Új Dunántúli Napló, 1994. február (5. évfolyam, 31-58. szám)
1994-02-11 / 41. szám
1994. február 11., péntek Társadalom új Dunántúli napló 9 Az ország második Regionális Munkaerőfejlesztő és Képző Központjában Pécsett, százhúsz szakmában ezerkétszáz embernek nyílik lehetősége arra, hogy különböző képesítést szerezzen A más rétje sem zöldebb A munkanélküliség, mint életforma Az Országos Munkaügyi Központ havonta adja ki a maga részletes és szakszerű jelentéseit a hazai munkaerőpiac helyzetéről, s mivel ma már a decemberi adatok, valamint az egy évvel korábbiak is rendelkezésre állnak, meglehetős biztonsággal elmondható: 1993-ban hazánkban a munkanélküliségi ráta 12-13 százalékos szinten stagnál. Mint Franciaországban Decemberben a pontos számarány 12,1 százalék volt, s nemzetközi összehasonlításban ez azt jelenti, hogy Magyarországon a nyilvántartott állástalanok száma, mely sehol nem egyezik pontosan a ténylegesen munka nélkül lévő munkaképesek számával, gyakorlatilag ugyanannyi volt, mint Franciaországban (12 százalék), s kevesebb, mint Németországban (17 százalék). Az a tény, hogy a más rétje sem zöldebb, hogy Francia- orszgában 3 millió felett van a munkanélküliek száma, csekély vigasz 632 ezer magyarországi állástalan szempontjából, de irányadó lehet abban a tekintetben, hogy a munkaerőhelyzet gyors és látványos javulására az egyéb gazdasági körülmények figyelembevételével idén sem lehet számítani. A munkanélküliség így óhatatlanul egy gazdasági berendezkedés és egy életforma részévé válik, s a havi jelentések ebben az évben feltehetően kevesebb helyet foglalnak majd el a lapok hasábjain, mint tavaly. Bizonyos mértékig hozzá kell szokni. Mindazonáltal az érintetteket érdekelheti, hogy decemberben egy hosszabb, február óta tartó egyenletes csökkenést mutató trendvonal látszott megtörni azzal, hogy tíz megyében ismét növekedett valamelyest a mun- kanélüliségi ráta, valamint azzal, hogy ha a pályakezdőket kivennénk a statisztikából, akkor az arányszám enyhe növekedést mutatna. Bács-Kiskun, Hajdú-Bihar és Jász-Nagy- kun-Szolnok megyében a mezőgazdasági szezonmunkák fogytával, Veszprém megyében az építőipari fellendülés szezonálisnak is mondható megtorpanásával nagyobb mértékű növekedés következett be. Bor- sod-Abaúj-Zemplén megyében a bányászat és az építőipar, Szabolcs-Szatmár-Beregben a mezőgazdaság és az építőipar volt a ludas az emelkedésben. Kevesebb álláshely Kedvezőtlen jelenség, noha a hivatalos kimutatás szerint csupán a munkaerőpiaci kereslet év végi visszaesését mutatja, az újonnan bejelentett álláshelyek számának az előző hónaphoz képest közel 40 százalékos csökkenése is, így is 47,6 ezer álláshely várt betöltésre decemberben, de a csökkenés meglepően egyenletesen oszlott el a gazdasági ágak között. Másfelől: csaknem ugyanilyan százalékos arányban csökkent decemberben a megszüntetett álláshelyek száma... Hosszabb távon talán értékelhető, hogy a pályakezdő munkanélkülieket a gazdaság lassacskán mégicsak „felszívja”. Közülük decemberben 3500-an iratkoztak fel a munkaügyi központok listáira, míg 7100-an vagy munkát találtak, vagy átképzési programokhoz csatlakoztak. Ezek az egymásnak ellentmondó munkaerőpiaci áramlatok megintcsak egyfajta álló- helyzetre utalnak, melyből kibontakozás csak egy jelentékenyebb gazdasági élénkülés esetén lehetséges. Ugyan ez vonatkoztatható az egész tavalyi esztendőre, melynek főbb tendenciái nem egészen úgy alakultak, ahogyan a gazdasági prognózisok vélték. A munkanélküliek száma ugyanis tavaly februártól lényegében folyamatosan, de igen csekély ütemben csökkent. Ez lényeges és pozitív irányú elérést jelent az előrejelzésekhez képest, s alkalmazkodik a gazdaság általános helyzetéhez, mely az ipari termelés bizonyos élénkülésével, a mezőgazdaság teljesítményének további csökkenésével, a külső és belső fizetési mérleg további romlásával, az infláció állandóságával jellemezhető. A regisztrált munkanélküliek száma a januári 690 ezerről decemberre 630 ezerre csökkent. Ennél nagyobb arányban esett a munkanélküli ellátásban részesülők száma, félmillióról alig több mint 300 ezerre. Ami az állami költségvetés számára csak látszólagos könnyebbség, mert az ellátásból kiesettek részben átképzésen vesznek részt, részben korengedményes nyugdíjba mentek, részben pedig különféle szociális segélyekben részesülnek. Réteggé válik A munkanélküliség által „megérintett” néprétegek mobilitásának viszonylagos hiánya tükröződik abban, hogy a volt munkanélküliek közül nagyon csekély arányban (3,9 százalék) kerülnek ki új vállalkozók. Hasonlóképpen a munkanélküliek egy részének réteggé válására vall, hogy 60 százalékuk több mint egy éve, 25 százalékuk több mint két éve szerepel a listákon. Rékássy Zoltán Ne csak hozzáértéssel, hanem szeretettel is! Lapunk január 10-i számában riportot közöltünk „Törvényesen, de fájdalmat okozva” címmel. Leírtuk, hogy a pécsi Értelmi Fogyatékosok Napközi Otthonából (ÉNO) érvényes rendelet értelmében el kellene jönnie négy súlyosan fogyatékos gyermeknek, de a városban nincs számukra megfelelő hely. A szülők az intézményt hibáztatják a nem megfelelő bánásmód miatt, az intézet rámutat a betegség súlyosságára. Az ön- kormányzat csak átmeneti megoldást tudott javasolni. Cikkünkhöz január 11-én Keszü- ből, február 4-én Fazekasbodá- ról érkezett hozzászólás, amelyeket rövidítve közlünk. A társadalomnak kötelessége A cikk arra késztet, hogy válaszoljak. Előrebocsátom, nem az intézményt akarom elmarasztalni. Sőt, annakidején, amikor gyermekünk hozzájuk került, örültem. Ma is megnyugtat, hogy egyáltalában van ilyen intézmény, hisz ott egyfajta biztonságban lehetnek gyermekeink. Hogy mégis tollat fogtam, annak oka sajnálatos tapasztalataink. Inkább jobbító, segítő megjegyzéseimet szeretném megtenni. Elsősorban azoknak, akik hivatalból, hivatásból kerülnek kapcsolatba az értelmi fogyatékosokkal. Mint laikus, sajnos, e téren gyakorló szülő, mostmár tudom, amit e terület szakemberei eleve tudnak: a lehető legkorábban kellett volna, kellene az értelmi fogyatékosságot felismerni és megfelelően kezelni. Gyermekünkért, aki 1970-ben született, már csecsemő korban megállapították fejlődési rendellenességét. Az orvosi javaslat ellenére bölcsödébe nem jutott be. Óvodába is egyfajta erőszakos szülői magatartással sikerült bejuttatni. És ott az óvónők a gyermeket szinte teljesen magára hagyták. Nem vonták be a közös játékba, foglalkozásokba. Néhány hónap elteltével a már iskoláskorú gyereknek megadták a „bizonyítványt”: nem tanítható. Mondanom sem, kell, hogy az iskolában is csak megtűrték: miközben rendszeresen meg kellett jelenni havonta a gyermekideggondozóban, a nevelési tanácsadóban, ahol, feltételeztük, képzett emberek vannak. Talán jobb lett volna, ha a tíz év alatt érzelmi töltöttségű emberekkel, emberibb nevelőkkel találkoztunk volna. A mi fiunk életét ezek az említettek már behatárolták, de okulásul másoknak elmondom, hogy a lehető legkorábbi, intézményi neveléssel, hozzáértő és lelkiismeretes munkával sok család gondján lehetne segíteni. - Ez persze, akkor lenne hatékonyabb, ha a fogyatékosság fokozatának megfelelő foglalkoz- tatásos nevelés megoldható lenne. Ehhez persze, nagyobb anyagai lehetőségek kellenéTizenhatezer orvos álláspontja Erős kamarát! A Magyar Orvosi Kamara küldöttközgyűlése az elmúlt év végén megbízta az Elnökséget egy „Állásfoglalás” képviseletével. Ebből idézek: Egyetértési jog „Immár negyedik éve folyik a Magyar Orvosi Kamaráról szóló törvénytervezet kodifikálását. A múlt év januárjában a kormány a parlament elé terjesztette a tervezetet. A parlament bizottságaiban azóta is a részletes vitája zajlik. A MOK sajnálattal észleli, hogy az általa elképzelt és megfoglama- zott „erős” orvosi kamarát megtestesítő jogosítványok a mai napig is hiányoznak a törvénytervezetből. A MOK kijelenti, hogy a komoly és valóságos köztestületi feladatok ellátásához feltétlenül szükségesek az alábbiak megjelenése a törvény- tervezetben:- az orvosi hivatás gyakorlói és az egészségbiztosító (tb és magánbiztosítók) szervei közötti szakmai, finanszírozási rendszerek kidolgozása, karbantartása az általános szerződési feltételek kialakítása tárgyában való egyetértési jog gyakorlása.-az orvosképzés, a szakképzés, a szakmai továbbképzés követelményszintjét illetően az egyetértési jog gyakorlása,- a magasabb vezető és vezetőbeosztású orvos kinevezésénél az egyetértési jog gyakorlása,- az etikai ügyekben a „kizárás” büntetés alkalmazása kivételével a saját hatáskörű II. fokú etikai határozat jog- erőssége,- a törvényességi felügyeletet ellátó miniszter a MOK Elnökségét szólíthatja fel az esetleges törvénytelenség megszüntetésére és nem a különböző területi kamarákat és azok tisztségviselőit,-küldöttek és tisztségviselők jelölése és választásának szabályai - alapszabály szintű - megjelenítése,- a köztestületi feladatok átvétele miatti évi költségvetési támogatás és a törvény hatályba lépésekor induló vagyon biztosítása,- a MOK tagsági díj - szja tv. alapján - adóalapból való levonhatósága,-a köztársaság címerének használata,- kamarai alaptézisek egyöntetű kezelése, a Magyar Orvosi, a Magyar Gyógyszerészi és a Gazdasági Kamarával. A Magyar Orvosi Kamara tisztelettel felkéri az ország- gyűlési képviselőket, hogy minden erejükkel és tudásukkal hassanak oda, hogy igazi köztestületi törvény születhessen a Magyar Orvosi és a Magyar Gyógyszerészi Kamaráról.” Miért nem? Mint tisztségviselő s mint olyan orvos, aki rendszeresen tájékoztatta az olvasó közönséget a Kamara működéséről, - támaszkodva az orvosok széles körben kialakult véleményére - az alábbi észrevételeket teszem. Az elmúlt közel 4 év alatt ez a fontos kérdés nem jutott el addig a stádiumig, hogy a képviselők megszavazhassák. Jogos a kérdés: miért nem? Ugyancsak jogos az a feltételezés: az illetékesek nem tanúsítottak kellő érdeklődést egy fedhetetlen erkölcsű, az orvosi szakmában tiszteletnek és tekintélynek örvendő kollégákból választott, pártsemleges, erős orvosi kamara létrejötte iránt, amely erélyesen képviseli az orvosok érdekeit, s ha szükséges, szembeszáll bármilyen szervvel és legmagasabb rangú tisztségviselővel. Hangsúlyozom: az orvosok és az egészségügy érdekei elválaszthatatlanok. Hiába lenne a legfejlettebb orvosi műszerezettség, géppark, jól fizetett, szakképzett ápolói és asszisztensi gárda (de nincs!), ha a milliót érő műszerekkel szégyenteljesen alulfizetett, napi anyagi problémákkal küszködő, rosszhangulatú orvos dolgozik. Nincs ismeretünk arról, milyen erőfeszítéseket tett saját minisztériumunk, hogy egy „erős” kamara létrejöhessen. Nem tudjuk megítélni, ha nagyon akarja, vajon létrejöhetett-e volna az óhajtott törvény. Nem tudjuk, hogy adott esetben történt jószándékú erőfeszítések kibe, mibe ütköztek, s melyik szerv vagy személy az, aki nem óhajt minél előbb egy törvényt. Nézőpont kérdése, megítélés dolga, mi a kevés és mi az elegendő. Mi - tizenhatezer kamarai tagsággal rendelkező orvosok - csak azt a tényt látjuk: 3 év elteltével sincs „törvény”, s így nincs meg „az” a kamara, amelyet óhajtottunk. Bizonyos jelekből következtések vonhatók le. Ezen a jelentős közgyűlésen a szaktárca nem a legmagasabbrangú személlyel képviseltette magát, hanem államtitkárral, aki az egésznapos gyűlés végefelé érkezett meg. Választóvíz a törvényben számos kérdésben követelt „egyetértési jog”. Ennek alternatívája, a „tanácskozási-véleményezési jog” elfogadhatatlan. Érdekvédelmet ellátni, szakképzésben, orvosvezetők kinevezetésében a legtisztább, befolyásolástól mentes eredményes munkát folytatni tanácskozással nem lehet. Épp eleget tanácskoztunk. Többször elhangzott: minden orvos számára kötelező lesz a kamarai tagság. Ha már így történik, ennek ténye miképp egyeztethető össze azzal, hogy az orvosi társadalom egészének ne legyen olyan csúcsszervezete, amely saját ügyében, érdekében dönthet, hanem csak tanácskozhat és kifejtheti véleményét, amit ha tetszik, - elfogadnak, ha nem, - elvetnek. Dönthetnek a feje felett, érdeke ellenére. Minden véleményt nyilvánító orvos kifejezte azt a meggyőződését, ha ennyire nem mutatható ki a szaktárca igénye, küzdelme egy tekintélyes kamara fennállása, és kamarai törvény elfogadása érdekében, ha további évekig tart annak megszavazása, s ha az nem biztosítja az egyetértés jogát, - mi értelme annak, hogy bárki tag legyen, és mi lenne a jogcíme a tagság kötelezettségének. Határozott óhajunk Határozottan óhajtjuk az általunk elképzelt „erős” Orvosi Kamarát, amely harcol az orvosokért és összefüggéseiben az egészségügyért. Jó lenne, ha a törvénytervezet mihamarabb szavazásra kész állapotban kerülne a Parlament elé és abban deklarálódna az egyetértési jog, amelynek hiányában értelmét veszti a kamara létezése. Mi szívesen tárgyalunk és véleményezünk, ha ennek eredményeként jogunk lesz egyetérteni, vagy sem. De nem azonosulunk azzal a megfogalmazással, amelyben csak véleményünket nyilváníthatjuk, aminek nincs semmi kötelező érvénye. Dr. Szalai István A nek. A társadalomnak, úgy gondolom, kötelessége ezt megtenni. Az értelmi sérült és családtagja a mozgássérülteknél is nagyobb támogatást érdemelne. Akinek nem él közeli hozzátartozója ilyen körülmények között, el sem tudja képzelni, mit jelent egy ilyen beteg. De ne is tudják meg. Csak értsék meg embertársaink és a hivatalnokok. És ne okozzanak fájdalmat. T.F., Keszü Növekvő gondokkal Döbbenten és értetlenül olvastam, a Napló riportját. Döbbenetéin oka: mi is az említett intézménybe hordjuk gyermekünket 1992. szeptember 17. óta. Kislányunk 1987-ben kromoszóma-rendellenességgel született, jelenleg is értelmi fogyatékos és mozgássérült. Naponta megtesszük azt a 64 kilométert, amellyel az intézetbe illetve haza jutunk. Mivel tömegközlekedési eszközt nem tudunk igénybe venni, ez személygépkocsival történik. Ez nagy teher, hiszen napi megélhetési gondjainkat tetőzi az is, hogy az eddig évi 12 000 forintban megállapított közlekedési hozzájárulás idén januártól csak 6000 ezer forint. Ez az összeg még egy hónapra sem elég. Tudom, hogy ez nem egyéni gondom, hiszen rajtunk kívül többen viszik sérült gyermeküket vidékről. Én rokkant nyugdíjas vagyok, szintén mozgáskorlátozott, a férjem tartósan munkanélküli. Nagyobb gyermekünk még tanul. A nagymama él még velünk, aki sokat segít rajtunk, bár nyugdíjas. Nyíregyházáról költöztünk ide, segítséget remélve. Több akkori szakvélemény szerint kislányunk nem éri meg az 1 éves életkort, nem érdemes foglalkozni vele. Ugyanis a gyerek nem evett, nem ivott, nem mozgott, csak a kis szeme rázkódott. Abban a másfél évben, mióta ebbe az intézetbe járunk, megtanult biztosan ülni, bizonyos fokig kommunikál, megtanították rágni, pohárból segítséggel iszik, lépegetni tanul, babanyelven gagyog. Tudatosan figyel a környezetére. A riportban leírtakhoz szeretném hozzáfűzni, hogy az ÉNO-ban dolgozók hangneme és bánásmódja nemcsak a gyerekekkel, hanem a szülőkkel is kimondottan kedves, jóindulatú, segítőkész és rendkívül megértő. (...) Nem értem a cikk szélsőséges hangvételét. A mi életünkben egyetlen remény kislányunk állapotának javulására, ha ezután is módunkban lesz, hogy naponta vigyük az intézetbe, ahol sokirányú, szakszerű fejlesztést végeznek, és mi is hatásos tanácsokat kapunk az otthoni foglalkozáshoz. Ebben a reményünkben ingatott meg bennünket a lehetetlen anyagi helyzetünk, melynek megjavítását a lakóhelyünk szerinti önkormányzattól kétjük és várjuk. Nem tudjuk, kislányunk 14 éves kort betöltve vajon kap-e bármiféle intézményes ellátást. Számunkra az életben maradáson túl nagyon nagy eredmény mostani állapota, ez reményt ad arra, hogy további fejlődés érhető el. Dinnyés István Józsefné Fazekasboda
