Új Dunántúli Napló, 1993. december (4. évfolyam, 328-356. szám)

1993-12-04 / 331. szám

10 aj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1993. december 4„ szombat Frankfurt: a jelen és a jövő Gondolatok a könyvvásár után Több mint félévezrede (!) annak, hogy a középnémet vá­ros könyvkiállításnak adott otthont. Frankfurt am Main 1949 óta már konok követke­zetességgel évente néhány napra a könyvszakma világ­központja, amolyan igazi könyves EXPO helyszíne. Ki­adók és nyomdák, szerkesztők és ügynökök, szerzők és ke­reskedők találkahelye az im­pozáns csarnokok: nyüzsgő, ám mégis meghitt világ. A mé­retek lenyűgözőek, nem kö­zépeurópai léptékűek. Mert míg 1949-ben „csak” 249 kiál­lítóval indult a máig tartó so­rozat, addig idén már 95 or­szág nyolcezer kiadója mint­egy 350 000 (!) könyvvel je­lentkezett e világfórumon. Hol a helyünk a világban? Milyen hozadéka lehet az élményeken túl egy olyan szakmai tanulmányútnak, melynek keretében két napot tölthet el a résztvevő a sportpá- lyányi csarnokokban szereplő európai, ázsiai meg tengeren­túli kiállítók könyveinek za- varbaejtően gazdag és vonzó világában? Ha jól szelektál, akkor sokat láthat, ám minde­nekelőtt helyünket keresheti és találhatja meg a világban. A világtermés tükrében teheti mérlegre a hazai helyzetet és állapíthatja meg, hogy valahol a tisztes középszer tájékán va­gyunk. Tehát korántsem a skandináv vagy az angolszász könyvkiadás nyomdatechni­kában és kivitelben-küllemben egyaránt csúcsteljesítményt je­lentő szintjén, de nem is a kö- zép-kelet-európai régió sereg­hajtói között. Ott voltak a Pannónia Könyvek Mert a térségünket bemu­tató 3. számú pavilonban a magyar kiállítók méltó partne­rei és versenytársai voltak az itteni legjobbaknak: a csehek­nek, a szlovéneknek és a len­gyeleknek. A korábbi évekhez képest szélesebbkörű és színe­sebb jelentkezésünket - mél­tán - érdeklődés kísérte. S sze­rény megelégedettséggel és némi büszkeséggel írhatom, hogy a 31 cég hazai kínálatát reprezentáló közös magyar ki­állítóhely „Bücher aus Un­garn” felirata alatt ott voltak a pécsi Pannónia Könyvek is: Angster József, Szelényi Ká­roly és Zentai Tünde alkotásai. Frankfurt persze, nem csak a jelen, hanem a jövő is. A vá­sár fennállása óta idén először külön szekció foglalkozott az elektronikus kiadás lehetősé­geivel, bemutatva a legújabb technikai-technológiai megol­dásokat, a CD-től az on line database rendszerekig. A leg­nagyobb élmény azonban mégis csak az a nyelvi sokszí­nűség, leírhatatlan tematikai gazdagság, tipográfiai igé­nyesség és esztétikai nívó, me­lyet - az említetteken túl - például a francia és a japán, a spanyol és a német, a thaiföldi és a holland könyvkiadás kép­viselt. Maradandó élményt nyújtottak a távol-keleti kiállí­tók is, részben termékeikkel, részben közvetlenségükkel, részben hatékony kapcsolatte­remtő képességükkel. Talán a könyvszakmában sincs messze az az idő, mikor a földrajzi tá­volságokat és a nyelvi nehéz­ségeket legyőzi e távoli orszá­gok üzleti filozófiája, kulturált és eredményes piaci magatar­tása? Ahogyan - szándékom ellenére - bekerültem egy taj­vani könyvszakmai adat­bankba, az mindenképp ezt látszik igazolni. Kellenek a hazai szerzők És nem feledhetjük azt sem, hogy Frankfurt ilyenkor a vi­lág könyvpiaci szereplőinek üzleti központja is, ahol a nyomdák kapacitáslekötéseket biztosítanak, a kiadók szerzői jogokat vásárolnak, a kereske­dők könyveket adnak el. Ám néhány hét távolából emlé­kezve a frankfurti forgatagra azért más is eszünkbe jut. Pél­dául az, hogy kell nekünk a külföldi irodalom, kellenének a legfrissebb enciklopédikus munkák gyors fordításai (az sem baj, ha magyar anyaggal kiegészítve), a legújabb angol, francia és német vállalkozói sikerkönyvek magyar kiadá­sai, meg a Frankfurt képviselte mérce ismerete is. Legyen mi­hez mérni mindenkori önma­gunkat, talán egy kicsit köze­lebb jutunk a világszínvonal­hoz. Ám legalább ennyire kel­lenek nekünk a saját szerző­ink, régiek és újak, klassziku­sok meg kezdők, befutottak meg elsőkötetesek, talán még Arany meg Petőfi is mindig megtalálhatók lehetnének a könyvesbolti polcokon. A karácsonyi könyvvásár idei termését böngészve Frankfurtra emlékezve ilyen gondolatok töltenek el. Min- denekelőbb az, hogy egyszerre kellene nekünk saját értékeink őrzésének-ápolásának és a vi­lágléptek gyors követésének útját megjárnunk. S a görön­gyök ellenére talán a mainál egy kicsit kisebb döccenőkkel, jobban ügyelve az arányokra is. Szirtes Gábor Balettest három zeneműre Jegyzetsorok a Pécsi Balett új bemutatójáról Hosszú hónapok embert és művészt próbáló munkájával formálódik egy-egy balettpro­dukció - ez eléggé köztudott. Ha az együttes három külön­böző stílusú mű előadására vál­lalkozik, erőfeszítésük hatvá­nyozott. S ha minderre, utolsó pillanatban, valamilyen sorsz- szerű csapás is ránehezedik, de az előadást - szembeszállva a „Végzet”-tel - mégis sikerül megmenteni, akkor itt csakis az orvosképzésből kölcsönzött minősítő fokozattal jellemezhe­tem a Pécsi Balett legutóbbi si­keres bemutatóját: „Summa cum Laude”. Az elismerések összességével. Lehet, sokan úgy gondolják, nagy szavakkal dobálódzom. Ámde bizonyára nem kellő is­meretében annak, mit jelent a színpad világában akár egy pró­zai beugrás. Amikor nem egy­szerű szerepátvételről van szó, hanem az előadás, a bevétel, a produkció hitele, a közönség bizalma megmentéséről. S ha ezt fokozni lehetne, a balettmű­vészetből meríteném a példát. Amire maga az élet nyújtott kényszerű apropót ezúttal. Mint egy hírben is jeleztük, az egyik szólótáncos, a Balett­est két darabjának is kulcssze­replője, Korfia Emilia lába megsérült, alig két nappal a bemutató előtt. És sajnos, nem arról van szó, hogy „valakinek kiment a bokája”, mint előadás után hallottam, hanem a sérülés alaposabb: az orvosok nem en­gedték fellépni a művésznőt. Ilyenkor két eset van. Vagy el­marad a bemutató, vagy a kore­ográfiákat - ez esetben három közül kettőt - részben átszer­kesztve, részben beugrásokkal megoldva, a bemutatót megtart­ják. Pécsen az utóbbit választot­ták. Nem vitás, itt elsősorban a teljes együttesé, a koreográfusé (Herczog István); a beugró szó­listáké: Visekruna Ljiljanáé s a rendkívül könnyed, harmonikus mozgással jeleskedő perui kis­lányé, Endo Veronicáé az ér­dem. S a több kettőst is szóló­tánccal áthidaló Neskov Alek- sandaré, aki a kritikus 1. és 3. balettdarabban táncolt kulcssze­repeket. A három darabról szólva, úgy gondolom, az est kellemes összbenyomást hagyott ben­nünk, eltérő intenzitással. Az első, „neoklasszikus”-nak jel­zett, tisztán táncos programban, az alkotói vallomás szerint, a szerelem sokrétű, kontrasztos érzésvilága fejeződik ki; a sze­replők Brahms III. (F-dúr) szimfóniája tételeiben a roman­tikus muzsika érzéseit, hangula­tait táncolják el. Kartánc ré­szekben s a kettősök és szólók valóban klasszikus ugrásaiban, forgásaiban, emeléseiben. Az átszerkesztésekre kényszerült koreográfia aligha tűnt észreve­hetőnek. A férfiak mozgásában a föl-föllendülő karok interfe­renciája már inkább. (Főleg az I. tételben.) Nagyon szép volt ellenben a beteljesülés öröme a 2„ vagy a vágyakozó, „kesergő szerelem” szólója a 3. tétel „mosolytalan scherzo”-jában (Lencsés Károly). A szólókat és kettősöket Neskov Aleksandar és Endo Veronica; Kovács Zsu­zsa és Lovas Pál, illetve Visek­runa Ljiljana és Lencsés Károly táncolták megragadóan, kife­jező erővel. Bár az A. Dvorak Rek­viemmére tervezett koreográfia is a hagyományos értelemben cselekmény télén, témája, tér­formái és jelképei egyértelmű képzettársításokra ösztönöznek. Dévay Katalin gondolatilag kö­veti a gyászmise szakrális feje­zeteit (Kirie, Requiem aeter- nam, Dies irae stb.) az alkotó kísérteties szögesdrót - láger - gázhalálvizió - „élő” feszület jelrendszerű színpadképében. Kár, hogy a Dávid-csillag a sze­replők mellén túl direkt, egyér­telmű hatást kelt jó ideig. Hi­szen a történelem azóta feltárta, hogy már nem annyira Adomo művészeti nihil-képlete az alap­kérdés, hanem azok emléke (is), akikről nem tudni, vajon há­nyán (mennyivel több mil­lióan!) pusztultak el egyidejűleg és még sokáig a kényszer- munka- és GULAG-táborok élő poklaiban? . . . Amint erre utal is a koreográfus-rendező, ami­kor a balett utolsó harmadában eltűnnek a sárga csillagok a már megholt lelkek ruhájáról, s a jelképes hős (Tesanovic Branis- lav) a záró képben ismét ke­resztre feszül a sokszoros kínha­lál (?) szimbólumaként. Szolisz- tikus feladatkörben itt ismét Endo Veronicát láthattuk. Dé­vay Katalin első önálló koreog­ráfiája méltán emlékeztet a pé­csi együttes legjobb oratorikus balett előadásaira. A Balettest 3. darabját J. S. Bach III. zenekari szvitjére (D-dúr) tervezte Herczog Ist­ván, Dévay Katalin színpadké­pével, Dévay Katalin és Ham­mer Edit jelmezeiben. A zené­vel jól, élvezetesen harmonizáló derűs „ansamblé” táncproduk­ciót láthattunk az együttes tán­cokból kiváló szólókkal és ket­tősökkel. A kidolgozott, lendü­letes életigenlést kifejező tánc­képek sorából főleg a népszerű Air s a nem kevésbé ismerősen csengő ni. és IV. Gavotte-tétel előadása bizonyára emlékezetes marqfl sokunkban. A szoliszti- kus részleteket és kettősöket Neskov Aleksandar és Visek­runa Ljiljana táncolta könnye­dén, derűs életörömmel. Legutóbbi bemutatójuk után a kritika egy megújult Pécsi Ba­lettet köszöntött, amely táncolni tud és akar. Állítását csak meg­erősíteni tudjuk ezúttal is. A nehézségek ismeretében külö­nösképp. Wallinger Endre Látványos jelenetek az előadásból Läufer László felvételei N em, nem a keresztény hité­ért kerékbetört, majd lefe­jezett alexandriai szűzre gon­dolok, hanem a Siena szülötte Katalinra. Esztendő előtti itáliai utunk Siena felé is elvezetett. A vál­tozó magasságú dombok tera­szosan művelt földjein olaj- és gyümölcsfák mellett magasl­ábra növesztett szőlő virult. (Amelyből a vidék finom asz­tali bora, a Chianti készül.) A helyenként heggyé magasodott dombok földtani jellegzetessé­geit éles szakadékok tárják fel. Némely hegy síkján lőrésekkel csipkézett vár emelkedik, amit még az etruszkok alapítottak, s romjaiból a középkor egymás­sal torzsalkodó itáliai nemesi családjai építettek újjá, legin­kább mentsvárnak. Az ugyancsak hegysíkon épült Siena városmagja is kö­zépkori eredetű. A környék földje agyagos „Terra di si­ena,” ám a város hagyomány­tisztelő, nemesi felfogású pol­gárai inkább származtatják ne­vét a Rómát alapító testvérpár egyikének fiától, Senustól. A város címerében ott a Romu- lust és Remust szoptató anya­farkas. A város történetéről, műem­lékeiről vaskos könyveket írtak már, századokkal előbbi kort idéző zárt főteréről, ahol az ember megfeledkezik a máról, s ahonnan csak átjárókon, ka­pukon juthat el a környező ut­cákba és sikátorokba. Részletes ismertető jelent meg a kereske­dők és kézművesek címereivel ékesített árkádsorról, a múze­umról, főképpen pedig a kated- rálisról, melyet a szenteket adó város legjelesebbjének, Kata­linnak tiszteletére emeltek. A lenyűgözően szép temp­lom homlokzata erősen tagolt, bronz kapui fölött csipkés há­romszögekbe zárt, bibliai tár­gyú domborművek, négy ki­sebb tornya fülkéiben szentek szobrai. Úgy emlegetik, mint Észak-Olaszország legtisztább stílusú gótikus templomát. Szí­nes üveggel díszített hatalmas rozettájával franciaországi ka- tedrálisokra emlékeztet. Nem véletlenül, idejében Franciaor­szágé volt a vezetőszerep Eu­rópában, a pápaság és a ró­mai-német császárság hatalmi versengése következtében a pápa is 1307-től 1377-ig - kényszerűen ugyan - de Fran­ciaországban, Avignonban székelt. A franciák szellemi­sége még a pápai udvar vissza­térése után is éreztette hatását a kontinens nyugati felében. Az avignoni fogság hetven éve alatt Róma elvesztette ko­rábbi jelentőségét, lakosainak majdnem a kétharmad részét és fokozatosan elszegényedett. A hagyomány szerint ékesszólá­sával és érvei megfellebezhe- tetlenségével a Sienában szüle­tett Katalin érte el, hogy a pápa a francia király tiltakozása el­lenére visszatért Rómába. Katalin családjának huszon­ötödik gyermeke, rendkívüli képességeivel már ifjúkorában magára vonta a köz figyelmét, híre messzi tájakra eljutott, olyannyira, hogy főpapok és fe­jedelmek kérték ki tanácsait. A pápai udvar visszatértével új virágzásnak indult Róma azzal fejezte ki háláját, hogy az Egy­ház oltárra emelte Katalint. Ki­tájékán lencvennégy éves édesanyja megérte még, hogy fiatalon (33 évesen) elhunyt leányát szentté avatják. Siena polgárai azonban nem nyugodtak meg abban, hogy a városuk szülötte szentet Ró­mában temették el, és kitartó követelésükre a pápa végülis, mint ereklyét, díszes papi és főúri kísérettel elküldte nekik Katalin - fejét. A templom Ka- talin-kápolnájának oltárán lát­ható egy viaszból formált vé- lumos fej, bár a Szent maga nem volt apáca. A templom falai számunkra szokatlan módon, csíkosak. Alsó felében áttetsző márvány ablakai alatt pápák azonos mé­retű fej szobrai alkotnak füzért, az oldalhajók káponáiban, ne­ves mesterek festményeinek hátterében, dúsan aranyozott oltárok. A templom belsejében állandóan dolgoznak restaurá­torok, mert a hatalmas épít­mény folyamatos karbantartást igényel. A márványpadozat helyen­ként ugyancsak megko­pott, a főhajóban mégis kitűnő állapotban maradt meg a moza­ikkép, mely Zsigmond császár és magyar király látogatását örökíti meg. Leszkó Margit Emlékidézés Katalin-nap

Next

/
Thumbnails
Contents