Új Dunántúli Napló, 1994. január (5. évfolyam, 1-30. szám)

1994-01-06 / 5. szám

1994. január 6., csütörtök Honismeret uj Dunántúli napló 11 Szomorú fejezet a székely határőrvidék történetéből Siculicidium A csontok hófehérek Megtörténnek a szertartá­sok, búcsúbeszédek hangza­nak el. Kialszanak a fáklyák, gyertyák, a koszorúk egy­másra roskadnak. Szétoszol­nak a gyászolók, a halott lent magára marad. Temettünk hagyományos módon és jöttek a tömegsí­rok, a háború és a faji gyűlö­let okozta hekatombák szer­tartás és virág nélkül.Láttunk díszes temetéseket, újraföl- delést. Őszinte gyászt, tö­megtüntetésnek vagy nép­szavazásnak tekinthető rész­vétet, óvatos zsolozsmát, hi­valkodó szerénységet. A Tibeti Halottaskönyv nem hagyja egyedül az el­hunytat, mert a lelke három napig még a testében vagy közvetlen környékén tartóz­kodik, fehér embernek nehe­zen érthető, felfogható mó­don. A halott lelkét mi kie­meljük a testéből és szóban, írásban, képben még velünk marad egy darabig. Részvé­tet nyilvánítanak rokonok, ismerősök, barátok és ellen­ségek. A test porrá vált vagy lassan feloszlik, az emlék ugyanígy,- az időkülönbsé­get csak mi emberek mére­getjük. A családnak végren­delet marad, a közösség számára a számvetés. Vizs­gáljuk, kérdezzük az Időt; - élhetett volna még. .. A kínaiak szerint a halál 60 év alatt szomorú, azon felül már vidám. A görög fi­lozófia ennek ellentéte; sze­rintük, akit az istenek szeret­nek, fiatalon hal meg, örökre szép és erős marad. Akinek utolsó képei, lépései és sza­vai felülről látszottak és hangzottak, az állva tudott meghallni.- „Idejében” - kemény ítélet, mégis vigaszt jelent, ha ki merjük, ki tudjuk mon­dani. Nem élte túl önmagát, akár az egyszerű ember csetlő-botló öregségét előzte meg, vagy ha közéleti sze­mély saját bukását, alkotása felbomlását, testi és leli megaláztatását. Pihenést jelent-e a halál, vagy örökélet kezdetének réményét? Ritkán kap őszinte, megnyugtató vá­laszt, csak szemfedőt és ko­porsófedelet. A végső egyen­lőség az utókorra tartozik. Lent a csontok hófehérek. Konkoly-Thege Aladár 230 éve annak az esemény­nek, melyre máig is gyászolva emlékeznek vissza a székelyek. Nem véletlenül. A szabad jogál­lású és a középkor folyamán kü­lön etnikumként is kezelt szé- kelység önállóságát a XV. szá­zadtól mind sűrűbben érték tá­madások. Ám ha az áldozatok árán is, de sikerült megőrizniük szabadságukat. Mígnem a Rá- kóczi-féle szabadságharc buká­sával immáron nem a fejedelmi, hanem a császári központosító törekvésekkel találták szembe magukat. Kétféle igazság A bécsi udvar Erdély határ­vidékein a helyi lakosságból verbúvált, és egymást szervesen kiegészítő határőrezredeket kí­vánt felállítani. A szervezés 1762 áprilisában indult meg, miután a királynő teljhatalmú királyi biztossá nevezte ki Cuc- cow tábornokot a határőrség lét­rehozására. A románlakta fal­vakban kezdetben sikerrel folyt a toborzás, ellenben a székelyek feltételekhez kötötték a jelent­kezést: nyerjék vissza régi sza­badságukat, Erdélyből ne vi­gyék ki őket katonáskodni, régi törvényeik szerint bánjanak ve­lük. Jogos volt a félelem, hisz az új elképzelések nyilvánva­lóan csorbítani igyekeztek a ha­tárőrök korábbi jogait és a szé­kely falvaknak a maguk nemé­ben egyedülálló önkormányza­tát. így a határőrparancsnok­ságnak befolyása lett volna a bí­róválasztásra, akadályozhatták volna iskoláztatásukat, a határ­őrök ingatlanügyeket, házassá­got csak katonai elöljáróik tud­tával köthettek, katonai felette­seik eltilthatták őket a tánctól, s ami mulatságosnak hat: a pipá- zástól; és a halottak búcsúztatá­sától is, ami viszont ősi kegye­leti szokásokat sértett volna. Történelmileg szemlélve megállapítható, hogy kétféle igazság feszült egymásnak. Egyrészt a szabad székek, a székely falvak évszázadokon át mit sem változó országvédő rendje, másrészt egy logiku- sabb, modernebb, ám felülről kezdeményezett, helyenként sértő és önkényes elképzelés. A határőrök a földadótól, köz­munkától, beszállásolástól men­tesítve lettek, ellenben másfél évente három hónapot a határ­szélen kellett volna szolgálniuk, míg békeidőben otthon gazdál­kodhattak volna. Nagyjából ezt tartalmazta az a leirat, melyet először 1762. június 24-én Gyergyófaluban, a falusi bírók előtt olvastak fel, majd faluról falura járva hirdettek. Az embe­rek között már az is zúgolódást váltott ki, hogy a biztosok eről­tették a 16-45 év közötti férfiak összeírását és hogy mértéket vettek róluk. Egyébként egysé­gesen ősi szabadságukra hivat­koztak, s kijelentették, hogy csak saját szabályaik és tisztjeik alatt hajlandók katonáskodni. A biztosok a nyár folyamán bejárták a Székelyföld egész te­rületét. Minthogy a szervezés katonai segédlettel és részben erőszakkal történt, szeptember­ben Udvarhely széken zendülés tört ki, a Naszód környéki ro­mán falvakban pedig az erősza­kos egyházi uniáltatás (mely a belépés feltétele volt) váltott ki elégedetlenséget. A felháboro­dás odáig fokozódott, hogy Gyergyószentmiklóson a helyi lakosok kis híján meglincselték a főhadparancsnokot, úgyhogy a tábornok Csíkszeredán már jónak látta a várban maradni a toborzás ideje alatt. Végül is csak maroknyi ember esküdött fel. Egyelőre maradt hát minden a régiben, bár a toborzást Bécs a háttérből továbbra is erősen szorgalmazta. Csak önként! Mária Terézia a panaszokról értesülve 1763. január 6-i leira­tában tudatta, hogy csak az ön­ként vállalkozókat kell a határ­őrségbe felvenni, ám a katona­tisztek továbbra is erőltették az embereket. Ezért az év folya­mán mind több család döntött úgy, hogy a terhek elől mene­külve inkább átköltözik Mold­vába. 1763 nyarára ugyanakkor az egyes székek szabad széke­lyei érintkezésbe léptek egy­mással, Udvarhelyszéken a szé­kely nemzeti gyűlés összehí­vása is felmerült. A fenyegető fejlemények miatt a központi kormányzat újra beavatkozott. Buccow megbízatását vissza­vonták, és helyettesét, Siskovics tábornagyot küldték a Székely­földre, aki már csak presztizso- kokból is eredményt akart fel­mutatni. A királynő egy újabb pátense további kedvezménye­ket helyezett kilátásba (békében adójuk egyharmadától, háború­ban egész adójuktól mentesek lettek volna, a határszéli szolgá­latért némi zsoldot is ígértek), de a székelyek még ezt is régi jogaik nagy részének lábbal tip- rásaként élték meg, s továbbra sem voltak hajlandók engedni. A beköszöntő téllel az ese­mények fenyegető fordulatot vettek. Siskovics 1763. decem­berében immár megerősített csapatokkal, mintegy erőt de­monstrálandó, kiszállt Csíkba. Ott a határőröknek állni nem akaró férfilakosság az erdőkbe húzódott előle. Elöljáróik révén tárgyalásokat kezdtek a szer­vező bizottsággal, de közben segítséget kértek Udvarhely­széktől, Háromszékről pedig már érkeztek is az önkéntesek. Mádéfalva Minthogy a csíki falvakban napirenden voltak az erősza­koskodások, a bújdosó csíkiak lejöttek a hegyekből, és Madé- falván gyülekeztek. A katona­ság egyre jobban tartott attól, hogy az ellenszegülők pár ezer­nyi tábora jelentősebb számú fegyverre tesz szert, és felkelés tör ki. Ezért Siskovics utasította Carato alezredes parancsnok­sága alatt álló, közel 1300 fő­nyi, két tábori ágyúval rendel­kező harccsoportot, hogy vegye körül a falut. A történések innen már vészjóslóan haladtak a végkifejlet felé. Carato 1764. január 7-én csapataival körbevette Madé- falvát, majd hajnali 4 órakor megrohamozta az ellenszegülők táborát, s ágyúkkal is lövette azt. A falu kigyulladt, az ál­mukból felriadt emberek pánik­szerűen menekültek, de a beke­rítő katonák válogatás nélkül lőttek mindenkire. Bár fegyve­res ellenállást nem tanúsítottak, több száz embert mészároltak le, s különös kegyetlenséggel jártak el a Madéfalván talált há­romszékiekkel. Szomorúan törvény­szerű,hogy az esztelen véreng­zés után a sorozás immár aka­dálytalanul folyhatott, s március végére az egész Székelyföld te­rületén befejeződött. Mint a ké­sőbbiekben kiderült, a fennálló új rendszerrel szemben mégsem lettek annyira kiszolgáltatottak a besorozottak. Lévén, hogy je­lentős védelmül szolgált az ősi hagyományokkal bíró falukö­zösség ereje; az intézkedések jó részét a falusi elöljárók ugyanis nem hajtották végre. Azonban a tragikus ese­ménynek máig ható következ­ményei is lettek. Minthogy a zendülésben résztvevőket és szervezőit egyaránt fej- és jó­szágvesztés fenyegette, az in­tézkedés elől a csíkiak nagy ré­sze és a háromszékiek közül is sokan Moldvába menekültek. Mint az ellenállás egyik vezető­jének, a csíkdelneiek legendás papjának, Zöld Péternek jelen­téséből tudjuk, ki maga is híve­ivel tartott a Kárpátokon túlra, a moldvai magyarok szeretettel és segítséggel fogadták a mene­külő székelyeket. A Bákó kör­nyéki csángó falvak nagy része ekkor települt be a kivándor­lókkal, akik a közös vallás okán hamarosan összeolvadtak az őshonos magyarokkal, visele­tűkben, szokásaikban pedig idővel hasonlatossá váltak a környező népességhez Ugyan­csak Madéfalva utáni menekül­tek alapították meg a bukovinai székely falvakat, szolgálva ér­dekes színfoltként a jövő nép­rajzosainak. Zarándokhely A sorozóbizottság elnöke, gróf Lázár János maga is elítélte a madéfalvi mészárlást. Ő ne­vezte e latinul a történteket „Si- culicidium”-nak, azaz „széke- lyöldöklés”-nek. Ha e szót latin betűkkel írjuk le (Sicvlicidium), egy sajátos akrosztichont ka­punk, ugyanis a betűk római számként való értékét, a szá­mértéket nem jelentő S nélkül összeadva, éppen az esemény évszáma, 1764 jön ki. Mint Or­bán Balázs leírja, az áldozatok sírja fölé hamarosan emlékmű­vet emeltek, melyet aztán II. Jó- zsek ottjártakor elpusztítottak. Ezután sokáig egyszerű fake­reszt jelezte csupán a helyet, mígnem a múlt század végén ismét méltó emlékművet állítot­tak a mártíroknak; márványtáb­láján az alábbi felirattal; SICU­LICIDIUM A székely határőrség szerve­zésekor Madéfalva határában 1764. ja­nuár 7-én a cs. katonaság által védtelenül lekaszabolt csík- és háromszéki vértanúk emlékére, kik az ősi szabadság védelméért vérzettek el. Emelte a hálás utókor kegyelet­tel 1899. A madéfalvi emlékoszlop az­óta is a székelység egyik legfon­tosabb nemzeti zarándokhelye. Olyasféle, mint Fehéregyháza, mint Farkaslaka, mint Szejke- fürdő. S bizonyára még sokáig az is marad. Magyar Zoltán t 1820. március 27.: egyszerre 20-25 ház is hatalmas lánggal lobogott A Pécs-budai külváros A Tudományos Gyűjte­ménynek 1820-1830 között alig volt olyan évfolyama, amelyben ne tudósítottak volna Baranyá­ról és a „.. . Péts nevezetű sza­bad királyi városról”. A kortár­sak némelyike rámutatott arra is, hogy kertjeiben „mandula, füge, gesztenye és vadolajfák szabadon tenyésznek”, s egyi­kük véleménye szerint éghajlata „... alsóbb Sclavoniáéval egy- arányos, Felső-Olaszországhoz pedig hasonló. A déli fekvés előnyeit élvező település magvát a fallal kerített Belváros adta, amelyet keletről a Budai-, délről a Siklósi- és nyugatról a Szigeti-külváros ölelt. A Budai-külvárosról az 1763-ból származó rézmetszet­ből kinagyított képünkről alkot­hat magának fogalmat az ol­vasó, amelynek házai a városfal keleti végével szemben fekvő, kereszttel jelölt Szent Ágoston templomot vették körül nyugat felé nyitott patkó alakban. A zegzúgos, szűk utcák, a rokon családok közös telekre épített házcsoportjai, az udvarokon felhalmozódott kazlak és tüze­lőanyagok szinte predesztinál­ták ezt a települést (is), hogy tűzvész martalékává váljék. A Hazai és Külföldi Tudósí­tások című ismeretterjesztő fo­lyóirat pécsi tudósítója írja: „1820. március 27-én a déli ha­rangszó még alig halt el, minő a harangok ismét kongani kezd­tek. Nagy szél volt, s a füst ro­hamosan terjedt, a mindenfelől támadó láng, a házak sűrűsége lehetetlenné tette az oltást „... mert egyszerre 20-25 ház is ha­talmas lánggal lobogott-” A legfontosabb forrás termé­szetesen Pécs város közgyűlé­sének 1820. évi jegyzőkönyve és a hozzá tartozó 28 irat. A város vezetői szerint a tü­zet az egyik kisbirtokos okozta, aki családjával együtt kiment a szőlőjébe dolgozni és nedves tűzifáját szárítás céljából a ke­mence közelébe tette. Odakünn vihar, a romosnak mondott ház­ban huzat keletkezett és előbb a fa, majd a ház borult lángba, azután a széltől kavart láng és az izzó pernye által támasztott tűztengerben fél óra leforgása alatt elhamvadt 107 ház, 96 is­tálló, több nyaraló (reclinatoria) és két nagy csűr. Egyesek el­szegényedtek, mások koldus­botra jutottak; egy asszony pe­dig a füstben megfulladván, megégett. Ennek a kérelemlevélnek fontos melléklete az a Kárjegy­zék (Beschätzung), amelynek hitelesített lapjain kiküldött mesteremberek állapították meg, hogy családonként a fa­lakban, tetőkben, asztalos-, la­katos-, üveges-, kályhásmunká­ban; bútorokban, használati eszközökben és élelmiszerek­ben, összesen 31.014 forint kár keletkezett. A 107 háztulajdonos és 26 zsellér adatait rögzítő jegyzék megkérdőjelezi a Budai-külvá­ros lakosságának nemzetiségi összetételére vonatkozó, ha­gyományos ismereteinket. A névszerint csoportosított 107 tu­lajdonosnak ugyanis csak 34 százaléka volt bosnyák, 39 szá­zaléka magyar és 27 százaléka német. Még érdekesebb, hogy a 26 zsellércsalád közül csak 27 százalék tekinthető bosnyák- nak, 31 magyarnak, és 42 né­metnek. A vizsgált csoport va­gyoni differenciáltságára mutat a legkisebb (15 Ft) és a legna­gyobb (2.560 Ft) kár közötti kü­lönbség, vagy az elpusztult lak­berendezési tárgyak értékének 10 forinttól 1.400 forintig ívelő távolsága. Ezt a nagy polarizált­ságot bizonyítja az is, hogy a károsultak jegyzékén a legjobb német polgári családok neveivel éppúgy találkozhatunk, mint az ismert magyar nemesi famíliá­kéval. Az óriási pusztulás láttán megmozdult a társadalom. Ki­rály József püspök és a Pécsi Káptalan 1000-1000 forint gyorssegélyt, a város pedig Le- titz nevű erdejéből ingyen épü­letfát adott. A Siklósi- és a Szi­geti-külváros, továbbá néhány baranyai község és járás pénzt, élelmiszert; Eszék, Zombor, Pest, Nagyszombat stb. városok pedig pénzt juttattak a károsul­taknak. A Budai-külváros nem az egyedüli települése az ország­nak, ahol tűzvész nyitott utat az új településfejlesztési elképze­léseknek. Figyelemre méltó azonban, hogy Pécsett a Kár­jegyzéket nem közigazgatási, hanem építőipari szakemberek készítették, akik mindenki más­nál jobban ismerték a hagyo­mányos anyagok tűzveszélyes voltát. A jövő irányába mutat az A Budai külváros 1763-ban a 710 forint is, amelyet öt gaz­dag pécsi polgár adott össze az­zal a meghagyással, hogy azt egyenlő arányban osszák szét azok között, akik saját költsé­gükön kívánnak vásárolni kor­szerű építőanyagot. Ennél is iz­galmasabb Czindery László földbirtokosnak és Krusper An­tal városi tanácsosnak az az ajánlata, hogy ketten együtt 100 ezer darab tölgyfa zsindelyt bo- csátanának a károsultak rendel­kezésére a zsuppnál, nádnál alig valamivel drágább áron. A vá­ros vezetői a károsultaknak jut­tatott pénzadományokból azon­nal megvásárolták a felajánlott mennyiséget, holott Haas Mi­hály Baranya című munkája szerint majd csak két évtized múlva jelenik meg Pécs város szabályrendelete, amely ki­mondja, hogy új házat szalma, vagy nádtetővel építeni nem szabad. Kiss Z.Géza kandidátus « I I A

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents