Új Dunántúli Napló, 1993. december (4. évfolyam, 328-356. szám)

1993-12-03 / 330. szám

1993. december 3., péntek Háttér üj Dunántúli napló 11 A gazdasági prioritások átértékelődése Az egyes számú közellenség Merre vezet a Szlovénia sugárút? Szomszéd szélárnyékban Mi az eurohadtest? Franciaország és Németor­szág 1992. májusában állapo­dott meg arról, hogy közös részvétellel létrehozzák az eu- rohadtestet, a kizárólag európai katonákból álló nemzetközi csapatot. Előzetes terveik sze­rint a hadtest létszáma 35 és 40 ezer között mozogna, a törzs székhelyéül Strasbourgot vá­lasztották, bázisalakulatnak pe­dig a már megbízhatóan mű­ködő francia-német közös dan­dárt tekintették. Úgy vélték, hogy ez a hadtest válhat 1995-től az Európa Közösség (1993 november 1-jétől Európai Ünió) önálló, nemzetközi had­erejének magjává. Néhány NATO-ország, első­sorban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia eleinte fenntar­tással fogadta a kezdeménye­zést, attól tartottak ugyanis, hogy az eurohadtest létrehozása gyengítené a NATO-t, katonai alakulatokat és pénzügyi eszkö­zöket vonna el a szövetségtől. A két kezdeményező ország azon­ban 1992 decemberében megál­lapodást kötött a szövetséggel arról, hogy súlyos európai vál­ság esetén a hadtest NATO-pa- rancsnokság alá kerülne, és ENSZ-kezdeményezésű béke- fenntartó, vagy humanitáriánus missziók esetén is alkalmazni lehetne. Stílusosan fogalmazva: „többsapkás” alkalmazásról be­szélnek, amit magyarra legin­kább a „több zászlós” kifejezés­sel lehetne fordítani: ugyanaz a katonai egység szükség szerint igénybe vehető nemzeti színek­ben, vagy a NATO négyágú csillagával díszített, netán az EK/EU tizenkét csillagos zász­laja, vagy éppen az ENSZ-lo- bogója alatt is. A NATO tagországok közül elsőként Belgium fejezte ki csatlakozási szándékát. 1993 márciusában a belga védelmi minisztérium bejelentette, hogy egy hadosztályt az eurohadtest állományába vezényel. Azóta a csatlakozásról szóló okmányt már alá is írták, így a hadtest je­lenleg francia, német és belga egységekből áll. A közép-európai országok egyik alapvető külpolitikai cél­kitűzése a közeledés, végső so­ron a csatlakozás a nyugati in­tegrációs szervezetekhez, köz­tük elsősorban az Európai Uni­óhoz. A már elfogadott társult tagság fontos lépés ebben az irányban. Már ez a státusz is le­hetővé tehet bizonyos együtt­működési formákat katonai té­ren is. Nem kizárt azonban, hogy esetleg az eurohadtesttel kiala­kítandó együttműködésre is fel­kínálják a lehetőséget a viseg­rádi csoport tagjainak, vagy más kelet-európai országoknak. Dr. Nagy László, ezredes 1991-ben Kádár Béla kül­gazdasági miniszter többször is elmondta, hogy az az év a mélypont és 1992-ben már jön a fellendülés, a gazdasági növe­kedés. 1992-ben ugyanezt meg­ismételte többször is, vagyis 1992 az utolsó válságév, 1993-ban már jön a fellendülés. De hasonlókat mondott Grósz Károly 1987-ben, Lázár György 1981-ben, stb. Másoktól is halljuk, hogy a fő feladat megindítani a gazda­sági növekedést. Most a kó­rusba némi disszonáns hang ve­gyült, mert újabban, igaz még csendben, egyesek már azt re­besgetik, hogy most a gazdasági növekedés helyett a gazdasági egyensúlyé a prioritás , miután 1993-ban a külkereskedelmi mérleg várható hiánya eléri a kétmilliárd dollárt. A szakszerveztek szerint vi­szont a fő ellenség a munkanél­küliség, arra kell koncentrálni. Érdekes, hogy az inflációról most kevés szó esik ... A szer­kezetváltásról meg abszolút semmi. Föl kell tehát tenni a kérdést, hogy hol található a kitörési pont, melyik szegmensnek kell piorítást adni a jelenlegi hely­zetben? Megteremteni a gazda­sági egyensúlyt, vagyis csök­kenteni a külkereskedelmi mér­leg, a fizetési mérleg, a költség- vetés hiányát? Vagy csökken­teni inkább a munkanélüliséget, megőrizve a munkahelyeket, il­letve újakat teremteni? Megin­dítani a gazdasági növekedést: serkentve a beruházásokat? Vagy vigyük végig inkább a gazdaság szerkezetátalakítását? Esetileg az infláció megfékezé­sére koncentráljunk? Bárhogy döntünk, egy bi­zony: egyszerre valamennyi sárkány ellen nem lehet küz­deni, mert ehhez nem elégsége­sek az ország erőforrásai. A gazdasági szerekezet a döntő Ha a bajok gyökerét keres­sük, akkor azt látjuk, hogy leg­főbb gond Magyarország terme­lési szerkezete. Energia- és nyersanyagigényes termékekkel lépünk ki a világpiacra, ahol az ilyen termékek folyamatosan leértékelődnek. Kik a világgaz­dasági vesenyfutás nyertesei? A „brainigényes”, vagyis tudás- és kreativitás igényes termékek­kel, a fehér köpenyes ipar ter­mékeivel fellépők a befutók. Mi ellenben leragadtunk a gyárké- ményes iparnál. Különös paradoxon, hogy egy magát szellemi nagyhata­lomnak tartó ország csupa ener­gia- és nyersanyagigényes, ala­csony feldolgozottsági fokú termékkel akár résztvenni a vi­lággazdasági versenyfutásban. Magyarországon tehát nem a kifejtett munka, a kiontott verej- tékcsepp a kevés, nem arról van szó, hogy „keveset dolgozunk”, hanem az a baj, hogy nem meg­felelő termékstruktúrában ölt testet ez az erőfeszítés. Mert bi­zony sok ez az erőfeszítés, a ha­lálozási, népegészségügyi sta­tisztikák egy nemzetgyilkos, önkizsákmányoló életmódot tárnak elénk, a harmincasok és negyvenesek tömeges infarktu­sával, stb. Elmaradt a korszakváltás Az is nagy paradoxon, hogy egy nyersanyagokban és ener­giahordozókban szegény ország kínál a világpiacon ilyen dolgo­kat nagy hányadban tartalmazó termékeket. Az 1970-es években grandió­zus méretű struktúrális válság rázta meg a világgazdaságot, amely kikényszerítette a kor­szakváltást. Ebből maradt ki Magyarország és az egész ún. szocialista világrendszer. A korszakváltás idején elke- rülhtetlen a nagyarányú, töme­ges munkanélküliség, a kérdés csupán az, hogy megoldott-e a megfelelő szociális kezelése, il­letve hogy sokáig tart-e. Ha gyorsan lezajlik a szerkezetvál­tás, akkor a munkanélkülieket hamarosan felszívják a feljövő új, modem csúcs- és húzóágaza­tok. Megfelelő kormányzati po­litika esetén a munkanélküli nem az utcán őgyeleg, hanem az át- és továbbképzés intézmény­rendszere fogadja magába a tét­lenség idejére. Magyarországon erről ma szó sincs! Mert egy­szerűen nincs szerkezetváltási stratégia sem. A munkanélküli­ség csökkentése a régi munka­helyek megmentésével gazd- sági öngól csupán, hiszen az el­avult gazdaságszerkezet kon­zerválásával jár együtt. Ezért nem tudok túlzottan örülni an­nak, ha hallom, hogy ezt vagy azt a bányát újra megnyitják, a kohót újra beindítják valahol. Mindezekből következik az is, hogy a gazdasági növekedés sem kaphat prioritást ebben az időszakban, hiszen az csupán egy elavult szerkezet dinamizá­lását jelenti. A szerkezetváltás időszaká­ban vállalni kell a gazdasági egyensúly felborulását is, tehát el kell viselni átmenetileg a külkereskedelmi mérleg romlá­sát, a költségvetési deficitnöve­kedését. Ha a külker mérleg romlásának oka az alacsony ha­tékonyságú export felszámo­lása, akkor ez hosszabb távon megtérül. Ha a költségvetési de­ficit oka az állam túlköltekezése a szerkezetváltás elősegítése miatt, akkor ezt is vállalni kell. Sajnos ma Magyarországon a külkereskedelmi hiány oka nem a gazdaságtalan exporttevé­kenység leépülése, mint ahogy a költségvetés hiánya sem szer­kezetváltásban játszott állami szerepvállalás miatt nagy. El­lenkezőleg! Még mindig jelen­tős erőforrásokat köt le a vesz­teséges, konzervatív, energia- és nyersanyagfaló szféra, illetve a kitermelő ipar. Gazdag László Ljubljana főutcája már nem viseli Tito marsall nevét. A leg­újabb keresztségben Szlovénia sugárútként szerepel a térképen, a külső kerületekben pedig visszakapta hajdani elnevezé­sét, s újra Bécsi utat jeleznek a táblák. Mindezt nem formali­tásnak, az utcanév-változtatási divat puszta megnyilvánulásá­nak tartják, hanem jelképnek is. Az utak a remélt haladási irányt mutatják... A szlovén függetlenség ne­héz és véres körülmények kö­zött jött létre. 1991 nyarán - szerencsére csak viszonylag rö­vid ideig - még háború is ki­robbant az akkori Jugoszláviá­val. A fegyverek azonban gyorsan elhallgattak és Szlové­nia kettős előnnyel kezdhette meg önálló életének építését. Az ország nem nagy (alig több, mint 20 ezer négyzetkilométer területű, 2 milliós lakosú, fővá­rosának, Ljubljanának a népes­sége három és félszázezer), de lényegében egységes etnikumú, nem voltak belső harcok s nem keveredett bele a boszniai vé­rontásba. Ha úgy tetszik, a szomszédban dúló véres válsá­gok szélámyékában maradha­tott. A hajdani Jugoszláviában Szlovénia volt a gazdaságilag legfejlettebb köztársaság, az egy főre eső társadalmi össz­termék legalább 90-szer volt magasabb, mint például Koszo­vóban. Az önállósodás ugyan Lehet, hogy a rossz megint elnyerte jutalmát? Ez tűnik ki Alan Friedmann-nak a Finan­cial Times New York-i tudósí­tójának könyvéből, amely alig­hogy megjelent, máris nagy vi­hart kavart. A jónevű szerző ugyanis arról ír „A pók hálója” c. művében, hogy Abu Nidal az egyik legfélelmetesebb terro­rista, akinek lelkén több, mint száz merénylet és kilencszáz gyilkosság szárad, az Öböl-há­ború idején Szaud-Arábiában tartózkodott, s többmillió dol­lárt kapott tétlensége fejében. Abu Nidal (a felvett moz­galmi név a Harc Atyját jelenti) 1937-ben született Haifában, jómódú palesztin családból. Ap­jának 13 felesége, 17 fiú és 8 le­ánygyermeke volt. Iskoláit a jaffai francia katolikus misszió­nál kezdte, majd az első arab­izraeli háború után, ENSZ ösz­töndíjjal, Libanonban folytatta. Tanulmányai befejeztével az ARAMCÓ olajtársaságnál dol­gozott Szaud-Árábiában, de in­kább politikával kívánt foglal­kozni, s mindinkább a szélsősé­zavarokat okozott, hiszen sok korábbi gazdasági szálat elvág­tak, viszont lekerült válláról a szegényebb társköztársaságok segítésének terhe. Kevéssé is­mert adat, hogy a gazdasági fej­lettség tekintetében Szlovénia vezeti a posztkommunista or­szágok listáját egy főre eső, évi 6000 dolláros össztermékkel. Exportjának 60 %-a már az Eu­rópai Unió országaiba irányul, termékeinek minőségéről elis- merőek a vélemények, s nem­sokára megkezdődnek a tárgya­lások a Tizenkettekkel történő társulásra. A dinárt még 1991 októberében felváltotta új valu­tájával, a tolárral (az elnevezés a tallér és a dollár ötvözete). Akkor havonta 20% volt az inf­láció, ezt mára évi 20%-ra mér­sékelték. A tartalékokat illetően a nulláról indultak, de ma már másfélmilliárd dollár értékű de­vizával rendelkeznek, amiből négyhavi importot képesek fe­dezni. A Kommunisták Szövetsé­gének egykori székházában ma közös vállalatok és tanácsadó cégek működnek. Nem adhat­nak rossz tanácsokat, mert Szlovéniában nemcsak Ljubl­jana európai léptékű és jellegű óvárosa jelzi a változásokat, hanem a viszonylagos stabilitás és a gazdasági fejlődés is. Ép­pen az a két jellegzetesség, amely olyan értékes számunkra itt, a szomszédságban. Réti Ervin gek felé sodródott. 1970-ben a véres jordániai leszámolás ide­jén szembekerült Arafattal, sa­ját szervezetet alakít, s merény­leteket szervez mérsékeltebb, a tárgyalásokra hajlandó palesz­tin személyiségek ellen. A PSZF törvényszéke ezért ha­lálra ítélte, igaz távollétében ... Emberei 40 alkalommal tá­madtak meg izraeli és nyu­gat-európai zsidó intézménye­ket. Kétszer kapott súlyos infark­tust, az Egyesült Államokban nyitott szívműtétet hajtottak rajta végre (egy szaudi üzlet­ember útlevelével utazott). 1984 októberében halálhírét költötték, temetését is megren­dezték, azután 29 nap múlva „feltámadt”. Friedmann könyve azt állítja, hogy Washington tartott a ki­számíthatatlan terrorista merény­leteitől az Öböl-háború idején, s ezért szaud-arab közvetítőkön keresztül dollármilliókat juttat­tak neki. Azóta állítólag a siva­tagi királyságban a megfizetett tétlenségben „tengeti” napjait. Új, csúcs- és húzóágazatok jelentek meg, új munkahelyek létesültek Újból Abu Nidal Lesznek-e „nyugodt nyerők” a „bűnbakokból”? A leszámolás elmaradt Divatos kifejezéssel élve „enyhe gyűrődéssel” kerülhet ki a szocialista párt a maga belhá- borújából, mely ilyen vagy olyan intenzitással, minden par­lamenti pártban folyt a választá­sok előtti nagytakarítás jegyé­ben. Az MSZP vasárnapi orszá­gos tanácskozásán nem történ­tek olyan drámai események, amilyenekre a baloldal előretö­résétől kissé ideges kormány- párti szóvivők számítottak. Hóm Gyula nem tett bizalmat­lansági indítványt önmaga el­len, jóllehet korábban komo­lyan fontolgatott egy ilyen lehe­tőséget. És elmaradt a sokak ál­tal várt és előre jelzett össze­csapás Hóm Gyula pártelnök és Békési László volt pénzügymi­niszter között is. A szocialisták tehát képesek voltak arra, amire a prominens választási ellenfelek közül nem volt képes a Fidesz és az MDF. Kompromisszumokkal, de elhá­rították a pártszakadás veszé­lyét. Első megközelítésben a baloldal vezető pártján belül ki­alakult reális konfliktus megol­dása, vagy annak lehetősége há­rom tényezőn múlt. Az első és a második személyes tényező: Horn Gyula harmadik-negyedik helye és stabil „pontértéke” az országos politikai népszerűségi listán, valamint Békési László szakmai tekintélye egy, a vá­lasztások végkimentele szem­pontjából döntő területen, a gazdaságban. Ez a két személy a belpolitikai fejlődés jelenlegi szakaszában már nem nélkülöz­hető a szocialista párt számára, illetve bármelyikük kiesése nagy vérveszteséget okozna a pártnak, s feltehető, hogy mér­hető módon befolyásolná annak politikai szereplését. A harmadik tényező, mely kiemelést érdemel, mert min­tául szolgálhat a poltikai szín­pad más szereplői számára is, az MSZP vezetésében az előző há­rom évben kimunkált konflik­tusmegoldó mechanizmus. Ez a mechanizmus korábban is szá­mos olyan eredményt hozott már a „családi perpatvarok” - elegendő a szocialista vezetők és Szűrős Mátyás közöt kelet­kezett ellentétekre utalni - elke­rülésében, amilyenekkel a ve- télytársak nem dicsekedhetnek. E mechanizmus nem azonnal jött létre, a szocialistáknak Pozsgay és mások kiválásával kellett fizetniük a kezdeti zava­rokért. Hosszú távon azonban úgylátszik megmutatkozik a nagyobb politikai tapasztalat, s nem vitás, hogy a párt „régi mo­torosai” - Nyers Rezsőtől Vitá­nyi Ivánig - ilyen alkalmakkor minden energiájukkal igyekez­nek érvényesíteni a sok más te­kintetben értékvesztett moz­galmi évek egyik bevált alap­szabályát: egységben az erő. Az ellentét, melynek megol­dásán a baloldal sikeresen fár- dozik, nem kitalált és csak igen csekély mértékben személyes. Illetve, ha volt az ügyben sze­mélyes rivalizálás, azt Békési elrendezte magában, amikor Hóm Gyulát „zászlóvivőnek”, önmagát pedig „lámpásnak” ti­tulálva, elosztotta a vezető sze­repeket, mégpedig úgy, hogy elvben nyitva hagyta a lehető­séget: Hóm lehet a párt minisz­terelnök-jelöltje. Az érdekelt felek egybe­hangzó nyilatkozatai szerint a párt a volt pénzügyminiszter ál­láspontját fogadta el gazdasági stratégiának. Ennek lényegét Békési több sajtónyilatkozat­ban, legátfogóbban talán a Ma­gyar Narancsban ismertette. A megjelenés helye itt nem kö­zömbös. A Magyar Narancs a pillanatnyilag legerősebb kon- kurrens párt, a Fidesz nemhiva­talos hetilapja. Az a tény, hogy Békési ebben fejti ki gazdasági nézeteit, feltétlenül a Fidesz ér­deklődését fejezi ki. Orbán Vik­tor, a Fidesz elnöke már koráb­ban nyilatkozott arról, hogy a két párt gazdasági jövőképe nem áll messze egymáshoz, ha ezt a képet Békési László raj­zolja meg. Nos, ha Orbán részé­ről ez nem egyszerűen taktikai húzás volt az ellenfél sorainak bomlasztására, akkor most örülhet. És ha komolyan gon­dolta, akkor a manapság szo- ciál-liberális koalícióként em­legetett kormányzási forma mostantól valamivel több, mint a parlamentben továbbra is ma­gányos szocialisták délibábja. Békési szerint ugyanis nemcsak az MSZP és a Fidesz, hanem és talán elsősorban az MSZP és az SZDSZ programja közelíthető egymáshoz. Az ő szavaival: „Egészen közel áll egymáshoz az MSZP és az SZDSZ gazda­ságpolitikai programja: tulaj­donképpen hangsúlybeli kü­lönbségek vannak és néhány technikai eltérés”. A szocialista pártvezetésben a gazdasági választóvonal felte­hetően nem az optimisták és a pragmatikusok, hanem a politi­kai és a gazdasági mechanizmus ismerői között húzódott. Az utóbbiak kerekedtek felül, talán mert az ország mai helyzetében politizálni is csak közgazdasági eszközökkel lehet. Tudott do­log, hogy nagy vita volt az el­osztás-pártiak és a felhalmozás pártiak között. Előbbiek termé­szetesen a meglévő javak jobb, a szociális igazságosságnak megfelelőbb elosztási módsze­rek követelésével léptek volna a nagyközönség elé. Áz utóbbiak a felhalmozás- és megtakarítás központú gazdálkodás mellett törtek lándzsát, s ezzel egy tá­volabbi, de reálisabb lehetőség mellett. Békesiék célja, hogy „el lehessen indítani a gazdasá­got egy olyan pályán, melynek előbb-utóbb szerves gazdasági növekedés lesz a következmé­nye”. És a módszer: a tőkehiány beruházásokkal való pótlása. Találkozik-e ez az elképzelés a liberális pártok ma már adós­ságátütemezést, adócsökkentést és más gazdaságélénkítő intéz­kedéseket megcélzó stratégiá­jával? Lesznek-e „nyugodt nye­rők” a „bűnbakokból”? Ezek a kérdések még nem megvála­szolhatók, de az a tény, hogy a szocialistáknál a leszámolás elmaradt, az egész politikai lég­körre jótékony hatással lehet. Bokor Pál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents