Új Dunántúli Napló, 1994. február (5. évfolyam, 31-58. szám)

1994-02-04 / 34. szám

1994. február 4., péntek Háttér uj Dunántúli napló 11 Ki lesz az új nyugodt erő? Szabadabban fejlődő gazdaság Amit egyes politikusok nem értenek Falkland hőse a boszniai háborúban Közeli a távozás, nincs értelme a maradásnak Az amerikai Rambo és egy angol lord keveréke. Tíz évvel azután, hogy az argentinokkal vívott vil­lámháborúban a britek szá­mára a falklandi kaland le­gendás hőse lett, Michael Rose tábornok a Föld jelen­leg talán legforróbb pont­jára érkezett: átvette a kék­sisakosok parancsnoki tisz­tét Boszniában - írta a ró­mai II Messaggero a bosz­niai ENSZ-erők új, brit ve­zetőjéről. Rose tábornok őfelsége hadseregének nem minden­napi terméke. A Falk- land-szigeteken az volt a jelszava, hogy „aki mer, az nyer”, és ennek megfele­lően vágott bele a legőrül­tebbnek látszó akciókba is. Ugyanakkor kevesen tud­ják, hogy oroszlánrésze volt az argentinokkal folytatott titkos tárgyalások sikerében is, amelyek eredményeként nagyobb véráldozatok nél­kül rá tudták venni az argen­tinokat a feltétel nélküli megadásra. Esetében véletlenül sem a „klasszikus”, gondolko­dásra képtelen katonáról van szó: ezt bizonyítja az Oxfordon és a Sorbonne-on szerzett két egyetemi dip­lomája is. De tud kíméletlen is lenni, mint annak példáját adta Eszak-Irországban, az IRA-val szemben. Michael Rose 1940. ja­nuár 5-én született Pakisz­tánban. Harminc, hadsereg­ben eltöltött év áll mögötte, s komoly gyakorlatot szer­zett a békefenntartó misszi­ókban is. Keményen bírálja azokat a politikusokat, akik nem képesek megérteni, hogy „milyen súlyos veszé­lyek fakadnak a naciona­lizmusból, az etnikai konf­liktusokból”. Talán Michael Rose tá­bornok lesz az utolsó brit parancsnok Boszniában. „Az Ark Royal repülőgép­hordozó kedden felszedte a horgonyt és elindult az Ad­riai-tenger felé. Függőleges leszállásra képes Sea Har­rier típusú repülőgépeit fog­ják használni - az egyre kö­zelebbinek látszó - csapat- kivonásra” - írta az II Mes­saggero. Gózon István Startolt az SZDSZ választási kampánya is, s a nyitás, melyre a párt hétvégi országos küldött- gyűlése keretében került sor, si­keresnek mondható. Ha a párt célja az volt, hogy nyugodt, egységes, középvonalbeli, a vá­lasztópolgár érdekeit szem előtt tartó, nyitott politikai erő be­nyomását keltse, ez alapfokon sikerült. Persze ez csupán egy összbe­nyomás, alapfok. A politikai megfigyelő szemével nyilván semmi sem úgy igaz, ahogy le vagyon írva. Az 1990-es „Tud­juk! Merjük! Tesszük”! jelsza­vak kevésbé „nyugodtak”, di­namikusabbak és megjegyezhe- tőbbek voltak az újaknál. A párt vezetői érzik ezt. Nem véletle­nül beszélnek nyugalom helyett inkább életszerűségről és kon- szolidáltságról. Középsávban Ami a pártegységet illeti, piszkálódó megjegyzések soka­ságát lehetett hallani Tölgyessy rövid látogatásáról, Haraszti szerepnélküliségéről, Kis János visszavonulásáról, a pártvezetés szinte teljes újjáalakulásáról. Pedig ezek másodrendű jelentő­ségű változások. Nem az tör­tént, hogy a liberális forradalom felfalta gyermekeit, hanem az, hogy néhány nemhivatásos poli­tikus belefáradt az intellektuális szemponból számukra nyilván megterhelő direkt politizálásba. Horn Gyulának a vendégpadso­rokban való feltűnéséből sem vonható le olyan következtetés, amilyet Csurka István vont le az A hétnek adott interjújában, hogy tudnillik „az SZDSZ és a Fidesz most középre állt” és az egyik az MSZP-vel, a másik az MDF-el paktált le a feltétlen vá­lasztási siker érdekében. Ha volt homályos pontja az amúgy kitűnően szervezett szabad de­mokrata egységdemonstráció­nak, az a Fidesz nyilvánvaló tá­volléte volt, amit Magyar Bálint nem is hagyott szó nélkül a te­levízió nyilvánossága előtt. A gála egészében mégis elég látványos volt, a pártnak sike­rült visszamanővereznie magát az ellenzéki politizálás közép­sávjába, programja elkészült és elfogadtatott, s bár e tekintetben a megfigyelő véleménye is csak egy lehet a sok közül, úgy tűnik, a szabad demokratáknak sike­rült bevinniük a köztudatba azt a tételt, hogy a politika háttérbe szorításával és a gazdasági kér­dések előtérbe helyezésével kí­vánnak és képesek választást nyerni. Olcsóbb állam Ezzel a programmal 1994-ben lehet választást nyerni Magyarországon, egy feltétel­lel: ha a szavazópolgár hisz a gazdasági kibontakozás felkí­nált módszereiben és azok vég­rehajthatóságában. A sajtó szá­mára kiadott rövidített változa- ból és a gyűlésen elhangzottak­ból az derült ki, hogy a szabad gazdaság SZDSZ koncepciójá­ban - bizonyára nem szándékta- lanul - szakértői és populáris elemek keverednek. Ennél na­gyobb baj, hogy nem mindig tudni, melyiket kell ezek közül igazán komolyan venni. Az „olcsóbb, de hatékonyabb állam” lózungja rengeteg sza­vazatot szerezhet a pártnak, ha kidolgozott program áll mö­götte. Mint ismeretes, a párt megpróbálkozott a parlament­ben azzal, hogy súlyt adjon sza­vainak, a képviselői testület csökkentésére, a pártoknak nyújtott állami támogatások li­mitálására tett javaslatai azon­ban egyelőre nem találtak meg­hallgatásra, de úgy látszik nem mennek feledésbe. A miniszté­riumok számának csökkentése, az apparátusok korlátozása csak erős kormányzati pozícióból va­lósítható meg, ám ilyen pozíci­óból rendszerint másként feste­nek az apparátusok. Ugyanez vonatkozik a várbeli kormány­zati negyed kialakítására. Ahol egy liberális, egyszer­smind racionális kormánynak valóban sok tennivalója lenne, az a vállalkozási szféra, azon belül is a hazai vállalkozói men­talitástól több tekintetben ide­gen adórendszer. Bizonyára nem merül majd feledésbe a minimáladó és a forrásadó eltör­lésére vonatkozó ígéret, s fő­ként a beruházási célú adóked­vezmények terve, mely nagy- horderejű gazdaságösztönző is lehet, méreteitől és irányaitól függően. Némileg a nyolcvanas évek elejének amerikai gazdaságpoli­tikájára emlékeztet az SZDSZ „átfogó deregulációs prog­ramja”. Ott annak idejéh úgy fogalmazták, hogy „le kell venni a kormányt az emberek válláról”. Nálunk, egészen más viszonyok között a liberális közgazdászok szeretnék „csök­kenteni az állam túlzott befo­lyását és egyúttal növelni az emberek gazdasági szabadsá­gát”. A Bauer Tamás, Soós Ká­roly Attila és Tardos Márton ál­tal kidolgozott gazdasági prog­ram a fejlődés kulcskérdéseinek megragadására törekszik, ami­kor felcsillantja egy szabadab­ban fejlődő gazdaság és szaba­dabban tevékenykedő vállal­kozó képét. Merjék, tegyék! Az SZDSZ által megjelölt, a szabadabb, azaz hatékonyabb gazdasághoz vezető út minden­képpen figyelmet érdemel, mint a lehetséges utak egyike. Aki meg akarta tudni, mi várható egy liberális vezetésű koalíció­tól a következő négy évben, an­nak kíváncsisága kielégülhetett, s mivel egy ilyen koalíció létre­jötte nem álomvilág, az SZDSZ megújult vezetőinek bizonyára sokan kívánják most is, hogy merjék és tegyék, ha tudják. Bokor Pál Jiri Dienstbier, a Cseh Szabad Demokraták elnöke köszönti az SZDSZ közgyűlését. Emlékeztető A parlamentarizmus A mai modem társadalmak politikai életének talán legfon­tosabb eleme és intézménye a parlament, vagy országgyűlés, mint a törvényhozás választott testületé. S bár már a kora középkortól működtek olyan parlamentek, pl. nálunk a rendi országgyűlés, melynek funkciója az uralkodó hatalmának korlátozása volt, igazi szerepe csak hosszú, év­százados fejlődés után alakult ki. E folyamat legfontosabb lé­pései a következők voltak:- megteremtették a parla­mentnek felelős kormányt;- a választójog fokozatos ki- terjesztése, ami a múlt század utolsó harmadában indult meg, elvezetett a népképviselet meg­valósításához;- a periodikusan ismétlődő szavazások biztosítják az ál­lampolgárok számára a külön­böző alternatívák közötti vá­lasztás lehetőségét;- kialakult a hatalommegosz­tás és viszonylag önállósult a törvényhozói és a végrehajtói hatalom;- létrejöttek a parlament dön­téshozatali és törvényalkotói ha­talmának ellenőrzésére és korlá­tozására az alkotmányos garan­ciák: az Alkotmánybíróság és népszavazás, illetve politikai sztrájkok, demonstrációk. A fejlett demokratikus orszá­gokban a parlamentek - általá­ban alkotmánnyal szabályozott módon - tükrözik a társadalom bonyolult érdek-struktúráját a pártképviselet, a területi képvi­selet, a testületi, korporativ ér­dekképviselet és az etnikai kép­viselet elvei alapján. így egy,vagy kétkamarás parla­menti rendszerek alakultak ki. A pártképviselet és a lakossági arányos képviselet jól érvénye­síthető az egykamarás ország- gyűlésekben, mint amilyen a magyar. A többi képviseleti elv Hány út A következő parlamenti vá­lasztás két politikai tömörülés közötti választásra egyszerűsö­dik: az egyik oldalon a „masz- szív baloldali”, a másik oldalon a nemzeti kereszténytömörülés helyezkedik el. Ez a véleménye az MDF parlamenti frakcióve­zetőjének, Kulin Ferencnek. Valóban ilyen egyszerű lenne a helyzet? Egyáltalán létrejö­het-e egy olyan blokk, amely­ben az MSZP és az MSZMP azonos politikai platformra he­lyezkedik? Találkozhat az a párt, amely aktívan részt vett az előző rendszer megszüntetésé­ben, azzal a párttal, amely a je­lek szerint keveset értett meg az idők szavából és a korábbi kor­szak keserű tapasztalataiból? S kik alkotják a nemzeti-ke­resztény tömörülést? Vajon van-e párt, amely magát nem azonban csak a második kama­rán keresztül valósítható meg. Az Egyesült Államokban pél­dául a Képviselőházba a közvet­len lakossági arány alapján, míg a Szenátusba minden államból 2 szenátort választanak. Az etni­kai elvet is tükrözi Svájc máso­dik kamarája. Ez a magyarázata annak, hogy mind alkotmány- jogászok, mind politológusok körében újra és újra felmerül a magyar alkotmány módosításá­nak szükségességével együtt a kétkamarás rendszer bevezeté­sének gondolata. Hiszen ezen az úton lehetne megnyugtató képviseletet biztosítani az etni­kai csoportoknak csakúgy, mint a különböző egyházaknak és a testületi (tudomány, munkaa­dók, munkavállalók stb.) érde­keknek. Egyébként történelmi hagyományaink is az ilyen ösz- szetett, többelvű kétkamarás parlamenti rendszert támasztják alá. Jelentős különbségek figyel­hetők meg a parlamentek és kormányok közötti viszonyban is: parlamenti és elnöki rend­szert különböztetünk meg. Az elnöki rendszer legtisztább for­mában az Egyesült Államokban alakult ki, ahol az elnököt is és a kongresszus képviselőit is köz­vetlenül választják meg. Az el­nök irányítja a végrehajtó appa­rátust, a miniszterek közvetle­nül az elnöknek vannak aláren­delve, testületet nem alkotnak. Míg a kongresszus elsősorban a törvényhozás fóruma és az el­nök nem oszlathatja fel. Ezzel szemben a nyugat-európai or­szágok többségében a parla­menti váalsztások eredményétől függ a hatalomra kerülő kor­mány összetétele és a politikai élet legfontosabb szereplőivé a pártok válnak és a parlamenti hatalomért a pártok versenge­nek. Laczkóné dr. Tuka Ágnes a két út? sorolja a nemzeti pártok tábo­rába? Hova tartoznak az egyes pártokon belül szervezetten is megjelenő keresztény platfor­mok? Csak az a nemzeti és ke­resztény párt, amely - „a cent­rumban álló MDF’ köré tömö­rül? S minthogy - a frakcióvezető szerint - csak két út kínálkozik, hova tűnnek a liberális pártok: az SZDSZ, a FIDESZ, az Ag­rárszövetség, a Vállalkozók Pártja? A liberális program ha­tása valóban ennyire elhanya­golható lenne? Pető Iván és Orbán Viktor legutóbbi kijelentései az MSZP-től történő távolságtar­tásra erősen kétségessé teszik, hogy - miként az MDF-es ve­zető említette - „a liberális erők a baloldali maghoz próbáljanak héjat alkotni”. Széles rétegek teljesen kimaradtak a modernizációból Indiánfelkelés Mexikóban Azon a napon, amikor Me­xikó a Kanadával és az Egyesült Államokkal kötött szabadke­reskedelmi szerződés révén „hivatalosan” is csatlakozott a legfejlettebb államok közössé­géhez, felfegyverkezett őslakos indiánok ezrei lendültek harcba egy egész modem államgépezet ellen. Akárki legyen is a felke­lés eszmei irányítója a gerilla­mozgalom soraiban, vagy a hát­térben, ennél hatásosabban nem hívhatta volna fel a világ fi­gyelmét Latin-Amerika egyik legnagyobb országának kiáltó ellentéteire. A katonai ereje, szervezett­sége, manőverező képessége folytán különösen a harcok első napjaiban komoly ellenfélnek bizonyult gerillamozgalom nem véletlenül Chiapas szövetségi tagállamban, Mexikó délkeleti, a guatemalai határ mentén fekvő vidékén szerveződött. Chiapas ugyanis az államszö­vetség természeti kincsekben egyik leggazdagabb, lakosságát tekintve ugyanakkor a legsze­gényebb tagja. A mexikói tar­tományok közül az első számú kávétermesztő, a második leg­fontosabb olajtermelő, s faki-# termeléséről is híres. A tagál­lam 3,2 milliós lakosságának azonban több mint a fele nyo­morban él, a csaknem másfél milliónyi indián őslakosnak pe­dig a túlnyomó része nélkülözi a civilizáció legelemibb feltéte­leit is. A statisztikák szerint a chiapasiak 80 százaléka keve­sebbet keres havi száz dollárnál (a jelenlegi mexikói minimálbér összegénél), az írástudatlanok aránya 30 százalék - az orszá­gos átlag kétszerese a lakások 43 százalékához pedig nem ve­zetnek közművek. Carlos Salinas de Gortari köztársasági elnök kormánya ugyanakkor a legnehezebb helyzetű vidéki rétegek életkö­rülményeinek javítására indí­tott, úgynevezett szolidaritási program keretében éppen ennek a tartománynak juttatott az or­szágos átlagnál magasabb arányban központi forrásokat az elmaradottság csökkentésére. A „munkát, kenyeret, szabadságot és demokráciát” követelő felke­lők hirtelen felbukkanásakor az illetékesek siettek emlékeztetni arra, hogy az elmúlt néhány év­ben új kórházak, iskolák, vízve­zeték- rendszerek épültek e tér­ségben, s 90 ezer földművelő kapott állami hitelt a gazdálko­dáshoz. Azóta persze elismer­ték, hogy ezek az erőfeszítések nem voltak elegendőek a sú­lyosbodó társadalmi feszültsé­gek kezelésére. A központi kormányzatot kétségkívül meglepetésként érte az indián lázadás. Annál is in­kább, mivel Chiapas hagyomá­nyosan a hatalmon lévő Intéz­ményes Forradalmi Párt (PRI) biztos bázisa, a szavazatok túl­nyomó részét mindenkori jelölt­jei kapták. A PRI hatalmi gépe­zete ezt úgy érte el, hogy a leg­nagyobb indián törzs, a tzeltal főnökeit egyszerűen megvásá­rolta, földet, házat, kiváltságo­kat juttatott nekik, az ősi hiera- chia szerint élő faluközösségek pedig arra voksoltak, akit veze­tőik kijelöltek nekik. Jellemző, hogy a gerillaszervezet soraiban döntően nem is ennek a törzs­nek a tagjai, hanem főként a második legnagyobb, ám jóval kevesebb állami figyelmet ka­pott tzotzil indiánok harcolnak. (Az e vidéken élő hét népcso­port mindegyike a maják le­származottja, de szokásaik, sőt nyelvük is eltérő.) Salinas de Gortari elnök ha­mar felismerte, hogy ezúttal egy helyi konfliktusnál jóval többről van szó. A hatalom pozíciójából elhangzott kezdeti nyilatkoza­tok után sürgősen menesztette belügyminiszterét, s a PRI egyik legtapasztaltabb politiku­sát, az eddigi külügyminisztert bízta meg a válság kezelésével. Egy indián családból származó funkcionárius személyében új kormányzót neveztek ki a tagál­lam élére, s a napokban széles­körű - politikusokból, értelmi­ségiekből, polgárjogi aktivis­tákból álló - bizottságot hoztak létre az öt és fél milliós mexikói indián lakosság helyzetének ja­vítását célzó programok kidol­gozására. A tét nagy: az országot a má­sodik világháború óta egyfoly­tában kormányzó PRI hatalma kerülhet veszélybe az idén au­gusztusban esedékes választá­sokon. A pártnak, amely a gaz­dasági integráció, a társadalmi béke és a haladás jelszavaival akarja a következő évezredbe vezetni a mexikóiakat, most hir­telen azzal kellett szembesülnie, hogy széles rétegek eddig telje­sen kimaradtak a modernizáci­óból. S a gyarmatosítás száza­dainak terhét még mindig ma­gukkal cipelő tömegekkel igen nehéz lesz belépni a legfejlet­tebbek közé. Chiapasban most hallgatnak az újév napján megszólalt fegy­verek, mindenki a kormány és a felkelők közötti tárgyalások kezdetét várja. A valódi meg­békéléshez azonban hosszú út vezet. Császár Tibor I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents