Új Dunántúli Napló, 1994. január (5. évfolyam, 1-30. szám)
1994-01-12 / 11. szám
6 üj Dunántúli napló Megemlékezés 1994. január 12., szerda Megtettük, amit az adott helyzetben megtehettünk Doni hőseinkre emlékszünk Don hurok-kanyart alkotott, ahova a folyó túlsó oldaláról belőhettek. Hat éve panaszkodott nekem a Hadtörténeti Levéltár kutató szobájában a volt 12. (szekszárdi) hadosztály vezérkari főnöke, akit azért váltottak le, mert a legsúlyosabb véráldozatok árán sem volt képes teljesíteni a felsőbb parancsot, hogy a hídfőt foglalja el. Az uralgó dombvonulat kínálta a lehetőséget a döntő áttöfeltüntek a tankok, vártuk az elhárító ágyútüzet, a repülők bevetését, vagy tankok segítségét. Sehol semmi. Kiderült, hogy a németek már előző nap elmenekültek. Fa-bunkerüket is ott hagyták. A tolnai tüzéreket és a testvér páncéltörő szakaszomat elérték és megsemmisítették a dombról lezúduló tankok. Délután már elfoglalták a 12. hadosztály parancsnokság székhelyét, Petrovszkojét is. Csak Január közepén országszerte, sőt határainkon túl is a magyarság fájdalommal emlékezik meg a doni tragédiában elpusztult fiairól. Szűkebb szülőföldünk Baranya, Somogy, Tolna katonái a pécsi IV. hadtestben, a 10. és 12. hadosztályban Koro- tojáktól a scsucsjei halálkanyarig, majd Krinicánál, Osztro- goszknál vesztették életüket január 14-e és 20-a között. Ezt megelőzően pedig augusztusban, szeptemberben tizedelték meg soraikat a tűzkeresztség során a doni felzárkózásban. Egyetlen nagy vérengzés A mi gyásznapunk nemcsak a január 12-i urivi áttörés, hanem a január 14-i scsucsjei áttörés napja is, amely 70 százalékos veszteséget okozott a pécsieknél, szekszárdiaknál. Fogságba alig esett valaki, mert áttörésnél mindenki ellenség, aki szemben van, mégha meg is adja magát. A sebesültek is mind meghaltak, mert nem volt mód kimenteni, elszállítani őket. A fagyhalál úgyis egy órán belül megszűntette szenvedésüket a 40 fokos hidegben. Szegény Schmidt őrmester, zászlóalj-kürtös is hiába kiabálta: „Ne hagyjatok itt, vigyetek magatokkal, nem akarok itt meghalni!”. Mi nem tudtunk ellenállni a tankoknak és géppiszto- lyos nagy tömegnek, mely a még megállt szigeteket körülfogta és megsemmisítette. Egyetlen nagy vérengzés volt az áttörés, melyben szinte ellenállás nélkül kiirtottak bennünket, mikor elérték vonalainkat, majd kitömi kényszerültünk a bekerítésből, ami az oroszok tankokkal vezetett gyor sabb előnyomulása miatt állandóan fenyegetett bennünket. Láttam, amint a tankok kaszálták tömegeinket, az orosz gyalogságnak már csak a kegyelemdöfést, vagy lövést kellett megadnia, utána zabrálhatott a zsebekben. Kénytelen vagyok ezeket a rettenetes dolgokat végre megírni, hogy nyoma maradjon a barbár kegyetlenségnek a történelemben. Talán már nem szaggatom fel annyira a fájó sebeket. Azt is meg kell írnom, hogy a hóban sokáig ott maradtak fagyott halottaink. Hiába keressük a téli áttörés halottainak sírját. Az ötvenes években egy olasz küldöttségnek is csak egy horhost tudott megmutatni egy öregasszony, aki még emlékezett, hogy olvadáskor odahord- ták a csontvázakat. Sok farkas volt a környéken abban az időben. Pécsett szegény Tarr bácsi is hiába kérdezgette tőlem, hol halt meg és hol van eltemetve egyetlen fia dr. Tarr zászlós. Nem mertem megmondani neki az igazat. Pedig mennyire el akart menni Popassniba a sírját felkeresni! Csak a kórházakban és a nyári, őszi harcokban elesetteknek van sírjuk. Ha még valahol megmaradtak. Nem jött segítség Doni helytállásunk lehetőségét a nagypolitikai tévedésen túl a leírt körülmények is lehetetlenné tették. A végső győzelmet nem a katona bátorsága, hősi helytállása határozza meg. Az oroszok emberfölényben voltak, tűzerőfölényük sokszorosa volt a miénknek. Akkor vetették be rettegett fegyverüket a szta- linorgonát, a T 34-es tankokat, sőt kaptak angol tankokat is, mint a scsucsjei áttörésnél tapasztaltam. Bőven volt géppisztolyuk, távcsöves lövészük, téli ruhájuk. Nálunk mindez hiányzott. Repülőtámogatást, elegendő lőszert sem kaptunk. De mégis, helyenként mégis helytálltunk. Igaz, hogy már csak saját életünk megmentéséért, s nem a győzelem reményében. Mert egy pillanatig sem volt már kétséges az első napok után, amikor hiába tartottunk ki, s nem jött a segítség, az ellen- támadás, mely felmentett volna bennünket. Amikor láttuk, hogy a meg nem támadott doni vonalakból nehézfegyvereket hátrahagyva menekültek egyes alakulatok a bekerítés elől, akkor már felesleges volt hősieskedni. Állítom, hogy nemcsak a felszerelésünk volt első világháborús, hanem vezetésünk is. Sajnos ezt látta és tudta a legfelsőbb parancsnokság is, amikor például Korotojáknál a németek segítségét kellett kérni, hogy az oroszokat a Don túlsó partjára kényszerítsék, nehogy a közeli Scsucsje mellett még egy hídfő legyen. A németeknek is csak a kísérletre bevetett oxilikvil (a levegőből oxigént kivono) bombákkal sikerült a korotojáki hídfőt elfoglalni, melyet átadtak a pécsi és kaposvári katonáinknak. A scsucsjei hídfőt annak földrajzi helyzete miatt meg sem próbálták elfoglalni, mert ott a magas dombok mögött a résre, hiszen mögötte összevonhatták erőiket az oroszok (hiába jelentettük naponta, hogy Ikorez felől nagy szállításokat észlelünk a Donon át Scsucs- jébe.) ők a dombtetőről végig belátták állásainkat és mögöttes területeinket. Tűz alatt tartották szállításainkat, még éjjel is lőtték szakácsaink élelmet hozó szánjait. Hadtörténeti jelentés szól róla, hogy a bunkerekben éhenhaltak katonáink a 12. hadosztály egyes helyein, olyan közel voltak a vonalak. Elképzelhető, milyen harci kedve lehetett a legénységünknek. Pokoli pergőtűz után A régebben vonalban lévőknek tapasztalatból, a novemberben kijött felváltóknak az elmondottakból és a vállalkozási csetepatékból volt ismerete, hogy. ellenségünk fegyverzetben, tűzerőben felülmúl bennünket. Arra vártunk, hogy majd kapunk páncélos és tüzérségi erősítést. Hiszen az átjött oroszok is jelentették,hogy Ikorez térségében sok tank áll készenlétben. Tüzérfigyelőnkből mi is láttuk, hogy nagy szállítások folynak a Don jegén át Scsucsje felé. Számítottunk a nagy támadásra. Pár nappal előtte a 8/III.zlj. állásai mögött és talán még máshol is német pácéltörő ágyúk jelentek meg. Mikor a mi vonalunk 9. századával szemben az egyórás pokoli előkészítő pergőtűz után a füst mögött a scsucsjei domb tetején másnap hajnalban indult meg újra a támadás a 10. hadosztály parancsnokság harcálláspontja, Krinica felé, aztán a pécsi IV. hadtest parancsnokság székvárosa Osztrogoszk irányába. Közben három T 34-es a vasút mentén bekerítette a Kolomej- zevo, Liski között lévőket. Itt folyt a nagy téli körvadászat a hóban a Don felé hajtott katonáink után. Akik túlélték és őszinték Akik túlélték és őszinték, elismerik, hogy helytállásról csak az első pár napon lehetett beszélni. De megtettük, amit az adott helyzetben megtehettünk. Sajnos, mások nem tették meg. Nem jöttek időben segítségünkre, azért volt olyan nagy a veszteségünk. Még a Hadtörténeti Intézetben is azt mondták: „És te még élsz?”. Véleményem szerint a hadtörténet nem ismeri szülőföldünk áldozatát, melyet egyes hadijelentések is elismernek, például az osztrogoszki kitörésnél, az utóvédharcoknál. Remélem, hogy írásaimban sikerült a múlt években felhívni a hadtörténészek figyelmét, hogy a doni megemlékezések során ne csak Urivról essék szó, hanem Scsucsjéről is. Nekünk, somogy-tolna-bara- nyaiaknak: nemcsak január 12-e a gyásznapunk, hanem január 14-e, a scsucsjei áttörés napja is. Bíró József volt páncéltörő szakasz pk. A tizedes T Tolt alkalmam személye- V sen is megismerni az agyonhallgatott valóságot. Magam is ott voltam a keleti fronton, előbb a 104. Betegellátó Oszlopnál, majd a 101. Önálló Harckocsi Század orvosaként. Í Személyesen ismerhettem meg a harcoló magyar katonát és szellemét, megcsodálhattam bátor, sőt hősi tetteit. Ott voltam a Pripetyi mocsarak partizán harcaiban, mint csapatorvos, és onnan visszatérve újból Kievben, mint kórházi orvos, ahova a doni csata visszavonuló alaÍ kulatainak sebesültjei, rok- kantjai éjjel-nappal özönlöttek. Iszonyatos látvány volt az orvosnak is, hogy lehúzva a közkatona, vagy tiszt csizI máját, megfagyott ujjai, vagy egész lábfeje abban bent ragadt. Volt, aki így gyalogosan érkezve tért be kórházunkba. Számomra ma is érthetetlen, hogy zokszó nélkül vették tudomásul megrokkanásukat... Ez nem jelentette azt, hogy sivár jövőjük nem érdekelte őket, aggódtak családjukért, önmagukért, ahogy az beszélgetéseinknél, viziteknél oly megrendítően kifejezésre jutott. Nem számítva harci tetteiket, ez az önfegyelem maga is hősiesség. A tizedest nem tudom elfelejteni.- Zászlós úr, kétkezű ember vagyok, és eddig ezekkel kerestem meg a kenyerünket. Mind a tíz ujjamat elvitte a hideg. Van ugyan dolgos feleségem, de kezem munkája nélkül két kisfiámat hogyan tudjuk útnak indítani?! Ä tagbaszakadt férfi nem rimánkodott ahogy ezt elmondta, de könnyei végig folytak az arcán. Magam is alig tudtam érzéseimet visz- szatartani. Meggyőződés nélkül, de mély együttérzéssel vigasztalni próbáltam.- Ne vigasztaljon, doktor úr! Jobb lett volna meghalnom, mint így hazamenni. Nemhogy kaszát, villát, ekét nem tudok megfogni, de még engem is etetni kell. Mi lesz a családommal?... Beszélgetésünket, mint máskor is eltereltem és ismételten elmondattam, hogyan is fagyott le mind a tíz ujja. Nem előretörtek, hanem visszavonultak. A tizedes a visszavonulás rokkantja. - És hőse is! A történet, amit elmondott, hiteles. Bajtársa, aki ugyancsak osztályunkon feküdt váll-lövéssel, esetüket ugyanúgy mondta el. Ketten, a tizedes és a honvéd súlyos utóharcba keveredtek. Zászlóaljuk egy völgykatlanban a túlerőben lévő oroszok elől vonult visz- sZa. A tizedes és % honvéd a katlan bejáratánál a hegyoldalon elhelyezett géppuskafészekből fedezte a visszavonulást, állandóan tűz alatt tartották az ellenséget. A katlant képző hegy vonulat másik oldalán, az ő tüzelőállásukkal szemben egy másik géppuskafészekből ugyanúgy lőtték az oroszokat. A két felváltva tüzelő géppuska sorban kaszabolta az előretörőket. Már hullahegyek torlaszolták a völgy bejáratát, de az offen- zíva nem hagyott alább. Újabb roham, újabb hullahegyek, jajgató sebesültek. A visszaforduló oroszokat hátulról sajátjaik lőtték le, mert számukra vissza út nem létezett. Némi szünet után az orosz tüzérség belőtte magát, a másik géppuska elhallgatott. A tizedes és társa most már egyedül maradt. Állandóan tüzeltek, lőszerük még volt. A honvéd a kifogyott rekeszeket cserélte, míg váll-lö- vést nem kapott. Az orosz támadás egyre hevesebbé vált, de saját egységük még nem ért újabb állásba. A zászlóalj araszolva vonult vissza, közelharcban viaskodtak az előretörőkkel. A tizedes magára maradt, és most már magának kellett tölteni és lőni. Ez kesztyűben nem ment. Levetette a 40 fokos hidegben, és töltött és lőtt, és töltött és csak lőtt. Visszafogta az oroszok of- fenzíváját, míg osztaga védelmi állásban biztonságba nem került. De a tizedes két keze ráfagyott a géppuskára. Megfagyott kezekkel, vérző bajtársát támogtva, géppuskáját ott hagyva elvánszorgott az addigra koromsötét éjszakában alakulatához. A tizedes és bajtársa - hős! Mint visszavonulók hősök voltak, élve-halva - mint a másik géppuskafészek magyarjai - teljesítették kötelességüket. Csak a kötelességüket? E rről a csatáról és a maguk hőseiről az orosz hadtörténeti feljegyzések biztosan megemlékeznek. Talán ott áll a völgykatlanban emlékművük is, és emlékeztet. A mi katonáink emlékét nem jegyezték fel, költők nem énekelték meg a hős tizedest és honvédőt, de a másik géppuskafészek hősi halott tizedesét és honvédjét sem. A legyőzőitekhez tartozunk. És vae victis! (Dr. Than Nándor: Orvos a vörös csillag árnyékában című önéletrajzi munkájából. 1985) A második világháború doni hőseire emlékezett január 8-án a Honvédhagyományőrző Egyesület, a Doni Bajtársak Szövetsége. A megemlékezés ünnepi szentmisével kezdődött a Budavári Mátyás Templomban. A képen Boross Péter, Kéry Kálmán vezérezredes és Für Lajos. A szentmise után a megemlékezés résztvevői megkoszorúzták a Hadtörténeti Múzeum udvarán elhelyezett emléktáblát. Az ünnepségen részt vett Boross Péter miniszterelnök, Für Lajos honvédelmi miniszter és Mádl Ferenc közoktatási miniszter-
