Új Dunántúli Napló, 1993. december (4. évfolyam, 328-356. szám)
1993-12-24 / 351. szám
1993. december 24., péntek Irodalom - Művészet üj Dunántúli napló 11 Makay Ida • • Összezárni Hogy a vitorla még lobot vet a vizet metsző horizonton, vízszintes csönd a tengeren, a mély morajlik, zúg föl olykor, Atlantisz titka átölel, s a kő-gyémánttá ragyogott, magányomat magamra zárom. Látom, a sötét parti sávon, hogy zárul össze a bozót. Magyar Zoltán Y állomás Valami mindig megtorpant félúton s miként kövek közül előszisszen a tegnapok gyűrűződő tele a lebegés mely egészen finoman meg vallj a ezt a változást mígnem végképp magába fordul de továbbra is csak lebeg-lebeg futamokat játszik végigzáporozik a sercenő homokon belefúrva árnyékát a talán először a talán legelőször túlpartról üzent köszönetbe... Merczel Erzsébet Kalapot hord fején, az Isten Lassan, ráérősen ballagott a kihalt, csendes utcán, mely alél- tan pihent a forró napsütésben. Dúslombú, üdezöld fák sorakoztak az út két oldalán eső után epedve, virágok ezrei tárták szirmaikat az ég felé könyörögve, de az ég nem adott választ, nem adott esőt, csak kövér, dölyfös bárányfelhők vonultak északról dél felé. Lassan, ráérősen ballagott a kifakult járdán, árnyékból, árnyékba. Sötétszürke öltönyt viselt, állig gombolt inget és hófehér haját széles karimájú kalap takarta. A ruha régi volt, mint maga az ember. Csontos, sovány arcú, régmúlt gondok barázdáival homlokán, mégis béke lengte körül, valami ősi nyugalom, amint meg-megállt a hűsben, háta mögött összefogott kezekkel. Felnézett a fákra, a sűrű koronákba, tekintetével lassan tapogatva az öreg gallyakat, új hajtásokat, hosszan figyelve a lombok közt megbújó madarakat, akik fittyet hányva nyárra, korai forróságra, csicseregve ugráltak ágról-ághra. Derű költözött szívébe, arcára, s ahogy ott állt, olyan volt, mint a mesék öregje, aki felveszi ünneplőjét, misére megy, majd a határba, megnézni, érik-e a búza, duzzad-e a kálász, nem lopják-e azok a szemtelen rigók a szőlőt. S hogy mindent rendben talál, elégedetten indul vissza a hazafelé vezető úton. Lassan, ráérősen ballagott tovább a fülledt melegben, mikor váratlanul egy asszony toppant elé. Érett csípejét, telt melleit vékony, könnyű ruha takarta, sűrű, vörös haját nevetve cirógatta a szél. Kezében vékony háló, melyből saláta, paprika, retek virított a világra. Az ember megállt. Tiszta, fénylő szemeivel nézte az asszony kö- zelgését, s úgy mosolygott, mint aki régi ismerőst lát. Az asz- szony jött. Ringó léptekkel, felemelt fejjel, s szívében boldogság lakott, mert halkan dudorá- szott egy régi dalt, egy könnyű kis szerelmes nótát. Amint az öreg mellé ért, barna arcából rávillantak tenger-zöld szemei, elnevette magát, s egy vidám „Jó napot!” kívánva, ringó csípővel ment tovább. Az öreg lassan utána fordult. Arcára tapadt mosollyal nézte a távozó alakot, tétován kalapjához nyúlt, és levette azt. Gyöngyök csillogtak homlokán, gyöngy-tenger, ami ragyogott egyre fényesebben, s a csillogó hullámzásban megvillant a smaragd, jáspis és topáz, fellobbant a rubint, zafír, karbunkulus, izzva szórta sugarát a gyémánt, az ónix és az arany. Fényük égre tört, elhományosítva az eget, a napot, s mikor már iz- zott, káprázott a föld, a minden- ség, még mielőtt elégett volna a világ, lassan halványulni kezdett a fény, visszahamvadt gyönggyé, csillogó cseppekké. Az öreg előkotorta zsebkendőjét, megtörölte homlokát, és kalapját visszaigazgatva fejére, lassan, ráérősen ballagott tovább. Dávid legyőzi Góliátot A tékozló fiú hazatérése „Hol Biblia nincs a 'Házban / Ott vajmi nagy pusztaság van! Be-tér ott a' rossz ellenség / 'S nem szeret á jó Istenség” - írta a régmúlt idő névtelen szerzője a Serkentő Ének a' Bibliának olvasására című „röpiratában”. Hogy nem tette hiába, bizonyíthatja számos vallomás és utalás: ez volt a Könyv, amely tanított olvasni, és erkölcsösen élni. Történései, példái részévé váltak az anyanyelvnek, hiszen a Biblia a hivatalos statisztikák szerint is a világ legtöbbször kiadott és legelterjedtebb könyve. A művészetre gyakorolt hatása felmérhetetlen. Mert csupán a festészet is milyen szegény lenne, ha nem hatott volna a mindenkori alkotókra a két szent irat: az Ótestamentum és az Újtestamentum. Közéjük tartozik a múlt század rajzolózsenije is, Gustav Dóré, akit Zola így jellemzett: A mi világunk nyugtalanná teszi őt, néha a Kánaán földjére utazik, amely vörös az emberi vértől, és fehér az isteni virradattól. És most itt van előttünk Dóré látványos utazása, dokumentumokban, a 233 egyenként is csodálatos metszettel illusztrált Biblia. Amelyhez szerkesztő - a könyv a Kossuth kiadásában jelenik meg - Károli Gáspár négy évszázaddal ezelőtti, századunk elején revideált fordítását választotta. A katolikus francia Dóré Bibliája 1865-ben jelent meg. A reformátusok számára azonban - s ez volt Károli vallása is - a Biblia illusztrálása a 19. század végéig tabu volt. Hogyan találhatott egymásra a katolikus rajA Biblia Ahogy Gustav Dóré megrajzolta és Károli Gáspár lefordította zoló és a református fordító Szabó András bibliakutató adja munkálkodása? A kérdésre meg a választ: „A kísérlet sikeJézus kiűzi a kufárokat a templomból rült, a hatalmas időbeli, térbeli és civilizációs különbségek ellenére ez a bibliafordítás és ezek a képek egymásra találtak. Dóré nem úgy ábrázolt bibliai jelentet, mint azt középkori vagy barokk kori elődei tették, nem a szöveg értelmét, mögöttes tartalmát próbálta allegorikusán megfogni; ő a 19. század racionalista gyermekeként egy irodalmi művet illusztrált, dinamikus ábrázolásaiban a történetek cselekménye a főszereplő. Ez a felfogás - hogy tudniillik nem helyettesíteni tikár, mint egy szentkép, hanem kiegészíteni - tette lehetővé, hogy együtt szerepelhessen egy protestáns fordítással. Ráadásul rajzai - jellegzetes nyúlánk emberalakjai - az idő múlásával maguk is kissé régiesek lettek, hiszen csaknem 130 esztendő telt el megalkotásuk óta, s egyre jobban illenek egy archaikus szöveg ódon fordításához. Dóré a katolikus Biblia szövegét illusztrálta, benne az újabb protestáns fordításokból hiányzó ószövetségi apokrif könyvekkel. A mostani kiadás a revízió előtti utolsó Károli-Bibliát veszi alapul a képekhez tartozó szövegrészek közlésekor - ez a változat volt klasszikus íróink kezében Ady Endréig bezárólag-, amelyből viszont hihányoznak az apokrif könyvek. Károli Gáspár annak idején lefordította ezeket, s utoljára az 1704-es kasseli Bibliában, valamint annak száz évvel későbbi újraszedett változatában benne is vannak, az innen vett idézetek tehát 1704-esek” Pepitafüzetemből Roráté Össze voltunk zsúfolva a szűköske szoba-konyhában, akár a hering. A papa, Janink, a Józsi, meg én a konyhában aludtunk olyan megosztásban, hogy a két ágy alatt supedli szerénykedett, aféle kihúzható ágybetét, amit nappalra visszatoltunk az ágy alá. Mama és Te- rus néném a szobában éjszakázott. A szobát nem lehetett fűteni, nem volt kémény-nyílása. Homokot, téglát melegített a nővérem, rongyokba tekerintve bedugta lábhoz az ágyba. Egyszer meg is pörkölődött a dunyha, jó, hogy nem vetett lobot a szalmazsák, éppen az hiányzott volna még. Az adventi várakozásban jó- párszor fogadkoztam lámpaoltáskor, hogy hajnalban fölserkenek és a papával együtt megyünk a rorátéra. Mama bigy- gyesztett: - Mész ám, ha az ágy elmenne veled. A papa hajnali négykor kelt, hogy ötkor őrangyalára beharangozzon, rorátéra szólongatva a híveket. Jó negyedórányira volt a templom; de a jeges, behavazott úton csak úgy boldogult, ha lazsnakkal, ronggyal bekötözte csizmáját. A templomban didergető-vacorgató hideg volt. Az apátúr váltig bíztatta papát: állítana kályhát a sekrestyében, legalább ott legyen valami enyhhely, hisz nem egyszer befagyott a keresztkút is. A papa nem akart piszmogni a fűtéssel; a ministránsok bizonyára veszekedtek volna, hogy melyikük kerüljön közelebb a tűzhöz. Egy-egy kipattanó szikra esetleg nagyobb galibát okozna. A télikabátjára vastag pokrócot csavart, csizmás lábát a Péter-papucsba dugta; (minden gyóntatószékben volt ilyen nemezpapucs), kopasz fejebúb- jára kis posztósipkát tett és el- imádkozgatott a sötétben. Villanyvilágítás akkor még nem járta; gyertyát csak misekezdés előtt gyújtott az oltáron, a főhajóban a Luszter-en, valamint a sekrestyében. A templomjárók saját gyertyájukat égették. Ha nagynehezen rászántam magam a korai kelésre, mama bebagyu- lált köznapi belineijébe és indultunk a hajnali misére. A csontot dercélő templomhidegben, a pisla gyertyfény-imboly- gásban párát lehelő ajkunkról mennyégbe szállt a Kisded-váró adveni ének:- Harmatozzatok égi magasok. Angyalok Ötödfélévesen, Mikulás és Karácsony között nagy bizonytalanságban evickéltem. Papa szóbahozta a közelítő ünnepet. Akkor semmiképp sem foghattam föl és mindmáig nem értem, mi késztethette a rideg valóságközlésre. Méghozzá olyan tömör-nyersen és csak úgy mellékesen. - Ne gondúd, hogy a Jézuska hozza a kriszkindli-fát. - Hogy-hogy nem a Kisjézus: Hát akkor kicsoda?! - Kicsoda? A mama meg a Terus. Teljesen fölkavarva kérdeztem a nénémtől, igaz-e, amit a papától hallottam. Terus néhány izé, meg hátu- gye után elnyökögte, hogy ténylegesen nem a Jézuska hozza a karácsonyfát. Nem is hozhatja, lévén pici pólyásbaba, nem bírná el, hiszen szopikázik még. Angyalok hozzák a karácsonyfát az isteni Gyermek nevében. Valamire megnyugodtam, ugyanis a Kis Katekizmusban le van írva: „Az angyalok lelkek, akiknek értelmök és szabad akaratuk van, de testük nincsen.” No, ha nincs, akkor akár a kulcslikon is beilleghetnek. Hogy a fenyőfát miként gyömöszölik át azon a kis résen, meg se fordult a fejemben. Az ő dolguk: van értelmök, majd kieszelik. Szenteste délutánján átküldték a szomszédba. Fülöpékhez gyakorta jártam, elnézegettem az istállóban kérődző ökröket, "játszottam a vasfogú kukorica- morzsolóval, ezt meg is lehetett ülni, akár a harmadfű csikót. Magamfajta kisgyerek nem volt a háznál. Mesélgettem az öreg Mári néninek, egyszemélyű hallgatóságomnak arról, hogy. hajóskapitány leszek, mint a Feri bátyám; áthajózok az Óperenciás tengeren és hozok egy zsák aranyat. Mári néni föl-föl- sóhajtott:-Füfű-ha, miket mondó te Pisti! Fertályóra múltán nyugtalankodni kezdtem, hazalódultam. Betoppanván a konyhába, résnyire kinyitotta Terus a szobaajtót és erélyes hangon utasított: maradjak veszteg a konyhában, a kászli-ban találok pogácsát. Odaslattyogtam a szobaajtóhoz. A kilincs magasan volt, hiába ágaskodtam. Jobb is, mert ha elérem, megszegem a tilalmat. A kulcslukat csak a sámed- liról értem el szemmagasságban. Egyetlen villanásra látszott: két angyal sürgölődik a karácsonyfa körül. Azonmód helyére tettem a sámedlit, nehogy rajtakapjanak. Kivettem a kászliból a pogácsát, s amíg majszoltam, azon tűnődtem, hogy én kriszkindlis angyalaimnak nem csak értelmök és szabad akaratuk, de testük is van... A család férfitagjai lassikán hazaszállingóztak. Mikor megszólalt a csengety- tyű, Janival, Józsival, a papával betódultunk á jéghideg szobába. Az angyalok ott álltak jobb és bal felöl, a csillagokat szóró karácsonyfa mellett. Úgy megzúgáttuk-zengettük a Mennyből az angyal-t, hogy kimelegedtünk. És már nem is volt olyan kibírhatatlan hideg a szobában. Pákolitz István
