintén párttag, majd 1988-ban kizárt, valamennyi jelentősebb reformkezdeményezés és lépés centrumában munkálkodó, Mo- nor, Lakitelek résztvevője, ma- gyarfórumosok és fideszesek, kereszténydemokraták és sza- deszesek által megszólított, ám a szirénhangoknak mindmáig következetesen ellenálló közgazdász, politológus, filozófus. S így saját múltját, eszméit szokatlan nyíltsággal és vakmerőséggel vállaló, a nagy elhallgatások, elfelejtések és hazugságok idején önmagát is másokéhoz hasonló kíméletlenséggel átvilágító író és publicista. Nem pártérdekektől mozgatottan, nem politikai számításból cselekedve, egyszerűen az erkölcsi hitelesség okán, annak tudatában, hogy az őszinte mindenekelőtt nem magának, hanem másoknak az. Hogy a mindenoldalú kritika nem öncél. A jobbítás reménye és hite van mögötte, amiből Lengyelt úgy tűnik semmi sem tudja kiábrándítani, még a hatalommal való szembekerülésének bírósági procedúrája sem. S zerencsére. Mert Lengyel öröklött kelet-európaiságunkból, a belénk költözött barbárságunkból, a bennünk megbúvó kishitűségünkből, előítéleteinkből és sztereotipiáinkból akar kigyógyítani bennünket. S nem az aufkläris- ták felvilágosítói attitűdjét hirdetve, hanem saját gondolati küzdelmeihez, közéleti vívódásaihoz híva bennünket is társul. Hogy egyre többen legyünk, kik egyszer eljuthatunk a küszöbig. (2000/Pénzügykutató, 1994). Dr. Szirtes Gábor
