Új Dunántúli Napló, 1994. január (5. évfolyam, 1-30. szám)

1994-01-22 / 21. szám

1994. január 22., szombat Irodalom - Művészet uj Dunántúli napló 11 Ősbemutató a Pécsi Kisszínházban A tagok szerinti szépség Beszélgetés Márton László íróval A Pécsi Kisszínházban hétfő este mutatják be Márton László A tagok szerinti szépség című színdarabját. A szerző - buda­pesti lakos lévén - nem tudott szokásához híven a próbafo­lyamatok idejére „beköltözni a színházba”, ám végig kapcso­latban állt a darab színre vivői­vel, sőt a héten személyesen is megtekintette az első főpróbát. Ekkor készült vele az alábbi rö­vid interjú.-Mi A tagok szerinti szépség megírásának a története?- Mikor ezt a művet 22 éves koromban megírtam, nem is álmodtam róla, hogy nekem va­laha színházi bemutatóim lesz­nek (a mostani épp a nyolca­dik). Ekkor még egyáltalán nem törődtem a színpaddal, ami egy teljesen más dolog, mint a puszta szöveg. Mivel a darab 1981-ben született, rá lehetne fogni, hogy a diktatúráról szól, azonban inkább azt mondanám, hogy egy gondolkodás abszur­ditása jelenek meg benne. Az a fajta gondolkodás, mely mániá­kusan egyetlen dologra tapad rá, s képtelen bármi egyebet megérteni. Márpedig az ember roppant bonyolult szerkezet. Az a vízióm támadt, hogy az em­beri tagok a törzsfejlődés során csupán véletlenül kerültek ösz- sze, s alkottak „embert”, s fel­tettem magamban a kérdést, va­jon mi lesz, ha egyszer ezek a tagok egyszer ismét szétválnak egymástól, s az ember szétesik? Sajnos, az a típusú gondolko­dás, amiről az előbb esett szó, ezt nagyon is szorgalmazza, hi­Márton László szén képtelen az embert nagyon sok részből álló, de mégis csak egészként látni.- „A színház nem irodalom" - nemrégiben hallottam ezt a ki­Fotó: Tóth L. jelentést egy színházi szakem­bertől. Mi erről a véleménye?- A színház valóban nem irodalom, de ez nem baj. A színháznak pont az feladata, hogy az irodalomból, azaz a szövegből színházat csináljon. Tény, hogy a magyar irodalom és a magyar színház gyökerei egészen máshová nyúlnak visz- sza. Mikor a felvilágosodás, a reformkor táján - egy metafo­rával szólva - elkezdték építeni a magyar színház épületét, jó szokásunk szerint az ötödik emelettel kezdték, s ilymódon ma sincsenek nagyon alapjai. A magyar drámaírók általában nem csak drámaírók, ezért nem a színház felől közelednek, s da­rabjaikban inkább dominálnak írói alkatuk jellegzetességei, mint a színpadszerűség. Ezért sokszor a rendezők bicskája bele is törik az ilyen művekbe. Ha viszont egy-egy író teljesen kiszolgálja a színpadon, akkor valószínű, hogy pont az az írói jellegzetesség tűnik el a műből, ami csak az övé. Ez a törésvol- nal, visszatekintve, a 60-as évek drámaírónál - Csurkánál, Sza- konyinál, Eörsinél - nem volt ilyen markáns, azonban Bere- ményinél, Komisnál, Nádasnál, Spírónál már jelentkezett, s kí­sér továbbra is a fiatalok elfo­gadásánál.- Egy fővárosi illetőségű mű­vész életében mitől lesz olyan jelentős egy vidéki város, mint az önében Pécs?- Talán attól, hogy amire vá­gyik és ami fontos számára, azt épp egy vidéki városban kapja meg ... Valóban, ha most hirte­lenjében választanom kellene, hogy Budapest-e vagy Pécs, ta­lán az utóbbit választanám. Hi­szen a Jelenkornak 1986 óta munkatársa vagyok, a Kiadónál könyvem jelent meg és fog is megjelenni, és most itt van ez az ősbemutató. Azt hiszem, Pécs­nek olyan vonzereje van, ami­nek nem lehet ellenállni. M. K. A lapos Halál birodalma A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának kiállítása Csoszó Gabriella képpárja „A régi társadalmak úgy in­tézték, hogy az emlék, ez az életpótlék, örökkévaló legyen, a Halált szimbolizáló dolog pedig halhatatlan: erre szolgált az Emlékmű. A modem társada­lom viszont lemondott az Em­lékműről, amikor a halandó Fo­tográfiát megtette mintegy köz­vetlen koronatanújául annak, „ ami volt ”. (Roland Barthes) Annak ellenére, hogy a ha­landó Fotográfia eláraszt ben­nünket a különböző sajtótermé­kekből és a televízió képernyő­ről, a fotókiállítások mégis nép­szerűségnek örvendenek. Külö­nösen nagy várakozás előzte meg, legalábbis fotós körökben, a Fiatalok Fotóművészeti Stú­diójának a pécsi Művészetek Házában nyílt kiállítását, hiszen a stúdió hosszú évek óta a hon legtehetségesebbnek mutatkozó ifjú fotográfusait tömöríti vala­miféle lazának tűnő, alkotó szervezetbe. Végül is a stúdiótagok fele mutatkozott be, s a kialakult összkép részben megfelelt az előzetes várakozásnak, részben csalódást okozott. A csalódás oka talán az, hogy semmi olyannal nem találkozhattunk, amelynek előképeivel vagy megfelelőjével nem szembesül­tünk az elmúlt évtizedek során a hazai vagy a nemzetközi fotog­ráfia területén. A kiállításnak azonban így is akadnak kiemel­kedő egyéniségei, átlagot jóval meghaladó teljesítményei. Nagyon szépek a rendkívül tehetséges Csoszó Gabriella elegánsan tálalt, finom tónusú „egyszemélyes” aktképei, vagy Nagy Tamás kékített, szigorúan komponált, sejtelmes, az éj sö­tétjébe ferdén belemetsző tár­gyai. Valamiféle múltszázadi hangulat lengi át Tengölics László nagy műgonddal elkészí­tett A dolgok változásáról című képsorát és a Cím nélkül fel­iratú két képét. Az ábrázolt tár­gyak szépsége, áttetszősége, egymásba való áttűnése, kom- ponáltságának gyönyörű rendje különös világot tár elénk, fel­idézi Daguerre 1837-es Kövüle­teknél és ’39-es Műterem-rész- let-ét. Érdekes, hogy a Tengö- lics-képek szomszédságában kiállított egyébként nem rossz dinnyés és kenyeres csendéle­tek, valamint a két, szobabelső­ben zajló, happening-fotó, me­lyeket Major Ákos készített, harsánysága, és túlvibrálása el­lenére is elerőtlenednek a Ten- gölics-képek árnyékában. Igen kellemesek Klett Ibolya fémesen barna képei, amelyek inkább szitanyomat érzetét kel­tik, mintsem fotóét, s nagyon professzionálisak Hamarits Zsolt szűkre szerkesztett, kas­télyrészleteket bemutató felvé­telei. Szellemes Szűcs Tibor Pá­lyafelvigyázói tanfolyam vég­zős hallgatói 1957. című három, ritmikusan hullámzó tablója, amely inkább csak sejtetni en­gedi a pályafelvigyázás egykor szúrós tekintetű őreit; ugyan­csak némi humort csempész be a kiállítás képei közé Rónai Gergely Idill című képpárjával, amely a macskafarok erektálá- sának állít emléket. A kiállításnak vannak ke­vésbé sikerült képei is. Gálos Viktor kék-barna kísérletei so­kat ígérőek, fekete napja és lép­csőházi felvétele figyelemre méltó, tájképei azonban kissé kiforratlannak tűnnek. Gyenes Zsolt organikus formáiban sok az esetlegesség és zavaró elem, mint ahogy Odrobina Tamás expresszív képeiben is. Wechter Ákos Seol I. és II.-je viszont ki­fejezetten gyenge munka. Vannak a kiállítók között szürke eminenciások is, akikről se jót se rosszat nem lehet mon­dani: Galambos Anita, Csontó Lajos, Lukács József, Varga Zoltán, Lendvay Zoltán képei az izgalommentes fotográfia jó példái. „A Fotográfiával belé­pünk a lapos Halál birodal­mába" - mondja Barthes, s ez esetben a lapos mindkét értel­mében találó kifejezés. Cseri László Berzsenyi Dániel Búcsúzás Elszakadsz tőlem, szeretett barátném Hasztalan zárlak kebelembe: eltűnsz, S mint az álomkép, örömim, reményim Véled enyésznek. Jaj! sem a sérült szerelem nyögése, Sem kegyességem, sem az ég hatalma Téged énnékem soha vissza többé, Vissza nem adnak. Élj szerencsésen, valamerre fordulsz, Légyen áldásom veled és vezéreljen! Légyen a Végzés utain szerelmünk Angyala társad! Élj szerencsésen, s ne felejts el engem! Menj az égtartó Pyrenéken által, Menj az északnak havasin keresztül, Csak ne felejts el! Ott is, óh ott is tied e sebes szív, Mindenütt kísér, veled él, veled hal; S sárga képemnek halovány vonásin Festve neved lesz. Tengölics László felvétele Bényei József Egy pohár kóla Az öregember szeretett fel s alá sétálgatni nagyobb ABC-áruházakban. Ismerke­dett a kínálattal, örült annak, mennyi minden kapható, és izgalommal kutakodott újfajta cikkek után. No, nem mintha mindegyiket megvásárolta volna, hiszen minél újabb, modernebb az áru, annál drá­gább. És idősödő úrnak már régen nem futotta mindenre. Talán a bolt illatait szerette a legjobban. Nemcsak édessé­gét, hanem a kenyérét, kávéét, sajtét, s úgy az egyészet együtt, ahogyan összemosód­nak, összeolvadnak valami ki­ismerhetetlenül vonzó illat­harmóniában. Sok mindentől eltiltotta már az orvos ahhoz, hogy legalább így, maga előtt tolva a rácsos kocsiszerken­tyűt, élvezze az egészet. Az öregembert gyakori bolti sétái alapján már jól ismerték a boltosok. Ennek köszönhető, hogy a gyönyörű ABC-ben egyik délelőtt fiatal elárusító­lány szólította meg:- Elnézést, uram, bejönne velem az irodába? Már éppen tiltakozni akart, azt hitte, tolvajnak nézik, ami-' kor a lányka szaporán hozzá­tette:-Nem, nincsen semmi baj, csak egy tanúra lenne szüksé­günk. Az öregember nem tiltako­zott. Maga előtt tolván kocsiját besétált az irodának nevezett, nyilvánvalóan raktárból elken­ten helyiségbe. A szobácská­bán a széken egy tizenhat esz­tendős forma fiú ült, előtte szigorú tekintetű testes asz- szonyság, szemmel láthatóan a főnök. Kölcsönös bemutatko­zás után a főnökasszony meg­szólalt:- Kérem, legyen tanú, ami­kor ezt a fiatalembert megmo­tozzuk. Több mint másfél órája sétál itt az ABC-ben körbe-körbe, a kosarában pe­dig nincs semmi. Az a gya­núnk, hogy bizonyos árucik­keket eltulajdonított. A fiatalember vörösen égő fülekkel, de nagyon nyugodtan ült a széken.- Lopott? - kérdezte az öregember.- Én kérem, nem loptam semmit.- Akkor mit csinált itt más­fél órán át?- Nézelődtem. Az öregember leintette a tü­relmetlen főnöknőt, és figye­lemmel fordult a fiú felé. Az, kissé megnyugodván, mesélni kezdett. A fiú, - nevezzük Jó­zsefnek - valójában tizennyolc esztendős volt. Határon túlról jött, életében először járt kül­földön. Most is egy napra jött. Egyetlen napra. Aztán nem tudtam mihez kezdjen, ő pia- colni valót nem hozott, meg­látta ennek az áruháznak a ki­rakatát, bejött ide, és elkezdett nézelődni.- Pénze van?- Pénzem? Honnan lenne?- Nem kapott?- Nem én. Csak a busz jött, azzal jöttem.- Akkor miért jött be ide? A fiú nem akarta megmon­dani. Húzódozott, vonogatta a vállát, elnézett valahová mesz- sze, a falujába talán, ahol min­denki ismerte, meg a távolabbi városba, ahova betévedt néha. Égett az arca, lesütötte a sze­mét.-No - nógatta az öregem­ber -, ha nincs rossz szándéka, igazat szólhat. Nem harapja le a fejét senki.- Kérem - kezdte görcsösen a fiú - én már 18 esztendős elmúltam. És én még soha ilyet nem láttam életemben.- Milyet?-Hát ilyen boltot. Én ilyet csak álmomban láttam, meg ha képzeltem. Itt minden van, rengeteg ennivaló meg csoko­ládé, meg kóla, és én csak mentem, mentem közöttük, és nézegettem, megfogtam egyi- ket-másikat, mert az is jólesett. És aztán én nem is gondoltam, hogy már másfél órája itt te­kergek. .. Csönd lett. A főnökasszony magába roskadva ült a széken, mintha dühe is elpárolgott volna. Majd hirtelen felállt, ki­lépett, s néhány pillanat múlva egy üveg kólát hozott.- Ne haragudjon ránk, fia­talember - szólalt meg kissé zavartan -, ne haragudjon. Honnan tudtuk volna mi ezt? És kitöltött egy pohár kólát. Az öregember meg üldögélt csöndesen, magába roskadva. Nem is tudta, kire haragudjon. A boltosokra nem igen lehet, ők védik a magukét. A fiúra meg miért haragudna?- No, jöjjön - szólt rá a ma­gába roskadó, könnyeit befelé nyeldeső fiatalemberre -, jöj­jön, menjünk szépen. Látja, én is így szoktam bóklászni a polcok között... - kezdte mondani saját történetét. A fiú kosarát betette a ko­csiba, és elindultak ketten ki­felé az irodából. A kóla ott maradt kitöltve. á i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents