Új Dunántúli Napló, 1993. december (4. évfolyam, 328-356. szám)
1993-12-31 / 356. szám
10 aj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1993. december 31., péntek Egy könyv, két kazetta, egy koncert, egy hanglemez Kiss Benedek Amíg átfordul a naptár lapja Szemed rámvirrad, s lassan szétárad bennem a reggel. Szeretem, mikor lekattintod fejem fölött a holdat, s útjára indítod a Napot szerelmeddel. Borongós ilyenkor a lélek odva, csupa nyirok, latyak, harmat. Szeretem, ha felragyog fölöttem haláltól eloldó nagyhatalmad. Meddig még, meddig ez a kegyelem, ez a szentség? Nélküled-órákon nélküled-karaván az egész álló nap, nagy egyedülség. Törmelék-idő termelődik a homály piszkos lepedéke alatt nélküled estig, mikor a csillagok hínárja közt a hold ladikja megfeneklik. Az hoz meg újra, a hold ladikja csillagok hínárján fönnakadva. Villanyfény szitál szép homlokodra, s átfordul susogva a naptár lapja. Hagyományainkból Újévi népszokások A Somogy megyei Kapolyon újév reggelén így köszöntek a házakhoz: ,Adjon Isten három bé-t, három f-et, három pé-t, bort, búzát, békességet, faint főző feleséget, pipát, puskát, patronázst, meg egy bütykös pálinkát!,, A mai „boldog újévet!” - gyakran megszokásból, udvariasságból mondott - évkezdő köszöntésünk régen, faluhelyen mulatságokhoz, szerelmi jóslásokhoz, téltemetéshez kapcsolódott. A „boldog újévet!” jókívánságunk csak kezdete volt a szerencsekívánatok hosszú sorának, hiszen a házakhoz szilveszter este és újév hajnalán bezörgető legények a köszöntést szóval-verssel is megtoldották. Zabhintés - jókívánságokkal Néhol falun ma is lármás csapatokban - ki-ki mestersége szerszámait mutogatva -, élénk hangulatban köszöntik az újévet. Évszázadokkal ezelőtt köszöntő mesteremberek serege vitt ajándékot újévkor a királynak. Jókívánságaikat a kirány arannyal viszonozta. Ez a szokás - több régivel együtt - előbb a cselédek és pásztorok, később pedig a gyermekek újévi szórakozásaként élt és él ma is tovább. Ilyen a fiúcskák, legények újévi ostordurrogtatása vagy zabhintése: ilyenkor falu- szerte szórták a zab mellé a jókívánságokat is. A karácsony előtti időszak rövid nappalai és hosszú éjszakái türelmetlenné tesznek mindenkit, ha tudnánk, kabátunkkal együtt a télből is kibújnánk. Nemcsak mi érezzük ezt! A tél kergetését, ,Jdveréséf’, a hideg- től-sötéttől szabadulás vágyát őrzik régi téltemető népszokásaink is. Hazánkban és szomszédainknál sok helyütt nem vártak a téltemetéssel farsangig, hanem már szilveszter napján nagy lármával, kolompszóval űzték a telet. A század elején Szegeden öregasszonynak öltöztetett szalmabábot dobtak a Tiszába. A téltől szabadulni akaró, tavaszt, napot váró szlovák, cseh vagy orosz parasztemberek hasonló módon „bosszulták meg”, gúnyolták, kergették a telet: „Odaviszem, odaviszem ezt az átkozott telet, idehozom, idehozom azt a meleg nyarat.” - Észtországban azonban megkegyelmeztek az újévi szalmabábnak, mert azt tartják róla, hogy védi a barmokat, és őrzi a határt. Szilveszter és újév a szerelmi jóslások ideje. De nemcsak ilyenkor, hanem Luca napján és karácsonykor is azt kutatták a lányok: férjhez mennek-e, s ha igen, kihez? Sokféle szerelmi jóslás egyik legismertebb módja a gombóc és a derelyefőzés. Tizenhárom gombóc közül tizenkettőbe férfinevet rejtettek, s amikor éjfélkor megfőzték őket, kíváncsian várták, melyiket dobja föl legelőször a víz, mert az rejtegette a jövendőbeli nevét. A várva várt vőlegény mesterségét ólomöntéssel tudhatták meg. A hűlő ólom alakja szerszámokra, tárgyakra hasonlított - és ha nem, akkor is mi mindent lehet beleképzelni az ólomdarabkákba! Ha szemétdombra álltak és a kutyaugatást fülelték, azt is megtudták, merről jön a vőlegény, s kit merre visznek férjhez. Vénlány gúnyolás A Dunántúlon és Erdélyben - ma már kicsit kegyetlennek tűnő - szilveszteri szokás volt a vénlánycsúfolás és a szűzgulya- terelés. A legények „itt a törzsök, húzzad!” - felkiáltással tuskót húztak el a féijhez nem ment lány háza előtt. Mulatságuk gyakran hangos, zajos vonulássá vált; az előcsalogatott vénlányokhoz kötözték a tuskót, azok pedig húzták-vonszol- ták végig a falun. Előfordult, hogy lakodalom-paródia keretében gúnyolták a férjhez nem ment lányokat, akiknek még azt is el kellett viselmiük, hogy csúf tárgyakat dobáltak a kertjükbe. Néha ennél is kegyetlenebb módon bántak el a vénlányokkal: gulyába terelték őket, s ostorpattogtatás közben gúnyolódtak velük. Nem csoda, ha minden lány igyekezett a következő szilveszterig férjhez menni. Az ilyen óév-búcsúztató, újévváró szokások - köszöntők, vidámságok - többsége régi, változatlan formában ma már kevés helyen él. Él viszont szilvesztert és újévet ünneplő kedvünk, s ha azt mondjuk egymásnak: „boldog újévet!, a ka- polyi gyerekeknél ugyan rövidebben, de semmivel sem „szegényebben” köszöntjük egymást - ha azt komolyan is gondoljuk. Csók Márta Örök magyar versek A Pécsi Értelmiségi Klub „A történelem hangjai” és a „Micsoda tánczene volt!” hangkazettasorozatok után a napokban jelentette meg a két kazettából álló „Örök magyar versek” című gyűjteményét, amelyen Janus Pannoniustól Illyés Gyuláig több mint fél évezred legszebb magyar verseiből ad válogatást a szerkesztő, Sólyom Katalin, a Pécsi Nemzeti Színház színművésze. örök magyar versek Az „Örök magyar versek” című könyv borítója Természetesen roppant nehéz feladat két magnókazettányi szalagra megrostálni a magyar irodalom verstermését - szinte lehetetlen vállalkozás, még akkor is, ha kikerülhetetlen szilárd pontok nagyon is jól jelzik az utat. Rögtön az elején kérdéses, hogy a magyar vers (azaz ebben az esetben éppenséggel még nem is magyar nyelvű) valóban Janus Pannoniussal kezdődik-e, s nem inkább az Ó-magyar Má- ria-siralommal-e. Némi aránytévesztés máshol is megfigyelhető, hiszen míg Petőfitől 19 vers szerepel, addig Babitstól mindössze kettő, sőt Szabó Lő- rinctől csupán egy, s az se a legjelentősebbek közül való (Nyit- nikék). Jól tudjuk, minden válogatás kicsit önkényes, a válogató ízlésvilágát, értékrendjét is tükrözi kicsit. Mindamellett szomorúan kell konstatálni, hogy az „Örök magyar versek” közül teljesen száműzve vagyon Kassák Lajos, Szép Ernő vagy Kormos István. A műveket Balikó Tamás, Héjjá Sándor, Fillár István és Sólyom Katalin tolmácsolják érthetően, kiabálás nélkül (ez sokszor hiba a túlzottan „átélt” szavalatoknál), nem ritkán valóban magas művészi színvonalon. A kazetta mellett ízléses könyvecskében olvashatók a kiválogatott versek. A csomag nagy haszonnal lehet oktatási intézmények számára, ám igaza van az ajánló reklám-szórólapnak is: ajándéknak sem utolsó. Méhes Károly Karácsonyi oratórium 1993. december 18. napja emlékezetes marad, mert azok, akik ezen az estén felkeresték a Pécsi Bazilikát, egy jelentős művészi élmény emlékét is őrizhetik magukban. Bach Karácsonyi oratóriumát egyetlen koncerten hallgatták végig mindazok, akik győzték idővel- figyelemmel a nyolctól csaknem tizenegyig tartó - előadókat és közönséget egyaránt próbára tevő - produkciót. Lehet, hogy a hat, önmagában is gazdag, összetett részt magába foglaló alkotást két egymást követő hangversenyre bontva még többet, még töretlenebb minőséget nyújthattak volna az előadók. Mégsem kétséges, hogy jelentős tett volt e nagy mű megszólaltatása, olyan, amely minden mozzanatában, még hibáiban, megingásaiban is az igényesség, stílusismeret és professzionizmus talajából nőtt ki. Aki némi realitásérzék birtokában régóta kíséri figyelemmel a város zenei életét, az tudja jól, mit jelent csupán amatőr lelkesedésre építve, alapvető zenei értékeket kockára téve belevágni nagy és nehéz művek előadásába, s miben jelent gyökeresen mást, nagyságrendekkel magasabb minőséget az a vonulat, amely az oratorikus irodalom területén Pécsett az utóbbi években - koncertévadok és nyári fesztiválok eseménysorában egyaránt - kibontakozott. Az ilyen méretű produkciók arculatát talán a szokványosnál is erősebben determinálja a mindenkori karmester. Várdai István két éven belül harmadszor vállalta e minőségében Bach zenéjének tolmácsolását, s úgy tűnik, méltán. Tempói, az egyes számok összetűzésének, a zenei idővel és karakterekkel való gazdálkodásának általa választott módjai a nálunk (eléggé rossz szóhasználattal) historikusnak nevezett, külföldön történetileg tájékozottként emlegetett előadói irányzattal lényegileg rokon zeneszemléletre vallanak, ugyanakkor kétségkívül szuverén zenei gondolkodáson alapulnak. Az ő barokk-iriter- pretációja mentes mindenféle dagályosságtól, hamis pátosztól, lendületes, ritmikus és eleven. E koncepcióhoz esetünkben igazi partnerekre lelt a négy énekes szólista - Jani Gabriella, Megyesi Schwarz Lucia, Marosvári Péter és Kovács István - személyében, akik fiatalságukat maximálisan a produkció előnyére tudták fordítani: rutinból használt klisék helyett anyaguk intelligens és stílusérzékeny megközelítésével oldották meg feladatukat. A kiváló kvartettből egy fél fejjel kiemelkedett a tenorista Marosvári, azt a benyomást keltve, mintha a barokk bármilyen virtuóz stíluselemét kapásból és könnyedén leénekelné. A mű igényeinek megfelelően huszonhat tagúra bővült Bach Énekegyüttes - művészeti vezetője Dobos László - a létszámtöbbletből fakadó apró negatívumok (a férfiszólamok nem makulátlanul homogén hangzása) ellenére is azt nyújtotta, amit vártunk tőle: meggyőző felkészültséget, példás jártasságot a stílus technikai és kifejezési rendszerében, s kiváló formáló készséget. Végére hagytam a Pécsi Kamarazenekar - művészeti vezetője Erdélyi Zoltán - teljesítményéről való rövid megemlékezést, holott az az est nagy és igazán kellemes meglepetése volt. Nem véletlen, hogy más magyar nagyvárosok évek óta két vagy több zenekart tartanak fenn még akkor is, ha ezek osztoznak fontos muzsikusok foglalkoztatásában (mint esetünkben is). Vannak bizonyos feladatok, amelyek igazi műhelymunkát igényelnek, s mint ilyenek, csak kompromisszumok árán illeszthetők egy mégoly kiváló, de sokirányú munkát végző szimfonikus nagyzenekar életrendjébe is. Csak remélhetjük, hogy az ilyen feladatok rendszeressége elég ok arra, hogy a most oly sokat ígérőén muzsikált kamarazenekar rendszeres szereplője legyen a régió koncertéletének. Gönczy László A Szimfonikusok CD-lemeze Sajnos, mostohagyermekként kezelte ezideig az állami kézben lévő magyar hanglemezgyártás vidéki zenei együtteseinket. Beszédesen bizonyítja ezt, hogy a Pécsi Szimfonikus Zenekarnak 17 esztendőt kellett várnia, hogy az 1976-ban megjelent Schumann-lemez után most újra jelentkezhessék. Igaz, most már a legkorszerűbb technikával készített CD-lemezzel. Ezúttal Szergej Rachmaninov három művét rögzítették a pécsi zenekarral. Érdekes jelenség napjainkban a múlt század végén és a jelen század első felében tevékenykedett ún. utóromantikus szerzők alkotásainak növekvő népszerűsége. Gondoljunk például Richard Strauss, Mahler, Reger vagy a magyar Dohnányi műveinek reneszánszára, mely alkalmasint valamiféle ellenmozgást jelent részben a seké- lyesedő, részben még a zenében jártas közönségtől is elszakadó, már-már a zeneietlenség határát súroló kompozíciókkal szemben. Rachmaninov életműve is az érdeklődés középpontjába került. Az orosz romantikus hagyományokat folytató komponista az 1917-es bolsevik felkelés idején emigrált előbb Franciaországba, majd az USA-ba. Századunk egyik legragyogóbb zongoraművésze volt, aki a A Pécsi Szimfonikusok CD-lemezének borítója hangszerére írt művektől az operáig, az egyházi muzsikától a versenyművekig, szimfóniákig minden műfajban maradandót alkotott. A Pécsi Szimfonikusok CD-lemezén elsőként az OP. 29-es, 1909-ben született A holtak szigete c. szimfonikus költemény szólal meg, melynek ih- letője a svájci-német származású impresszionista festő, Arnold Böcklin azonos című alkotása volt. Egyik kritikusa szerint Rachmaninov „nem a böcklini elízium félhomályát látja, hanem szinte a dantei poklot, fogcsikorgató kétségbeesett kínjaival.” A halál jelképeként itt is fölcsendül a Rachmaninov által oly sokat idézett gregorián szekvencia, a Dies irae témája. Az orosz-amerikai szerző egyik utolsó opusza az 1934-ben keletkezett Rapszódia Paganini egy témájára című - bátran mondhatjuk - zongora- verseny, melyben szlávos, latinos, gregorián-jellegű, sőt jazz-es karakterű részek váltják egymást. Mind a zongorista (itt Prunyi Ilona), mind a zenekar számára rendkívül hálás, ugyanakkor páratlanul nehéz feladat! Az 1940-ben komponált Szimfonikus táncok III. tétele a lemez utolsó darabja, mely az elveszített orosz haza iránti kínzó vágyakozás gyönyörű zenei megnyilatkozása. (Kár, hogy csupán ez az egy tétel került a lemezre; az ezzel egyidö- ben megjelent műsoros kazettán azonban a teljes sorozat hallható.) Őszintén megvallva könnyű dolga van e lemez ismertetőjének; a Pécsi Szimfonikus Zenekar és Prunyi Ilona tolmácsolásáról a legjobbakat írhatja. Tökéletesen kiegyenlített vonós- és fúvós hangzás, plasztikus szólamvezetés, mely a szimfonikus költemény és a szimfonikus tánc infemális légkörétől a Rapszódia önfeledten vidám, virtuóz tobzódásáig minden árnyalatot érzékletesen tár elénk. Afféle búcsúlemez is ez; a kiváló brit Howard Willi- ams-szel eltöltött gyümölcsöző esztendők munkájának maradandó értékű dokumentuma. A jeles karmester európai szintre „hozta föl” az együttest. Ez érezhető a Rachmaninov-lemez minden taktusában. A Pécs Város Önkormányzata és a Palatínus Szálló által szponzorált felvétel akusztikus minősége is kifogástalan. A máf-már eltemetett Hungaro- ton-cég szakemberei jó munkát végeztek; a Művészeti Szakközépiskola tornaterme nagyszerű stúdiónak bizonyult! Az igényes hanglemezfelvételek rajongói értékes darabbal gyarapíthatják gyűjteményüket. Ivasivka Mátyás A Karácsonyi oratórium a Bazilikában Fotó: Läufer L.
