Új Dunántúli Napló, 1994. március (5. évfolyam, 59-89. szám)

1994-03-12 / 70. szám

1994. március 12., szombat Irodalom - Művészet uj Dunántúli napló 11 A-Megesett, hogy egy pécsi származású, Ausztráliában élő férfi havas tájképet akart venni tőlem, hogy ott, ahol nem isme­rik ezt az évszakot, legalább szobája falán emlékeztesse őt egy festmény gyermekkora tele­ire, hólepte szülővárosára. Nem tudta a nevem, csak azt, hogy időnként fölbukkanok a város valamely pontján, leteszem az állványom és festek. Addig kérdezősködött, míg végül meg­talált - meséli Vata Emil festő­művész, Jászai-díjas díszletter­vező, miközben pályájáról, fes­tészetről, színházról beszélge­tünk.-Tájképeimben, csendélete­imben természetelvű festő va­gyok. Azt a hangulatot próbá­lom megörökíteni, amit a lát­vány ébreszt bennem. Mind­annyiszor elbűvöl a Tettye, a Széchenyi tér, s az öreg házak szépsége.- Hogyan lett díszlettervező?- Festőművésznek készül­tem. Nagy élményem volt, ami­kor elsős gimnazista koromban Hódmezővásárhelyen többek között Tornyai Jánossal és Endre Bélával szerepelhettem látvány művésze egy kiállításon. A Képzőművé­szeti Főiskolára jelentkeztem. Elutasítottak ugyan, de a zsűri­ben ott ült Schubert Ernő, aki­nek tetszettek a munkáim és fölvett az Iparművészeti Főisko­lára, aminek akkor ő volt az igazgatója. Jó alakrajzosnak ítélt, ezért a gobelin szakot ja­vasolta, én mégis a színpad fő­tanszakot választottam, mert ezt éreztem a festészethez legköze­lebb állónak. Díszlettervezést olyan nagyszerű művészektől tanulhattam, mint Oláh Gusztáv és Varga Mátyás, akivel a ma na­pig levelezek.-A főiskoláról azonnal Pécsre került.- Itt ajánlottak állást. Hat győri évet leszámítva 1955 óta vagyok a Pécsi Nemzeti Színház tagja. Kezdőként, mint minden vidéki díszlettervezőnek, nyolc előadást kellett megcsinálnom évadon­ként. Amikor félállásban a Csíky Gergely Színházban is dolgoz­tam, tizenkét bemutatóm volt évente. Előfordult, hogy nem tud­tam lemenni Kaposvárra és némi borravaló segítségével egy busz­sofőrt kértem meg, vigye el a rajzokat.- Melyik a legkedvesebb munkája?- Mindig az, amin épp dol­gozom. Csodálatos, ezernyi le­hetőséget rejtő a színház világa. Mindent ki lehet próbálni. Én a látványszínházra esküszöm. Ma már egyre ritkább ugyan, de volt sok olyan előadás (Győr­ben a Cigánybáró, Pécsett leg­utóbb a Bohémélet), ahol a kö­zönség megtapsolta a díszletet. Ez az elismerés minden hivata­los díjnál többet ér. Egyik legkedvesebb munkám a Horváth Zoltán-rendezte Varázs­fuvola, amelyben a hagyomá­nyoktól eltérően kozmikus vi­lágba helyeztem Sarastro biro­dalmát. Nagyon vigyázok arra, hogy másoktól ne vegyek kölcsön és saját magam se ismételjem, ha többször találkozom is ugyanaz­zal a darabbal. Azt hiszem, ez a Mozart-opera az egyetlen, amit nem tudnék másként elképzelni. Közel háromszáz munkám között prózai darab, balett, opera és ope­rett egyaránt volt. Napokig tud­nék mesélni naturális környezet­ben, elvont díszletek között és szürrealista játéktérben megál­modott előadásokról.- Munkája nem merül ki a tervezésben.- Neves festők közül sokan lebecsülik a díszletfestést, pedig ezt is lehet művészi fokon csi­nálni, ha az ember ismeri azokat a technikai fortélyokat, amelyek élővé teszik a a díszletet.- A hazug című Goldoni-víg- játékét kilenc nap alatt festettem meg - egyedül. Főiskolás ko­rom óta ezt is nagyon szeretem csinálni. S munkámnak folyta­tója is van: a fiam díszletfestő, három lányom közül egyik go- belines, másik ruhatervezést ta­nul, s mindegyikük gyönyörűen sző.-Mióta nyugdíjas, egymást érik hazai és külföldi kiállításai.-Most épp Nancyban lát­ható negyven festményem és tíz díszlettervem, amelyek kö­zül többet a pécsi Nevelők Háza Galériája is bemutatott. Pécsett legközelebb a Mű­helygalériában lesz tárlatom, októberben pedig Strassbo- urgban állítok ki Takács De­zső és Kozári Piroska társasá­gában. Közben talán az unoká­imra is jut időm. Csató Andrea Vata Emil postavölgyi otthonában Fotó: Läufer László Fényképtelenségek A Mecseki Fotóklub kamarakiállítása Hogy a Mecseki Fotóklub, immár túl a 35-ön, hagy valami nyomot a magyar fotóművészet történetében, az ma még való­színűnek tűnik. Számos neves és névtelen, hivatásos és amatőr fotográfus tevékenykedett a klubban, állított ki képeket a közös kiállításokon, vett részt a különböző pályázatokon. A kö­zös kiállítások mindig fontosak voltak, valamiféle keresztmet­szetet adtak a klubon belüli irányzatokról, kísérletekről, a színvonalról, amely a közössé­gen belül is hullámzó volt, de a klubot, az átlagot tekintve még­iscsak az ország egyik legjobb­jának lehetett tekinteni. A klub legutóbbi kamarakiál­lítása az elmúlt héten nyílt Pé­csett, az Ifjúsági Házban. Ka­marakiállítás, amely feltételezi, hogy a nagy létszámú egyesület valamilyen szisztéma szerint válogatott alkotóival vagy képe­ivel találkozhatunk, s valóban, ami a kiállítókat illeti, mindösz- sze tíz és fél fotográfus fotográ­fiái láthatók a falakon. Tíz és fél, mert a látogatók részére ki­függesztett információs táblán - amelyen a kamarakiállítás szót külön írták - szereplő Körtvé- lyesi Lászlónak valójában nincs képe a falon. A hevenyészett jellegnek további jelei is van­nak: a szerzők ugyan betűrend­ben szerepelnek a táblán, a ké­pek alatt azonban nem, így csak Tillai Ernő különleges technikával készült fotója a tettyei házfalakról (eredetileg színes ) a képek készítője és egy-két vájtszemű tudja, hogy melyik felvételt ki követte el. Némelyik Jcépet a szerző aláírása hitelesít, ez a fotók esetében szerencsét­lennek mondható eljárás itt ki­vételesen praktikus információ­nak minősül. A kiállítás egészéről el lehet mondani, hogy a klub fennál­lása óta nem produkált ilyen gyenge anyagot. Nehéz felfe­dezni a kiállítók munkáiban va­lamiféle rendező-elvet; keve­rednek itt húszéves képek a né­hány hónapossal, profi felvéte­lek a dilettánssal, pécsi kiállítá­son már látott felvételek eddig ismeretlenekkel, jó ízléssel lét­rehozott, művészi fotográfiák a közönséges giccsel. Ez a falra hányt koncepcionális zűrzavar képviseli a nagy múltú klubot egy kiállításon, amelynek nem A kocsma, melynek bejá­ratára barátom ablaká­ból odalátunk, valaha szesz­mentes büfécske volt. Úgy mentes persze, hogy engedélye szerint nem tarthatott alkoho­los italokat, titkon pedig csak féldeciket mért, amit a törzs­vendégek - főként hajnal- ban-reggel, munkába menet - kávéscsészéből ittak, ki kávéba öntve, ki tisztán. Anno, akkor még 9 óra előtt mindenhol tilos volt a szesz - de hát itt aztán ezzel törődtek a legkevésbé, hiszen az egész amúgy is svarcban ment. Később a bü­fécske avanzsált. Most már az étel másod-harmadlagos, és a tömény mellett naponta több hordó csapolt sör is elfogy; ke­vésbé kapós a bor, mert annak a kedvelői inkább az öt házzal odébb nyílt termelői,,?” borki­mérésbe járnak., Barátom mondja, de nála járva láttam magam is, hogy jó idő esetén a vendégkör java kint trafikál, kvaterkázik az ut­cán.Ha ugyan a gyakori ordíto- zás, verekedésbe átcsapó „ba­A jó kutya rátkozás” ily szelíd kifejezé­sekkel illethető. így volt ez ak­kor is, amikor még az utcai szeszfogyasztás tiltatott. Ahogy fejlődött a kocsma, ugyanúgy a tulajdonos. Kez­detben maga szolgált ki. Az­után naponta járt Trabanttal el­lenőrizni az üzletet. Később he­tente kétszer, Ladával. Majd egyszer Toyotával. Most már hónapok is eltelnek, hogy nem mutatkozik a környéken. Azóta tovább romlott a morál. Akár abban is, hogy a mocskos, eső­verte, szakadt göngyöleg hete­kig a járdaszélén díszeleg. (Kérdem én: valóban vannak a városban közterület-felügye­lők? Hol vannak? És mi a dol­guk?) Nemrég vasárnap délelőtt vetődtem el a barátomhoz a kocsmával szemközti házba. Csendes, elmélkedő beszélge­tésre. Nem ment. Roppantúl zavart az utcáról fölhangzó harcizaj. Egy türelmetlen, szinte hisztérikus kutya meg-megújuló ugatása. Kinéztünk. Valaki, a kocsma egyik vendége egy kamasz, de már anyányi, izmos farkasku­tyát - más néven: németjuhász - a kocsmaajtóval szemközti, a járda szélén álló közlekedési jelzőlámpa oszlopához kötött, méteres láncra. Szájkosár nél­kül persze. A jó kutya, addig is, amíg várta a gazdit, házőrzőként vi­selkedett. Uralta a kocsma előtti járdaszakaszt. Jöt- tek-mentek (volna) az embe­rek. Ám ezt nem tehették más­ként, csakis úgy - a csiszi-cso- szi vének, a gyerekkocsis anyukák is -, hogy le a járdá­ról, át a parkoló autók között, és vissza a járdára. A kutya meg láncát tépve ugatta őket, már jó előre és még jóval elha­ladásuk után is. Ha meg valaki éppenséggel a maga kutyájával közeledett, az ugatás hörgő-zi- háló változatba csapott át. feltétlenül kellett volna így lét­rejönnie. Pontosabban: ha egy közösség nem tud összeállítani kiállításra méltó anyagot, talán jobb, ha nem is állít ki, s in­kább vállalja a tárlat elmaradá­sának következményeit. Mert egy kiállítás elmaradásának okát még lehet valahogy ma­gyarázni, de a minőséget már jóval nehezebb. Cseri László Mellesleg, mindeközben a jó kutya a kocsma bejáratát is szinte teljesen elállta. A meré- szebbje ugyan, ha odavitte bo­káját a habzó kutyaszájtól arasznyira, beléphetett. Ám több embert is megfigyeltem, aki visszariadt, tétova megállás után elment; nem kockáztatta, hogy a nadrágszára vagy a szoknyája árán ihasson vala­mit. Ám ez odabent, a kocsmai műintézetben senkinek se tűnt föl. Amikor másfél óra múlva a helyzet még mit sem válto­zott - eléggé szomjas lehetett a gazdi -, barátomnak utcai szobáján kívül másik nem lé­vén, ahová menekülhettünk volna, feladtuk a vasárnap délelőtti, csendes, elmélkedő beszélgetést. S az így megta­karított időmben, hazamen- vén, megírtam ezt a pár sort a jó kutyáról. A mely, ugye az utcán hevert. Mármint addig, amíg ismét és ismét föl nem ugrott, ugatni. Lázár István Méhes Károly Mindig újra Újra a régi házban arra jártam véletlenül fölállványozva csinosítják minden tárva-nyitva ki-beközlekedik a múlt (jómagam?) kit keres? (a malteros ruhás ...) kit keresek? nem is az a néhány arc a pókháló ráncai mögött talán a hortenziatövek a fügefán a hintámat a sarokban nem találom csak a galambbúgást itt történt minden a régi szavak sóhajok erősen tartják a falakat a terászon a fonottszékek helyén egy gyanakvó pillantású keresztalakban szöget egymásra két lécet megáll a kalapálásban nézi vajon mért szaladok? Szophoklésztől Esterházyig Az irodalomtanításról - nem csak tanároknak Az Irodalomtanítás című két kötetes mű hiányt tölt be. A munkához szükséges szinte va­lamennyi'' információt tartal­mazza a 6-18 éves korosztály számára szervezhető vala­mennyi iskolatípusra. Tanárok, de egyetemi hallgatók, diákok is haszonnal forgathatják. Az első fejezet az elméleti jj alapvetésé. A kötet szerkesztője jj Sipos Lajos a szerzője annak a i bevezető tanulmánynak, mely \ i.e. 2 600-tól napjainkig ad át- 'I tekintést a tantárgyak rendsze- ■ rének kialakulásáról, a világon legutóbb lezajlott változásokról, j Ezek a változások hozzánk csak I esetlegesen és véletlenszerűen I jutottak el. Ezért is jeléntős vál­lalkozás, hogy a szerzők ebben a kötetben összegyűjtötték mindazt az ismeretet, amit bár­mely iskolatípus kialakításánál az irodalomtanításról ma a vi­lágban tudni lehet. A bevezető fejezet bemutatja a tanterv, a kerettanterv, a helyi tanterv ké­szítését, javaslatot tesz iskolai tanterv kialakítására és arra is, hogyan lehet adaptálni a helyi tantervet egy művészeti szak- ' középiskolában. A második nagy fejezet a 6-12 éves korosztály irodalom- tanításának a lehetőségeit tar­talmazza. Szó van a kötelező olvasmányok feldolgozásáról, verstanításról, a könyvtárban szervezhető órákról, a dramati- kus játékról. Minden tanulmány úgy épül fel, hogy az első rész­ben az iskolatípust, a tanítási stratégiát ismerteti, a második rész pedig egy konkrét műalko­tás elemzése. A könyv harmadik fejezete a 12-15/16 éves korúak irodalom- tanításával foglalkozik. Megje­lenik a 6, a 8 osztályos gimná­zium, de megmarad a 8 osz­tályos, sőt a 10 osztályos általá­nos iskola is. Ebben a részben és a következőkben a tárgyalt művek és szerzők kronologikus rendje adja a sort. így az első szerző akiről szó van Szophok- lész, az utolsó pedig Esterházy Péter. A fejezetben nagyon ér­dekes variációk vannak a mű­vek más-más módon való meg­közelítésére. A negyedik nagy fejezet a 15/16-18 évesek tananyagához íródott. Itt már az elméleti, mű­fajtörténeti, poétikatörténeti összefüggésekre fordul a figye­lem. A fejezet érettségi előtti irodalomtudományi összefogla­lóit olyan ismert tudományos kutatók, egyetemi oktatók ké­szítették, mint Bécsi Tamás, Kenyeres Zoltán, Kovács Sán­dor Iván, Kulcsár Szabó Ernő, Rónay László, Tarján Tamás, akik rendkívüli affinitással ren­delkeznek a tanítás iránt. így az utolsó fejezetet akár egyetemi előkészítőnek is tekinthetjük. Az olvasó a tanítási problé­mák, legfrissebb szaktudomá­nyi eredmények elolvasásával nyomon követheti az irodalom- tanítás változását, sokszínűsé­gét. A könyvet a PAUZ Kiadó jelentette meg. Sallai Éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents