Új Dunántúli Napló, 1994. január (5. évfolyam, 1-30. szám)

1994-01-11 / 10. szám

6 aj Dunántúli napló Háttér 1994. január 11., kedd Washingtonban az orosz faktor döntött A partnerség és a visegrádi csoport Zsirinovszkij: Talpra fogom állítani Oroszországot Clinton amerikai elnök Brüsszelbe érkezett, hogy szövetségeseivel tanácskoz­zék, majd még ezen a héten, szerdán, találkozik a Viseg­rádi Csoport állam- és kor­mányfőivel is, hogy tájékoz­tassa őket a NATO brüsszeli csúcstalálkozójáról, minde­nekelőtt a „Békepartnerség” elnevezésű új programról. Miért találkoztak a nyugati világ vezetői Brüsszelben, s mit hozhat magával Clinton Prágába? Matus János a Vé­delmi Kutató Intézet starté- giai szakértője válaszok ezekre a kérdésekre. Három probléma A NATO-csúcs előtt a tagál­lamoknak alapvetően három problémával kellett szembe­nézni. Az első, a négy kö­zép-európai ország (Magyaror­szág, Lengyelország, a Cseh Köztársaság és Szlovákia) vagyis a Visegrádi Csoport ré­széről jelentkező egyre erőtelje­sebb nyomás a teljes jogú tag­ként történő csatlakozás érde­kében. A második, Oroszország határozott ellenzése a NATO határainak keleti irányú kiter­jesztésével szemben, hivat­kozva az orosz biztonsági érde­kekre. A harmadik, valamiféle közös álláspont kialakítása, amely tükrözi a NATO 16 tagál­lamának véleményét, ugyanak­kor megfelelő megoldást ad az előző két problémára is. A har­madik probléma az első kettő következménye, hiszen a leg­nagyobb megosztottság, a lege­rőteljesebb viták éppen a szö­vetség jövőbeni kiteijesztésé- vel, új tagok felvételével kap­csolatban alakultak ki. A csúcstalálkozó előtti na­pokban azonban sikerült az el­térő álláspontokat közös neve­zőre hozni és így lehetővé vált a „Békepartnerség” meghirde­tése. A NATO-n belüli viták elemzése azt mutatja, hogy el­sősorban az Egyesült Államok és Németország tanúsított nagy érdeklődést a megfelelő straté­gia kidolgozása iránt. Mindkét ország kormánykörein belül voltak olyan nézetek, amelyek szerint a Visegrádi Csoport előtt minél előbb meg kell nyitni a szövetségi rendszer kapuit. Ugyanakkor befolyásos politi­kai körök voltak azon álláspont mögött is, amely szerint fonto­sabb az oroszok érzékenységé­nek tiszteletben tartása, nem szabad a NATO kibővítésével veszélyeztetni a Jelcin nevével fémjelzett orosz reformpoliti­kát. Ezen álláspont szerint a NATO kibővítése az orosz re­formellenes erők malmára haj­taná a vizet. A döntés igazolható Az Egyesült Államokban azok álláspontja kerekedett felül, akik az orosz érzékenysé­get és Jelcin támogatását sorol­ták az első helyre. Stratégiai szempontból ez a döntés teljes egészében igazolható, hiszen Oroszország - politikai és gaz­dasági szétziláltsága ellenére - továbbra is nukleáris fegyve­rekkel rendelkező, katonailag erős nagyhatalom, amellyel az Egyesült Államok nem akar is­mételten szembekerülni, mint a hidegháború idején. Ellenkező­leg, segíteni akarja, hogy átala­kuljon egy valódi demokráci­ává, amely végre megbékél önmagával és nemzetközi kör­nyezetével egyaránt. Németor­szág azonban, annak ellenére, hogy szintén nagymértékben érdekelt Oroszország átalakulá­sában, a fontossági sorrendben úgy tűnik, a Visegrádi Cso­portot, az ide tartozó országok biztonságát és demokratikus fej­lődésének zavartalanságát teszi az első helyre. Közép-Európa prioritása a német politikában szintén érthető, hiszen Német­ország biztonságára ez a térség sokkal közvetlenebb hatást gyakorol, mint a többi NATO-tagállaméra. Ilyen előzmények után szüle­tett meg és vált nyilvánosan is ismertté 1993 októberében a „Békepartnerség” elnevezést viselő koncepció, amelyet az amerikai védelmi miniszter ter­jesztett elő a NATO-beli parten- reinek németországi Trave- mündében tartott értekezleten. A Clinton elnök nevével fém­jelzett elképzelést a NATO szo­kásos decemberi értekezlete is jóváhagyta. A lehetőségek A „Békepartnerség” vala­mennyi európai államnak - be­leértve a volt Varsói Szerződés tagállamait, valamint a semle­ges és el nem kötelezett orszá­gokat - lehetővé teszi, hogy kétoldalú megállapodások alap­ján együttműködést alakítsanak ki a NATO integrált katonai szervezeteivel. Lehetőség nyílik közös katonai tervezésre, közös hadgyakorlatok szervezésére, továbbá az együttműködés megfelelő „begyakorlása” után közös békefenntartó és békete­remtő műveletekben való rész­vételre. A „Békepartnerség” tág teret ad a kívülállók önálló kez­deményezéseinek, ami különb­ségeket eredményezhet az együttműködés formáiban, mélységében és sebességében. A katonai együttműködés mel­lett a partner országoknak lehe­tőségük lesz résztvenni a NATO politikai intézmény­rendszerének munkájában is. A „Békepartnerség” határo­zott előrelépést jelent az Észak-atlanti Együttműködési Tanács által biztosított keretek közötti együttműködéshez ké­pest. Egy elem azonban hiány­zik belőle, amelyet a Visegrádi Csoport országai különösen fontosnak tartanak: egyértelmű elkötelezettség a NATO részé­ről, hogy katonai védelmet nyújt ezen országoknak külső fegyveres támadással szemben. Ezt a garanciát azonban a NATO nem hajlandó megadni, mert az alapszerződés szerint ez csak a tagállamokat illeti meg, új tagok felvételére azonban egyelőre nincs lehetőség. To­vábbi gondos elemzést igé­nyelne, hogy mennyiben játszik döntő szerepet Oroszország el­lenállása, vagy az csak ürügy, és a valódi ok a NATO tagálla­mok politikai akaratának, il­letve egyetértésének hiányában keresendő. A Visegrádi Csoport országai kezdetben óvatos pesszimiz­mussal fogadták a „Békepart­nerség” gondolatát. A december 12-i oroszországi parlamenti vá­lasztások eredményei, a szélső­séges nacionalista erők nagy­arányú támogatottsága és külö­nösen Vlagyimir Zsirinovszkij fenyegető nyilatkozatai azon­ban ugrásszerűen fokozták az aggodalmakat egész Közép-Eu- rópában. Az orosz nacionaliz­mus és a birodalmi elképzelések feléledése érthetően sokkal fe­nyegetőbb Közép-Európa, mint a Nyugat számára. Ennek kö­vetkeztében a „Békepartnerség” megítélésében tapasztalható kezdeti csekély különbségek hirtelen megnőttek. Ezért van az, hogy Walesa lengyel elnök, aki korábban sem volt ismeret­len szókimondásáról, egyene­sen azzal vádolta a NATO tag­államok kormányait, eltűrik, hogy Jelcin irányítja az egész Észak-atlanti Szövetséget. A lengyel államfőnél sokkal óva­tosabb formában, de magyar vezető politikusok is enyhe elé­gedetlenségüknek adtak hangot a „Békepartnerséggel” kapcso­latban. Á lengyel és a magyar vezetők nyilatkozataival gya­korlatilag egybecsengett a szlo­vák elnök nyilatkozata is. A cseh magatartás Egyedül a cseh kormány ál­láspontja tért el lényegesen a másik három kormányétól. A cseh politikusok hangoztatták a programmal való teljes egyetér­tésüket, ezt az alkalmat is fel­használva a távolságtartás de- monstárálására a Visegrádi Csoport többi országától. Ez a cseh magatartás érdekes helyze­tet teremtett Clinton elnök pár- gai látogatása előtt. A cseh ál­láspont ezen a konzultáción elő­ször is gyengíti a csoport többi tagjainak érvelését, és ezzel megkönnyíti Clinton dolgát a „Békepartnerség” elfogadtatá­sában. Kérdéses azonban, hogy más oldalról az amerikai veze­tés hogyan ítéli meg a különutas cseh magatartást. Matus J. Zsirinovszkij nem a véletlen terméke. Erre világít rá Walter Laqueur az orosz jobboldal har­cias nacionalizmusával foglal­kozó könyvében, amely „A méh termékeny még” címmel jelent meg a könyvpiacon. Nem a semmiből jött Mint a Frankfurter Allgeme­ine Zeitung ismertetéséből meg­tudjuk: ártalmatlanul kezdődött a dolog. Vlagyimir Zsirinovsz­kij 1990 tavaszán, az akkor nemrég elhunyt Andrej Szaha- rov - az emberi jogok tisztelet­ben tartásáért küzdő tudós - ba­rátaiként mutatta be újonnan alapított Liberális Demokrata Pártját (LDP). Abban az időben alig keltett figyelmet, hiszen szinte senki sem ismerte a ma­gacsinálta újdonsült pártvezért. Egy röpke évvel később azon­ban a politikus-jogásznak nem csupán hatmillió szavazatot si­került szereznie az elnökválasz­táson, hanem az is kiderült: nem jelentéktelen szónoki képessé­gekkel rendelkező nacionalista is. A szovjet birodalom széthul­lása még népszerűbbé tette Zsi- rinovszkijt - különösen az önérzetükben megalázott nem­zeti bolsevikok és a katonák kö­rében, ugyanis szenvedélyesen emelte fel szavát az ország ha­nyatlása ellen. Bár meglepő volt Zsirinovszkij legújabb válasz­tási győzelme, mégsem a sem­miből jött. Az LDP híveinek gyors gya­rapodása összefüggésben van mind az orosz korszellemmel, mind pedig a történelemben mé­lyen gyökerező orosz hagyo­mánnyal. Zsirinovszkij, aki - jóllehet apja zsidó volt - maga antiszemita, messzemenően tá­maszkodik ama szláv érzelmi kötődésre, amely a múlt szá­zadban az első önálló orosz ide­ológiává szélesedett, és köve­tőkre talált nagyműveltségű személyek közt is. Ezek egyike volt a költő Tjutcsev is, akinek egykori vágyát epigonja, Zsiri­novszkij ma különböző változa­tokban ismételgeti: lelki szemei előtt olyan Oroszország lebe­gett, amely a Nílustól a Néváig, az Elbától Kínáig és a Gangesz- től a Dunáig terjed. Táborát értelmiségiek alkotják A frankfurti lap egy másik számában Elfie Siegel azt vizs­gálja, kik sorakoztak fel Zsiri­novszkij mögött, látványos vá­lasztási sikerhez segítve de­cemberben a nacionalista ve­zért, és megállapítja: Zsiri­novszkij táborát nem elsősorban a megalázottak és sértettek al­kotják, hanem a műszaki értel­miségiek, a tudósok valamint a munkásság körei. E szélsőjob­boldali párt jövőbeni képviselői túlnyomórészt közgazdászok, jogászok, mérnökök, de orvo­sok, vállalkozók, katonatisztek és újságírók is megtalálhatók köztük. A párt - becslések szerint - százezer fős tagsága az Orosz Tudományos Akadémia Társa­dalmi és Politikai Kutatóintéze­tének elemzése szerint 40 száza­lékban alkalmazottakból és a műszaki értelmiség képviselői­ből tevődik össze. Az adatok tanúsága szerint minden tizedik tag tudományos tevékenységet folytat. Hasonló az aránya a munkásoknak, különböző ta­nulmányokat folytatóknak, vál­lalkozóknak és nagyiparosok­nak is. A tagok kétharmadának van felsőfokú végzettsége. A nők részaránya nem haladja meg a tíz százalékot. Minden második tag 30 és 50 év közötti, 15-20 százalék az 50 évesnél idősebbek részesedése, a mara­dék egyharmad 30 év alatti. Zsirinovszkij követői, akik 44 százalékban nagyvárosok­ból, 56 százalékban pedig ki­sebb városokból valók, minde­nekelőtt az „államhatalom gyengesége” miatt aggódnak, csak második helyen nyugtala­nítja őket a korrupció. A kutatá­sok eredményei azt mutatják, hogy Zsirinovszkij választóinak törzsét az aktív munkaképes la­kosság alkotja. A reformokkal való elégedetlenség kevésbé a saját anyagi helyzet romlásához kapcsolódik: inkább az ország­ban egyre növekvő fejetlenség és anarchia táplálja. A belföldi tömegbázis mellett a jelek szerint külföldi támoga­tókra is akadt az oroszországi Liberális Demokrata Párt. A FÁZ holland újsághíreket idéz, amelyek szerint nagyrészt az Amszterdamban bejegyzett Global Money Management (GMM) cég fedezte Zsirinovsz­kij 800 ezer dollárnyi költséggel járó választási kampányát. A lapok úgy tudják, hogy a GMM tulajdonosa egy 26 éves orosz fiatalember, aianek Moszkvá­ban is van egy cége. Oroszország felett szálló sólyom Zsirinovszkij, akinek válasz­tott jelképe egy - Finnországtól Alaszkáig terjedő - Oroszor­szág felett szálló sólyom, az elmúlt két és fél évben számos kijelentésével táplálta az Oroszország szomszédainak fé­lelmét. íme ezekből egy csokor: „Újra talpra fogom állítani a siralmas állapotban leledző Oroszországot.,, „Arról a napról álmodom, amikor Oroszország katonái az Indiai-óceán vízében tisztíthat­ják meg csizmáikat.” „Az úgynevezett Odera-Ne- isse-vonal nem a történelem utolsó szava.” „Bevettük Berlint 1945-ben, aztán újra visszaadtuk. Az eredmény: a németek jól élnek, mi pedig rosszul. Miért vettük be hát Berlint? Németek millióit kellett volna arra kényszeríte- nünk, hogy nekünk dolgozza­nak.” „Ha bent ülök majd a Kreml­ben, próbáljon csak egy német ferde szemmel nézni ránk, oro­szokra, ... ti németek mindan­nak megfizetitek az árát, amit mi oroszok Németországban felépítettünk ... Ugyanez vo­natkozik Japánra is. Új Hiro­sima és Nagaszaki lesz majd. Nem fogok vonakodni, hogy bevessem az atomfegyvert. Tudják, mit jelentett a mi or­szágunk számára Csernobil. Németországban is megkapják majd a maguk Csemobilját.” „Moldova és a balti köztársa­ságok Liechtenstein méretűek lesznek. Ukrajnának pedig egész keleti és déli részét vissza kell adnia.” „Kazahsztán mesterséges képződmény, amely csak orosz uralom alatt képes fejlődni.” Mindez nem gátolja Zsiri- novszkijt abban, hogy ismétel­gesse: „Hányszor mondjam, még hogy nem tartunk igényt más országokra.” A decemberi oroszországi vá­lasztások „hőse” - mint az FÁZ idézetgyűjteményéből kiderül - egyéb nézeteit is egyértelműen fogalmazta meg: „Gajdar (miniszterelnök-he­lyettes) félzsidó, a Nemzetközi Valutaalap pedig a zsidó össze­esküvés része.” „Bár nem vagyunk antiszemi­ták, nem fogjuk tűrni a zsidók további megerősödését.” „Nem vagyok fasiszta. Az emberi jogok harcosa vagyok.” De még mielőtt valaki elér- zékenyülne: „Miért halmozzuk el magunkat szenvedésekkel? Inkább másoknak kellene jut­tatnunk őket.” - mondta egy­szer a populista vezér. Afganisztán Dzsingisz kánja Amikor a szovjet behatolók a mudzsahedekkel vívott har­cukban már végkép nem tud­ták, hová és merre, remek ötle­tük támadt: hozzá fordultak se­gítségért. És Abdul Rasid Dosztum a kabuli kommunista rendszernek tett szolgálataival sohasem okozott csalódást szovjet megbízói számára. Senki sem volt kegyetlenebb az afgán szabadságharcosokkal szemben, mint az ország északi részéről származó, az üzbégek törzséhez tartozó tábornok. Nevének puszta említése fé­lelmet és rettegést keltett, kü­lönösen Afganisztán keleti ré­szén, a pakisztáni határ közelé­ben. A Koszt városáért vívott csatákban tanította rettegésre ellenfeleit, mindenekelőtt Gul- buddin Hekmatjár pastu vezért és követőit. Megbízói méltó­képpen jutalmazták érdemeit: kétszer tüntették ki a „Köztár­saság Hőse” címmel. Dosztum, a köpcös, harmin­cas éveinek vége felé járó, szú­rós szemű férfiú, katonai kö­nyörtelenségen kívül politikai érzékről is tanúbizonyságot tett. Amikor a szovjet csapatok kivonulása után egyre inkább inogni kezdett a moszkvai helytartók trónja, kezdetben visszafogottan viselkedett, de aztán annál inkább rákapcsolt: 1992 tavaszán teljes pálfordu- lással jelentősen hozzájárult ezzel azoknak a bukásához, akik korábban a szovjetek ke­gyeiből kerültek hatalomra. Miközben a háború által lé­nyegében megkímélt afgán fő­város ostroma egyre inkább rombolást hozó, hatalmi vias- kodássá fajult, és a versengő mudzsahed csoportok a szen­vedő lakosság szemében mind­inkább hitelüket vesztették, Dosztum saját házatáját gyara- pítgatta. A Hindukuson túl lévő, Mazar-i-Sarif-i fellegvá­rában óriási fegyverraktárt épí­tett ki a kivonuló Vörös Hadse­reg által hátrahagyott harci re­pülőgépekből és katonai jár­művekből. A túlnyomórészt üzbég és tadzsik törzsbeliekből tobor­zott 120 ezer főnyi hadseregé­nek segítségével a megjelené­sében és magatartásában Dzsingisz Kánra emlékeztető parasztivadék Mazar-i-Sarif városát saját hatalmi központ­jává tette. Magát az „Északi Szövet­ség” elnökévé kikiáltva, onnan terjesztette ki hatalmát Afga­nisztán 29 tartománya közül tízre. Tette mindezt kemény kézzel, de ennek eredménye­ként birodalmába a háborús felfordulás oly sok éve után a nyugalom és a rend költözhe­tett be. A Kabulból és az egy­kori szovjet köztársaságból, Tádzsikisztánból érkező me­nekültek egyaránt nála keres­nek oltalmat. Dosztum, miként többször is leszögezte, nem törekszik az ország feldarabolására. Erre mutat egyébként ama igyeke­zete is, hogy Kabulban is meg­vesse lábát. A tádzsik törzsbeli Burha- nuddin Rabbani, akinek hely­zete mind szorongatottabbá vá­lik, immár nem térhetett ki az üzbég generális növekvő befo­lyása elől, és a kormány helyet­tes védelmi miniszterévé ne­vezte őt ki. Afganisztán Dzsingisz Kánja ismét bizonyságot tett arról, hogy nem hiába tartják ügyeskezű hatalombirtokos­nak. Minél ingatagabbá vált az elnök helyzete, annál nyíltab­ban fordult Dosztum egykori ősellensége, Hekmatjár felé. ő pedig, mivel miniszterelnöki tisztségét csak névleg gyako­rolhatta, már régebben eltö­kélte magát Rabbani megbuk­tatására. Bárhogyan dőljön is el mindaz, ami ezekben a napok­ban Kabulban végbemegy, egy biztos: valóságos csodának számítana, ha az üzbég generá­lis ezúttal nem a nyertesek kö­zött lenne. Manfred Wörner, Francois Mitterand és Bili Clinton a NATO találkozás megnyitása előtt

Next

/
Thumbnails
Contents