Új Dunántúli Napló, 1994. március (5. évfolyam, 59-89. szám)

1994-03-12 / 70. szám

10 üj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. március 12., szombat 95 éve született Kodolányi János „Baranyai, pécsi ember s író vagyok...99 Tudományos ülésszak és emléktúra Kossuth Lajos a Batthyány-kormány minisztereként 1848-ban A Kossuth Lajos emlékévről Az 1994-es esztendő Kossuth emlékév; halálának 100. évfor­dulóján országszerte megemlé­keznek a nagy államférfinak nemcsak a haláláról, de emlé­keznek életére, történelmi sze­repére is. A Kossuth Alapítvány ügyvezető igazgatójával, M. Pásztor Józseffel beszélgettünk a Kossuth-hagyomány ápolásá­ról, az emlékév eseményeiről.-Először is engedjen meg egy személyes kérdést: hogyan került kapcsolatba a Kos­suth-hagyomány ápolásával?- Kossuth szülőfaluja, Mo­nok mellett születtem, Megya- szón, s folyamatosan ápolom kapcsolataimat szülőfalum szel­lemi életével. A helyi olvasókör tagjaként 1988-ban átmentünk Monokra a március 15-i meg­emlékezésre, ahol is egy tartal­matlan, méltatlan ünnepség ta­núi lehettünk. A tanulságokat levonva kezdeményeztem a Kossuth Kör megalapítását, amit a monokiak lelkesen felka­roltak.-Milyen bázisai, szervezetei vannak a Kossuth-hagyomány ápolásának?- Hogy megfelelő anyagi bá­zist teremthessünk, a kör tagjai 1990- ben létrehozták a Kossuth Alapítványt. Anyagi indításul az akkori miniszterelnök, Né­meth Miklós, Monok szülöttje egymillió forintot adott a mi­niszterelnöki különkeretből, de támogatták az alapítványt ön- kormányzatok, iskolák, gazdál­kodó szervezetek és magán- személyek is. Az országos szer­vezés érdekében pedig 1991- ben Sátoraljaújhelyen - a vármegyeházán, ahol Kossuth a politikai tevékenységét elkezdte - létrehoztuk a Kossuth Szövet­séget. S örömmel mondhatom, az ország minden sarkából csat­lakoztak a Szövetséghez ma­gánszemélyek, önkormányza­tok, egyesületek, s meglepetés­sel tapasztaltuk, hogy főleg a kisebb településekről.- És persze, gondolom, a tör­ténészek is.- Sajnos, kevés történész kapcsolódott be a mozgalomba, inkább helytörténészek és lelkes amatőr kutatók. De éppen ezál­tal országos hálózat épült ki a hagyományápolás érdekében.- Milyen rendezvényeket tar­tanak az emlékévben ?- Az országos rendezvények közül csak néhányat említenék. Március 20-án, délelőtt megem­lékezés lesz a mauzóleumnál, a Fiumei úti Sírkertben a kor­mány és a főváros képviseleté­vel, délután pedig ökumenikus gyászmise a Deák téri evangéli­kus templomban. A harmadik Országos Kossuth Tábor Bala- tonszabadiban nyílik július 31-én. Születésnapi megemlé­kezés lesz Monokon, szeptem­ber 17-én a felújított szülőház és emlékmúzeum átadásával. Rákospalota önkormányzata megrendezi a Kossuthok talál­kozóját, amelyen a történelmi Kossuth-családok szépszámú leszármazottja vesz részt. De kiemelkedő esemény lesz a vi­lág első köztéri Kossuth szobra felállításának 100. évforduló­ján, július 1-én és 2-án Sióma­roson, ez a kisközösség alig há­rom hónappal halála után első­ként emelt szobrot Kossuthnak. Külföldön is tartanak megemlé­kezéseket, elsősorban Kossuth egykori lakhelyein: Torinóban, Sumenben, Kütahyában.- És ami a legfontosabb: or­szágszerte lesznek színvonalas, tartalmas megemlékezések, tu­dományos emlékülések, szobo­ravatások, kiállítások, emléktú­rák, ifjúsági vetélkedők, szava- lóversenyek. Nemcsak az or­szágosan meghirdetett progra­mokhoz kapcsolódnak az érdek­lődők, sok községben, városban megyei és helyi szervezésben is készítettek programokat, és vi­selik ezek anyagi terheit. Példa­ként - a lista közel sem teljes - megemlítenék néhány helysé­get, amelyek különös figyelmet fordítanak a megemlékezésre: Szolnok, ahol Kossuth-szobrot állítanak, Cegléd, Csongrád, Zalaegerszeg Körmend, Kar­cag, Kunhegyes, Kunszentmik- lós, Mohács, Balatonkenese, Keszthely, Orosháza, Békés­csaba, de említhetjük a fővárosi Józsefvárost és Óbudát is. Megyei szinten kiváló szerve­zőmunkát végeztek Vesz­prémben, Zalában, Somogy­bán.-Nem tart attól, hogy túl­zottan kampányszerű lesz az emlékév?- Egyáltalán nem. Annak idelyén Sátoraljaújhelyen tíz éves programot dolgoztunk ki a Kossuth-hagyomány ápolá­sára, és ebben nemcsak a ke­rek évfordulók fontosak, in­kább a folyamatos felkészü­lés, az emlékáppal a lényeges.- Mit jelent ma a Kos­suth-hagyomány ápolása? Kossutha személyiségének, munkásságának van-e mához szóló üzenete?- Igen, ha a demokrácia út­jára akar lépni egy nép, szük­sége van ösztönző hagyomá­nyokra, a reformkor és a sza­badságharc pedig ilyen. Kos­suth és kortársai a demokrácia kapuit nyitották meg a nemzet előtt, mint elméletben, mint gyakorlatban. Szövetségünk célja e történelmi örökség tu­datosítása - különösen a helyi hagyományok felélesztése, életben tartása révén. Angyal János „Végzetszerű, hogy bara­nyai, pécsi ember s író vagyok s az is maradok, még ha nem élhetek is igazi hazámban, végzetszerű, hogy darabom alakjai baranyaiak, a problé­mák, amikkel viaskodnak, itt mutatkoztak meg legelőbb, Ba­ranyában, sírjaik baranyai kis faluk temetőiben süppedeznek, s íme én is, megformálójuk, aki életet leheltem beléjük, ide tér­hettem vissza” - írta Kodolá­nyi János 1955-ben, a Pécsi Nemzeti Színház műsorfüze­tébe, Végrendelet című drámá­jának bemutatásakor. Március 13-án volna 95 éves, és augusztus 10-én lesz harmincöt éve, hogy eltávozott az élők sorából. A Pest megyei Telki községben látta meg a napvilágot, de Baranyát tar­totta szellemi szülőföldjének. Négy éves, amikor főerdész apját Pécsváradra helyezik. Vár utcai otthonuk helyén tíz éve avatta fel a Várbaráti Kör emléktábláját Tüskés Tibor, aki 1974-ben monográfiát szentelt Kodolányi János életútjának. Pécsvárad többnemzetiségű társadalmából és széthulló csa­ládjának tragédiájából fakad Kodolányi nagyszerű társa­dalmi regénye, az 1956-ban megjelenő Boldog békeidők és ennek fiatalkori előképei. Gyermeki képzeletét megihlet­ték a pécsváradi vár ódon falai, s e tájról indította útnak Julia- nus barátot. Itt kezdte az ele­mit, a pécsváradi iskola öt éve az ő nevét viseli. Másfajta, felkavaró élményt adott számára az Ormánság. Tíz éves, amikor Pécsváradról Vajszlóra költöznek. Ma is áll a barokk uradalmi épület, benne emlékmúzeum őrzi az író emlékeit, ahol vasárnap, születése napján a megemléke­Oláh István Julcsi minden reggel fél hat­kor kel, hatig tornázik. Bekap­csolja a táskarádiót: Ó, édes or­szág, gyönyörű föld. A legszebb az én hazám. Ha a párt szólít, je­lentkezem. Munka hadának élén ő áll. Karunkkal leírunk egy teljes kört, még egyet, gyorsabban. Térdhajlítás. Futó­lépés helyben. Egykettőhárom- négy, ekehánégy, nem alszunk, nem lankadunk, némi tehetség­gel és sok edzéssel fölállíthatjuk a helybenfutás európai rekord­ját. Tekintetünk a mestergeren­dára függesztjük: jé, ükapa, te egész éjjel ott gubbasztottál a mennyezeten, mint egy dene­vér? Nem fáradtál el? A név tótágast áll a mestergerendán. Amikor Julcsi is, ez a fél órás torna egyik legjobb mutatvá­nya, elolvassa nyocszáznegy- venharmadikszor: KEDVES JÓZSEF 1843. Már csak az ez­resem hiányzik, az ezredesem, de az nagyon. Ismét meghajtjuk térdünk, derekunk, ha a csigo­lyák ropognak,'az se baj; ez az erő, az egészség, a töretlen biza­lomjele. Gondoljuk át fél hat és hat között a test és a hit, a rend­szer és a rend élettanát, és akkor hosszú életűek leszünk e föl­dön. Záródal: a győztes holna­pot építi a nép. Ma reggeli tor­nánk véget ért, jó munkát kívá­nunk. Julcsi megissza a pohár tejet, aztán biciklire ül, és elkarikázik a farmra. Minden paraszt faze­kában egy tyúk főjön vasárna­ponként. A városba bemenekült parasztok kuktájában. Kis szo­bában nagy parasztok, egy pi­pázik, nocsak, Kentet. Leszünk mi még jobban is, a fazék ma­rad, de a tyúk elrepül a vágóhídi villanyáram kék ütésével a lá­bán, a messzi Arábiába, Kon­góba, vagy a nyasszákhoz Nyasszaföldre, ott fődögéi majd a törzsi üstben. Mint egy eltévedt hittérítő zést tartja a Vajszlói Önkor­mányzat. A gyermek Kodolányi ba­rátra talál a falubéli parasztfiú­ban, Simon Dezsőben, és ezzel együtt kapcsolatot is a falu mindennapi életéhez. „Megnyílt előttem az élet olyan mélységes és pompáza­tos területe”- írja évtizedek múlva - „amiről a mesésköny­vek sem álmodnak. Bekerül­tem a paraszti élet hétköznap­jainak csendes sodrába, meg­tanultam a nyelvet. .. Ott vol­tam a szántóföldön, a cséplő­gép mellett, a keresztelőn és a temetésen, az istentiszteleten százötven évvel ezelőtt. Törté­nész ez a Julcsi, a gyarmatosí­tás, netán a misszionárius moz­galom délkelet-európai kuta­tója? Dehogy-dehogy. Julcsi hat óra huszonkilenckor befut a csirkefarm bádogkapuján, har­minckor blokkol, és harminc- kettőkor már egy nagy falapát­tal szedi ki az élők alól a holta­kat. Ha csak minden századik pusztul el estétől reggelig, az már jó. De akkor háromszáz te­temet kell föllapátoljon a kézi­szekérre. Mintha gumiból lenne mindenik. Mintha a vidámpark­ban lennénk mind, a körülöt­tünk léggömbként lebegő mada­rakkal. Fény, sok fény. ím, föl­értünk a teremtés-(illetve a fej- lődés-jtörténet csúcsára. Nehéz volt, a világban világháborúk,a zsoldosban zsoldosháborúk, olykor vallásháborúk, a szaka­datlan függés és a folytonos függetlenség örökösödési hábo­rúi, de megérte. Mondotta is va­laki a legutóbbi munkalátogatá­son: e korszerű betonfarm a leg­szebb példája annak - elvtár­saim! -, hogyan lett az Arche- opterixből jóféle csirke, és az emberből óriás. Totyogás, csi- pegetés, csipogás. A koncentrált takarmány: ó,igen. A hiperkon- centrált világnézet - még in­kább. Zúzánk-májunk oly funk­cionális, hogy mást nem is vesz be. Minden egyebet kilök ma­gából, mint osztályidegent. E logikát továbbhegyezve magá­tól értetődik, hogy egyedül az egység, a szolidaritás és az elv­hűség osztálya képes föl- s megemészteni magát. Vegyetek, egyetek, hadd nő­jön a begyetek. Julcsi, mint mindig, most is pontosan tudja, harminckét la­pát holt anyagot kell bemozgas­son a kéziszekérbe. Egy mozdu­lat: elméletileg tíz tetem, de va­lójában csak nyolc, mert a szé­leken általában lehull egy-egy, és a disznótoron, a húshagyó­keddi bolondestén, a képvise­lőválasztáson, a halászaton és a szüreten... ” De nemcsak az idill tárult fel előtte, noha az utolsók között lehetett tanúja az Ormánság ar­chaikus népi világának és e vi­lág felbomlásának is. A Dráva mellett elnyúló kisparaszti vi­dék hanyatlásában az egész magyarság veszélyeztetettsé­gének rémképét élte meg. írá­sok sora születik az ormánsági élményekből, mint Szép Zsuzska tragédiába bukó törté­nete, elbeszéléskötetének cím­adó darabja 1925-ben. akkor tehát még egyszer e po­fonegyszerű fejszámolás: har­minc plusz kettő az harminc­kettő lapát. Tehát nyolcasával. Mindenütt van egy elhullási százalék, még itt is, pedig öt­százas villanykörték napszakta- lanságában - igen, örök fényé­ben - serken és bokrosodik az élet; növekszik, aminek nőnie kell, és elhull a gyenge. Még ná­lunk is!!! Kajátok-piátok bizto­sítva, mi kell még? Mindezt úgy gondolja végig, hogy közben már a nyolcvanhatodik lapát csirketetemet löki be a szekér­kébe. Az ördögbe, mi történt az éjjel, ugyan mi? Az ördögbe, miért pirosak ezek a leghomok, amikor a tegnap még olyanok voltak, mint a hó? Az ördögbe, hol van ezekről a hófehér leg- homokról a tollúk? Elolvadt a múlt éjszaka. De nem is volt éj­szaka az ötszázasok örök fé­nyében - akkor honnan tudták mégis, hogy éjszaka van? Erőtlen totyogás, süket csi­pogás, csipegetés életre-halálra. Ne fald föl felebarátod, még ak­kor sem, ha kínoz a kalciumhi­ány. Ha kifeledték a tudomá­nyos szakszerűséggel összeállí­tott étrendedből, s mit számít, hogy minden egyebet beleke­vertek. Ne csipkedd le a tollat a szárnyaimról, a szárnyam a tes­temről, mit érek szárnyak nél­kül? Julcsi rohan az irodába, baj van a tápszerrel, honnan érke­zett az utolsó vagon, és min­denik zsák ilyen? Ki kell hívni azonnal a megyét, a várost, az állatorvost, az ügyészséget, a milíciát, a biztosítót; még né­hány óra, és véresre vetkőztetik egymást ezek a megvadult csir­kék, már most csupa bíbor a csarnok. Az igazgató pedig, mi­után meggyőződik, hogy a le­ányzó nem túloz, s miután kite­rül vagy kétszer a vértől síkos padlón, még mielőtt nyakát szegnék (bár nem biztos, hogy Nemcsak realista elbeszélé­seiben, társadalmi regényeiben ütnek át a baranyai színek, ha­nem történelmi regényeiben is, mint a már említett Julia- nus barátban vagy A vas fiai ban, amelynek nyelvezetét az ormánsági tájnyelvből alkotta. Érzékelhetőek az itt szerzett benyomások még a biblikus témájú Az égő csipkebokor lapjain vagy az Én vagyok című Jézus-regényében is. Móricz Zsigmond figyel fel rá, mikor a Nyugatban megje­lenik Sötétség című elbeszé­lése 1922-ben. Az első közlés egyébként Pécshez, a Krónika című folyóirathoz fűződik 1921-ben. A népi írók között találjuk a csoport létrejöttének kezdeté­től. A harmincas évek köze­pén kerül sor baranyai utazá­sára, amit e címen foglal ké­sőbb kötetbe. Bajcsy-Zsi- linszky Endrével és Talpassy Tibor újságíróval Zengővár- konyban felkeresik Fülep La­jost, ellátogatnak az Ormán­ságba, Kiss Géza lelkészhez Kákicsra - utazásából cikkso­rozat születik, keserű helyzet­kép Baranya pusztuló, egy- kéző magyarságáról. Utolsó baranyai utazására élete alko­nyán, 1961-ben került sor, amikor így búcsúzik a gyer­mekévek helyszínétől, meg­állva Pécsváradon, a Vár ut­cában: „Pécsváradról indultam el hatvan évvel ezelőtt... úgy volt jó, ahogyan lennie kellett: játszani ebben a kertben, sze­retni, szenvedni, csalódni s a kötelességeknek nekigyür- kőzni Vajszlón . .. s mindenre emlékezni Akarattyán, a Bala­ton mellett, ősszel, a vadlibák gágogása közben.” Gállos Orsolya megússza), sürgős kapcsolást kér: 1. a szupertitkos telefonvo­nalon (amelynek kódját csak ő tudja, és nyilván a hívott fél). 2. A titkos vonalon, amelyet rajta kívül még egy tucat nagyobb vállalat igazgatója is tud, hasz­nálják a határesetekben. 3. A bizalmas vonalon, amelyen már az iskolaigazgatókat is kapcsol­ják, az utasítással: gyorsan mondják el, amit akarnak, mert a szál általában túlterhelt. Kö­vetkeznek a nem rendhagyó (de nem is rendes) beszélgetések a megyével, a várossal, az állat­orvossal, a koordinációs főosz­tállyal, az ügyészséggel, a milí­ciával, a biztosítóval. A képes magazin szerkesztőségével és fotósával semmiképpen. Akkor meg hogy a fenébe kerül ide az a langaléta - olyan szeplősvö­rös, mint egy ír, de valójában nem is olvas, csak fotót fotóra gyárt, hogy kerül ez a kapuhoz? Egy kis vívmányért jöttem, nagyság, s ha maga lenne az, egészen biztos, húsz évvel töb­bet élnék. Nem engedem be, egy kis üzemzavar, jöjjön hol­nap, a következő ötéves terv­ben, jöjjön púposnapján, kis- kedden. Csak most ne. Mert ha mégis, akkor Julcsi a csarnok­ban áll, a falakról vékony, nem apadó patakokban ömlik a padlóra a vér, s puha, élette­len halmok mindenütt: mö­götte, előtte, alatta, még fö­lötte is, mert a pusztulás tör­vényét nem zabolázza a földi gravitáció. Ott áll Julcsi va­kító fehérben (mert ez csak fénykép és nem ténykép ugyebár), mosolyog a látvány cukorkásbácsijának. Aztán megint eljő a teremtés ötödik napja, és a drótokkal-bádog- lemezekkel körülhatárolt te­rep, amit mi olykor úgy hí­vunk: a mindenség, újból be­népesül repeső madarakkal. Vajszlón emlékmúzeum őrzi az író emlékeit Fotó: Löffler Mit érek szárnyak nélkül?

Next

/
Thumbnails
Contents