Új Dunántúli Napló, 1993. december (4. évfolyam, 328-356. szám)
1993-12-23 / 350. szám
10 uj Dunántúli napló Társadalom 1993. december 23., csütörtök Műsor és utalvány Karácsonyi ünnepséget tartott a Pécsi Nyugdíjas Egyesület a Szivárvány Gyermekházban. A 250 résztvevőt az egyesület énekkara és a Vasasi Szalonzenekar szórakoztatta. Bleyer Jenő elnök köszönetét mondott a Vöröskereszt Pécs Városi Vezetőségének azért az adományért, amely lehetővé tette, hogy 250 személynek 1000-1000 forint értékű vásárlási utalványt ajándékozzanak. Az utalványokat személyesen vitte el Szűcs Zoltánná a Vörös- kereszt városi vezetője, meleg szavakkal köszöntve az időseket. Dr. Páva Zsolt alpolgármester, - aki eddig minden évben részt vett a nyugdíjasok karácsonyi ünnepségén - idén hivatali elfoglaltsága miatt levélben köszöntötte a résztvevőket. Levelében arról továbbra is segítőkészségéről biztosította őket és kellemes ünnepeket, gondtalanabb új esztendőt kívánt a város nyugdíjasainak. Jegyek a Traviata-ra Százhúsz jegyet kapott karácsonyi ajándékként a Pécsi Nemzeti Színháztól Verdi: Tra- viata című operájának előadására a Pécsi Nyugdíjas Egyesület. A jóleső figyelmességre nem ez az első példa, hisz a színház egész évben gondolt a nyugdíjasokra: hatszázötven jegyet küldött a kosztümös főpróbákra. Nyugdíjas találkozó A műszaki erdészet nyugdíjasainak rendezett találkozót a Mecseki Erdő-és Fafeldolgozó Gazdaság - írja levelében Horváth István. Káldi József, vezér- igazgató ismertette velük a gazdaság helyzetét és a pécsváradi iskola zenekara szórakoztatta őket. A rendezvény azért is jelentett sokat számukra, mert napjainkban ez egyre ritkább. Szünetel az ügyelet A PNYE tájékoztatja a nyugdíjasokat, hogy a pécsi, Apáca u. 15. sz. alatti irodájukban a napi ügyelet január 3-ig, a jogsegélyszolgálat január 15-ig szünetel. ... földön az embernek! - zeng a szeretettől és szeretetért tágra nyílt szívekből az ének. Inkább ima, fohász, esdeklés. A békesség az emberiség egészsége. Háborús fekélyek, a gyűlölködés infarktusa, csonkolt remények fenyegetik lelkünk és létünk egészségét. Miközben a hit, a megértés és szeretet országútján szeretnénk bandukolni, az acsarkodás, a másokkal, nem egyszer önmagunkkal és súlyosbodó gondjainkkal szegdelt úton kell járnunk. Az utunkat szegélyező tüskék megtépik szándékainkat, s csak ilyenkor, karácsony táján készítünk leltárt óhajainkról, réméA mi karácsonyunk A karácsony mindenkié. Szellemisége, a béke és szeretet az emberiség legfőbb érzéseit, törekvéseit, örökzöld álmát, vágyát fejezi ki, mint a fenyőfa, mely az ' ünnepet szimbolizálja. Az emberiség közös ünnepe, függetlenül nemzeti, vallási, földrajzi hovatartozásától, nem kötődik nemhez, korhoz, politikai-világnézeti meggyőződéshez. Mindemellett lehetetlen nem észrevenni azokat a sajátos és különös vonásokat, ahogyan azt az emberek különböző csoportjai átélik. Ilyen értelemben van jogosultsága annak, hogy a mi, nyugdíjasok karácsonyáról beszéljünk. A mi karácsonyunk nem elsősorban attól sajátos, hogy már több ünnepet éltünk meg mint a fiatalabb nemzedék és minden bizonnyal kevesebb az, ami még előttünk van. Ebben az összefüggésben az sem jelentős, hogy nyugdíjasaink többségének jóval kisebb karácsonyfával kell beérnie az árak nagysága és pénzünk szűkössége folytán. Ami itt a sajátosban alapvető, az a dolog mélyebb tartalmi lényegéhez kötődik. Az idős emberek koruknál fogva és a történelem sajátos menetéből eredően minden más korosztálytól jobban megtapasztalták a karácsony szellemiségének, a békének és szeretetnek valós értékét. A mai nyugdíjasok annak a XX. századnak a nemzedéke, amely ellentmondásaiban, viharaiban, változásaiban felülmúl minden más történelmi korszakot. Együtt van benne a jelen, a csodálni való és felemelő emberi géniusz, a minden képzeletet meghaladó lehangoló szörnyűségekkel. S minél nagyobb ami benne csodálatos, a kontraszthatás következtében annál borzalmasabbak szörnyűségei. Világháborúk, helyi háborúk, forradalmak és ellenforradalmak, fogoly- és koncentrációs táborok. Már úgy nőttünk föl, hogy hivatalból kellett gyűlölnünk népeket, nemzeteket, vallási felekezeteket, másságot. A féktelen nacionalista gőg, a soviniszta uszítás, a társadalmi kirekesztés és türelmetlenség hivatalos politikaként mételyezte a közgondolkodást. A mai idős nemzedék nem akárhogyan tanulta meg becsülni, tisztelni a békét és szeretetek keményen átélte, saját bőrén megtapasztalta, gyakran megszenvedte hiányát. A mi karácsonyunk mély szubjektív érzései átélt történelmünk valós viszonyaiban gyökereznek. Jó, hogy van ilyen ünnepünk. Ebben a békének és szeretetnek, életünk egyik legalapvetőbb tartozékának ne lenne! Legalább egyszer egy évben mindenki megméri hozzájuk fűződő viszonyát. Kisugárzó, éltető hatásuk minden bizonynyal az év minden napján érzékelhető. Jó lenne, ha ez nem csökkenő intenzitással érvényesülne! A mostani béke és szeretet ünnepén mi idős emberek ilyen szellemben tartunk önvizsgálatot. Figyelmünk elsősorban és természetszerűen családunkra, és közvetlen hozzátartozóinkra irányul. Nem minden aggodalom nélkül kísérjük figyelemmel sorsuk alakulását. Gyermekeink, unokáink jövőjét szeretnénk békében, biztonságban tudni, hogy nekik ne kelljen átélniük azt a sok borzalmat, ami a mi nemzedékünknek osztályrészül jutott. De az ünnepi hangulatban gondolataink túlszárnyalnak családon, barátaink, embertársaink, a szélesebb társadalmi közösségek felé. Jól tudjuk: sorsunk ezer szállal kötődik hozzájuk, boldogulásunk, előrehaladásunk csak együttes erőfeszítések eredménye lehet. Az idős emberek tapasztalataiból azt is tudják, hogy a békét és szeretetet nem elég akarni, óhajtani. Ezt is, mint minden mást világunkban döntően a körülmények alakítják. A nincstelenség, az emberi létezés minimumának hiánya, az anyagi és társadalmi kiszolgáltatottság melegágya a békétlenségnek, a gyűlöletnek, mindenfajta agresszív viselkedésnek. Mi, nyugdíjasok, ezt sem feledve alakítjuk közéleti tevékenységünket. Eddig is, és a jövőben is aktívan működünk közre olyan viszonyok kialakításában, amelyek az emberek békéjét, egymás iránti figyelmét, együvétartozását erősítik. Szeretettel kívánok valamennyi nyugdíjas társamnak az Országos Nyugdíjas Egyesületek Szövetsége nevében meghitt, békés karácsonyi ünnepeket és egy boldogabb új esztendőt! Bleyer Jenő T*öbb szeretetre vágynak • • Unnepvárás a görcsönyi otthonban Sokan szeretnének haza menni Hatalmas karácsonyfa idézi az ünnep hangulatát Fotó: Szundi György Szomorú számtan Közeleg a karácsony, a béke és szeretet ünnepe. Ezeket a napokat mindenki meghitt családi környezetben igyekszik eltölteni. Az ünnep óráiban gondolnunk kell azokra is, akiknek a családi együttlét nem adatik meg. Azokra, akik öregen, betegen szociális otthonban élnek, messze gyermekeiktől, unokáiktól. Nekik a családot már a szociális otthon jelenti. Vajon milyen is egy ilyen karácsonyi este a görcsönyi idősek otthonában? Az ünnep előkészületeiről és a szent-este hangulatáról beszélgettünk Bíró Ferencné, intézetvezető főnővérrel.- Ezen az estén, - szolgálati beosztástól függetlenül - minden dolgozónk itt van, hogy együtt ünnepeljünk - mondja. Hagyományainkhoz híven, mi is díszítünk karácsonyfát. Egy nagyot az előtérben, s több kisebbet azokban a helyiségekben, amelyekben sokat napközben vagyunk együtt. A gyönyörűen megterített, hófehér abrosszal takart asztalokon tálaljuk a hal-vacsorát és a sütemé■ nyékét. Ilyenkor egy pohár bor is tartozik a fogásokhoz. A vacsorát az ajándékozás követi. Az apró csomagokat a fa alá teszik a nővérek. Ilyenkor nagy az izgalom, mindenki kíváncsian keresgéli a saját ajándékát. Sokan meghatódnak, sírva fakadnak. Hiszen az otthon kedves gondoskodásán túl, óhatatlanul a családra gondolnak. Sajnos az utóbbi években egyre kevesebben viszik haza idős szüleiket. Régebben még 15-20-an is otthon töltötték a karácsonyt. Az életszínvonal rohamos csökkenésével, a megélhetés problémáival küszködve a lelkek is megkeményedtek. Már nincs idő, sem türelem az idős szülőkre. Ebben a rohanó világban mintha elfelejtenék azt, hogy még tartozik hozzájuk valaki. Jelen esetben az édesanya, vagy az édesapa. Az elmúlt évben csupán tizenkét idős lakót vittek haza, de általában még aznap este vissza is hozták őket. Ä visszatérés sokuk számára csalódást okoz, hiszen a remény, hogy legalább ezt a néhány napot unokáikkal, gyerekeikkel együtt tölthetnék - köddé foszlik. Hetek telnek el, amíg az őket gondozó nővérek vissza tudják adni a lelki békéjüket. A főnővér tapasztalata szerint karácsonykor még azok a lakók is hazavágynak, akik a körülményeik elől menekülve az otthonban leltek biztonságra. Egy idő után csak a szépre emlékeznek. Reménykednek abban, hogy talán ebben az évben már békés családba viszik őket haza.-A szomorúságot a család utáni sóvárgást, a reményt mi nem tudjuk feledtetni - mondja a főnővér. - Azonban minden erőnkkel megpróbáljuk egy kissé tompítani a negátív érzéseket. Ezért a karácsonyi estéken színes műsorral, halk muzsikával ünnepeljük a szeretetet. Mindig eljön hozzánk a falu plébánosa és lelki vigaszt nyújt azoknak, akik ezt igénylik. Csak a közös óriási fenyő fényei ragyogják be a folyosót, az otthon idős lakói emlékeikkel és reményeikkel lassan nyugalomra szenderülnek. E. É. A nyugdíjas oszt és szoroz. Most még tehette is, a kilenc hónapra szóló négy százalék - végre előre kiszámolhatta, és lám, forintra annyit is hozott a postás - erre valamelyest módot adott. Tehát oszt és szoroz, hozzászámolja még a hamarabb kapott nyugdíjat is, úgy folytatja, de aztán észbe kap: ha nagyon megszalad az osztozkodással, mi lesz a következő nyugdíjig, és hüppögni kezd azon, miért is kell év végén, év elején olyan távolra szalajtani egymástól a két nyugdíjfizetési napot, amikor a kettő között ott vannak a nagy költekező ünnepek. Szóval oszt és szoroz, és nem is tehet mást, hiszen hetek óta ő is céltáblája annak az óriási, hisztérikus reklám- kampánynak, amelynek a kiagyalói úgy vélik, csupa ná- bob él körülöttük, akiknek egyéb dolguk sincs, mint megszabadulni a pénzüktől, elköltve mindarra, amit oly nagy hangerővel kínálnak. A nyugdíjas pedig, miközben oszt és szoroz és megpróbál nem tudomást venni a hisztériáról, méla unalommal rakja félre az új módi szerint egyenként szállingózó számlákat, azzal, hogy minek idegesítse magát még ezekkel is, amikor úgy is van elég ide- geskednivalója a karácsonynyal. Meg azzal sem akar törődni, hogy megint többe fog kerülni a gyógyszer, amiből a neki kellőkből talán most lett volna jó egy kicsit „bespájzolni”. Tovább oszt és szoroz a nyugdíjas, és nem tudja még, hogy a legnagyobb támadás ott éri, ahol a legnehezebb az elkerülő manőver. Mert karácsonyfa az kell, anélkül nem várhatja az unokákat, akik közül a legkisebb is már hetek óta mutogatja a szobában a helyet, ahol előző évből, akkor éppen nyiladozó kis elméjében megőrizte a nagyszerű látvány emlékét. A nyugdíjas az osztás-szorzás után elindul, és megdöbben, amikor szaloncukrot vesz: jól emlékszik-e, vagy sem, de mintha csaknem kétszer annyiba kerülne, mint tavaly. Aztán gyanútlanul megy karácsonyfát vásárolni, s bár olvasta, hogy milyen drágák idén a fák, mégis megrémül, amikor egy méter körüli, formás kis fák áráról kérdezősködik és csak úgy odamondják: 500 ... Es ettől kezdve elszabadul a ... nem dehogyis ... Szóval azon veszi észre magát, hogy ez is 500, meg az is 500. De sokan még idáig sem jutnak el az osztással, szorzással, már előbb le kell állni, az ajándék szinte jelképessé szolidul, mert a nyugdíjas nagyon is jól tudja: másutt és másképp van szükség arra, amit ő „dús” ajándékra szánna. Istenem, hány helyen alakulhat úgy a nyugdíjas osz- tása-szorzása, hogy mennyit tud adni a gyerekeknek, aki, tessék csak, milyen régóta munkanélküli, netán ki is esett már a segélyezettek pik- sziséből, s most, hogy valamelyest is méltó legyen a karácsonyuk, bizony megint csak a szülőkre szorulnak. A nyugdíjas már nem oszt és nem szoroz, hanem azon tűnődik: most már csak ilyen karácsonyok lesznek, vagy megér még könnyebbet is? Hársfai István Békesség . . . nyeinkről és meg-megcsorbuló hitünk erejéről. Karácsony van. Az emberszívek tágra nyílnak, kiöntik, kizúdítják magukból a szeretetet, amelyből oly keveset van adni idejük embertársaiknak, szeretteiknek. Gondtalan gyermekkacajok, meghatott köszönőszavak, könnyes, boldogságtól csillogó szemek övezik a feldíszített fákat. Krisztusi igék lengik át ünnepnapjainkat, hiszünk egymásban, hiszünk a másikban, remélünk szebb jövőt és szeretetünkkel beflitte- rezzük a világot. Mert karácsony van. Karácsony van mindenütt. Karácsony van ott is, ahol forrón tűz a nap, s ahol sötét fellegek ülik ünnepnapjainkat. Karácsony ott, ahol bőség és gondtalanság fürdeti az embereket, s karácsony ott is, ahol horpadt hasak falatnyi élelem után sóvárognak. Karácsony ott is, ahol töltött fegyverek bandzsítanak egymásra, ahol radaremyő fölé hajló hátak groteszk púpjaira ül a csend. Karácsony ott, ahol az emberek szeretik egymást és Karácsony ott is, ahol emberek ölik egymást. És itt is, ott is Krisztus szavait hirdeti az Ige. Az ő születésének ünnepét hirdetik felkent szónokok, s közben illan a remény, döccen a hit és megrokkan a szeretet az élet könyörtelenségeinek súlya alatt. Milyen jó volna kiállni az élet utcasarkára, szót kérni és elhitetni az emberekkel, hogy Krisztus hirdetett világának hordozói, igéinek megvalósítói, a Nagy Gondolkodók örökéletűvé szentelt vágyainak kimunkálói mi vagyunk. Hogy életünk, boldogságunk, mindaz, amiért teszünk, munkálkodunk, vágyunk és imádkozunk, mimagunk vagyunk. Mégis miért, hogy mindezt unos-untalan ismételgetve sem döbbenünk rá felelősségünkre? Miért, hogy emlékeinkbe burkolózunk, s múltunkból merítünk erőt a jövőhöz? Karácsonyt látunk, melyen tipegő léptekkel siettünk ajándékaink felé, karácsonyt, melyben egy csillogó jeggyűrű volt a glóriánk, karácsonyt, amelyben gyermekeink ragyogása volt az ünnepi fény. Karácsonyt, amelyben már nincsenek itt azok, akik nagyon szerettek bennünket. S karácsonyt remélünk, amelyben unokáink ragyogását láthatjuk, karácsonyt, amelyben még megszámlálhatóan együtt vagyunk, karácsonyt, amelyben még reményeink és vágyaink lesznek. És könyörtelen törvényességgel látjuk, érezzük és féljük a Karácsonyt, amelyben már csak ránk emlékeznek. Amelyben elhalványodóan, rosszul értelmezetten megjelennek szavaink, egy-egy mozdulatunk, s amelyben azok, akik bennünket idéznek, már tudják és átérzik az út végét, amelyet nekik is el kell érniük. Karácsony szent ünnepe tán azért vált szentté, mert Krisztus mellett megadta nekünk az elmúlás biztonságának varázsát, a tudatot, hogy el kell mennünk, valahol és valamikor ki kell kopnunk a világból. Ezért kéne szerte hintenünk önmagunkat, szeretetünket, hitünket és reményeinket a világban, hogy minél később, minél lassabban kopjunk ki belőle. Most templomok fényes hajóiban zeng az ének. Ünnepeljük Krisztust, ünnepeljük a szeretetet. Millióan várjuk az éjszakát, a csendes éjt, a szentsé- ges éjt, várjuk a szeretet megújuló és megújító erejét, nyúlunk kezek után, melyek még elfogadják kezünket, szemeket keresünk, melyek még belelátnak lelkűnkbe és reménykedünk, holtunkig reménykedünk az élet szépségeiben és csodáiban. Békesség, földön az embernek! - zeng az ének. És sokat ígérőén elandalít. Bokrétás András
