Új Dunántúli Napló, 1993. december (4. évfolyam, 328-356. szám)

1993-12-11 / 338. szám

1993. december 11., szombat Irodalom - Művészet uj Dunántúli napló 11 Az év múzeuma az Isonzónál A háború brutális időszerűsége Isonzó és Doberdó csataterein számtalan magyar katona lelte halálát. Emlékhelyeik a szlo­vén-olasz határ mentén az olasz Gorizia (Nova Gorica) közelé­ben találhatók. Három éve a szlovéniai Kobarid városában, az Isonzó (szlovén nevén Soca) mentén létrehozták az egykori csaták emlékházát, amely idén elnyerte ,,Az év múzeuma” címet az Európa Tanács kulturá­lis bizottságától. A másik díja­zott, az isztambuli Régészeti Múzeum más kategória.-Sok múzeumot láttam már, de a kobaridi volt az első, ahol nyoma sincs a sovinizmusnak, a tények elferdítésének, megszépí­tésének. A kiállítás egyszerűen megható. Kimondja, hogy a há­ború őrült gaztett - nyilatkozta a bírálóbizottság egyik tagja, Fri­edrich Waidacher grazi múzeu­migazgató. Az isonzói csatákat mint a hadtörténet leghosszabb hegyi ütközeteit, az első világháború legvéresebb, legnagyobb áldoza­tokkal vívott harcait tartják szá­mon. A támadó olasz csapatok az osztrák-magyar seregekkel hómezőkön, sziklafennsíkokon, 2-3000 méteres csúcsokon és fo­lyóvölgyekben csaptak össze. Az első nagy olasz támadás 1915 júniusában kezdődött a Do- berdó-fennsík továbbá az Isonzó hídfőinek birtoklásáért. A követ­kező év nyarán kiújultak a csa­ták, majd 1917 október-novem­berében, a kobaridi áttörésnél az olaszokat megverték. Az Isonzó^ felső folyásánál ekkor több mint 600 ezer katona vívta a hadtörté­net legnagyobb magashegyi csa­táját. Egyúttal ez volt az első vil­lámháborús hadművelet. A kobaridiak 1989-90-ben egy múlt századi parasztházat ál­lítottak helyre, és maguk gyűjtöt­ték össze a kiállítás anyagát a hadszíntereken. A környék he­gyoldalain a mai napig találni tárgyakat a csaták idejéből. A 90 km hosszú isonzói fronton a 29 hónap alatt több mint egymillió ember halt meg. Csak az 1916. év lavinaomlásai idején egyetlen éjszaka 60 ezren. A mai napig sokan keresik fel a csaták hely­színeit, a katonatemetőket. Az 1990 október 20-án megnyílt múzeumnak még az első évben 27 ezer látogatója volt, idén pe­dig több mint 100 ezer. A ven­dégek 70 százaléka külföldről érkezik, elsősorban olaszok, osztrákok, németek, franciák. Egy-egy hétvégén 800 ember is megfordul itt. Háborús fényképek, térképek és a parancsnokok eredeti do­kumentumai továbbá több mint ezer fegyver, használati eszköz, egyenruha, kitüntetés található a 12 helyiségben. Köztük a döntő támadást elrendelő Krauss-tá- bomok eredeti naplója. Helyben készült a hadszíntér makettje, a hat számítógéppel vezérelt négynyelvű multivíziós rend­szer, amely a 12. isonzói offen- zíva eseményeit mutatja be. Eh­hez Nova Gorica játékkaszinói adták a támogatást. A kobaridiak kialakítottak egy osztrák szobát, és készülnek olasz emlékszoba berendezésére is. Tavaly bejárhatóvá tették a hadszíntereket, feltárták a lövészárkokat, kavemákat, s a Km havasaiban egyedülálló sza­badtéri múzeum készül. Egy 1913-as teherautón akarják ki­vinni a turistákat a „hadszín­térre”, és nyírnak egy vendéglőt, korabeli harctéri fogásokkal. Ké­szülnek a vakok és gyengénlátók fogadására is. A maroknyi lelkes lokálpatri­óta a nova goricai múzeum szakmai segédletével olyasmit mond el századunk egyik legvé­resebb harcteréről, amivel a mú­zeumóriások adósak maradtak. Ez utóbbiak ugyanis a régi tár­gyak puszta felmutatásával egyre kevésbé tudják megra­gadni a mai embert. Az Eu- rópa-díjas Isonzó-múzeum 800 négyzetméteren, 1500 kiállítási tárgyat mutat be, csupán két al­kalmazottal működik, kizárólag a belépőjegyekből tartja fenn magát, és az állami bürokráciától függetlenül - rakétahajításnyira a mai Balkán harctereitől. G. O. Pákolitz István: Elárvult Ölhetett kézzel üldögélve órákon át sétáltatja elárvult-bágyatag tekintetét a kilincs meg a telefon között A szerteszét szaladt gyerekek eleddig még csak-csak de most már szentidőben se Legalább a bérházbeli szentfazék pletykafészek nyitná rá az ajtót Nagy kő esik le szívéről ha valaki - a Tudakozót kajtatva - mellétárcsázik s megkérdi: mikor megy reggel Babarcra a busz A Románkori kőtár faragványa: Háromkirályok Pécsett nem ismerik őket? Bachman Zoltán és Kistelegdi István kiállítása elé A pécsi Művészetek Háza decemberi programjában épp 13-dikára, Luca-napjára szól a meghívó: Bachman Zoltán és Kistelegdi István építészek első pécsi - és nem véletlenül közös- kiállítása nyílik, a tervek sze­rint enyhén szólva is rendhagyó körülmények között. „Találko­zás a Pécsi Dóm-kőtár épülő együttesében”, „Fáklyás átvo­nulás a Korsós-sírkamrába” - vajon mi rejlik mindemögött? A kérdést az egyik legilletéke­sebbnek, Bachman Zoltánnak tettük föl.- Kistelegdi Istvánnal együtt kezdtük az egyetemet 1968-ban- mondja az építőművész főis­kolai tanári szobájában - és mindig is képesek voltunk ér­telmesen együtt dolgozni, még akkor is, mikor inkább a szét­húzás volt a „divat”. Ez folyta­tódott az egyetem után, Pécsett is, sok-sok évig, épp ezért nem is éreztük szükségét annak, hogy kiállítsunk, hiszen munká­inkkal jelen voltunk a város éle­tében. Most viszont Pécsett nincs megbízásunk, vagy elfe­ledkeztek rólunk, vagy az új vá­rosi vezetőség nem ismer min­ket - elhatároztuk hát, hogy szeretnénk bemutatkozni.- De természetesen nem csak ezek az „önös” érdekek hajtot­tak bennünket. Sőt! Nekem személy szerint sokkal jobban fájnak olyan félbemaradt ügyek, mint az ókeresztény sír­kamra és a kőtár. Be kell vall- jam, magam nem vagyok vallá­sos, de mindig is kimondhatat­lanul vonzódtam a szakrális épí­tészethez. Épp ezért nem is tu­dom elképzelni, hogy valakit ne üssön szíven, hogy itt, Pécsett, a Sétatér alatt bekukkanthat az 1600 évvel ezelőtti múltba. Szinte ott állhat a keresztény vi­lág születésénél, mert itt ez va­lóban tényszerűen tetten érhető. Ezért nem is értem, mért van az, hogy míg az átkosnak mondott rendszerben is ki lehetett „bu­lizni” 100 millió forintot a feltá­rásra, restaurálásra egy kis Ac- zél Györgynek való hízelkedés- sel, addig ma, a keresztény ér­tékekre épülgető világunkban ez senkinek sem szívügye - még azt se tudom, kinek híze­legjek! Pedig a lehetőségek óri­ásiak. Jön (vagy nem jön) a vi­lágkiállítás, 1996-ban minden­képp lesz mit ünnepelni, ezeket a kincseket a város zászlajára kellene tűzni, mert - és ez itt most pont nem politikai szólam - Európához való tartozásunk alapvető bizonyítékai. Pécs mintha nem akarná tudomásul venni, hogy lassan egyéb értéke sem marad, mint az egyetemei és a múltja.- Mi a helyzet a kőtárral?-Az pécsi kőfaragóműhely egyedülálló anyaga jelenleg a volt vasasi moziban „pihen”. Egy olyan kollekció, amelyet még a British Museumban is je­gyeznek és nagyra tartanak. Je­lenleg az a helyzet, hogy Tóth Melinda muzeológus amerikai kolduló-körútjának eredménye­képpen összegyűlt annyi pénz, hogy a restaurálást elvégezhes­sék. A többi várat magára. De miért kell ezért harcolni? Hogy sok pénz száz millió forint? Mi­ért az osztrák kulturális minisz­tériumnak kell erre egymillió schillinget adnia? Hogy fordul­hatott elő, hogy a pápát, amikor itt járt, le sem vitték a keresz­ténység egyik legősibb emlék­helyére? Még Pozsgay Imre is, aki megnyitotta a 2-es sírkam­rát, elküldte a bodyguardjait, hogy egy kicsit egyedül lehes­sen, s végül azt mondta, mélyen meg van hatva. Sajnos, még mindig nem vagyunk tisztában igazi értékeinkkel.- Erről is akar szólni ez a hét­fői kiállítás. Hogy a kultúra nem egy püspökségé, nem né­hány kiválasztotté, akik a pénzt osztják, hanem mindenkié. A kultúrának kellene az egyik legdemokratikusabb intéz­ménynek lennie. M. K. Kőtár az angyalka-jelképpel Nicolas Pasquet két koncertje a Pécsi Szimfonikusokkal Eleven és igényes Nagyjából egy hónappal az­után, hogy Howard Williams egy emlékezetes koncert kere­tében búcsút vett a pécsi zene­barátoktól, ' utódja, a Pécsi Szimfonikus Zenekar új veze­tőkarmestere gyors egymás­utánban két hangversenyen mu­tatkozott be zenekara élén a POTE Aulájában. Nicolas Pasquet természete­sen nem először dirigált most Pécsett - magam is láttam-hal- lottam őt tavaszi és kora őszi fellépései alkalmával -, mégis fenntartom iménti kijelentése­met: részint azért, mert mint a zenekar művészi munkájának teljes felelősséggel és remélhe­tőleg ehhez mért lehetőségekkel felruházott irányítóját, csak most ismerhettük meg, részint pedig azért, mert ezúttal olyan nehézségű és sűrűségű prog­rammal rukkolt ki, olyan szuve­rén és fantáziadús alkotó-szmé- lyiségként nyilvánult meg, hogy ezt aligha lehet - érdemes - vele kapcsolatos korábbi élmé­nyeinkhez hasonlítgatni. Nem tudni pontosan, milyen elvi vagy gyakorlati megfonto­lásokból, de az egy hét időkü­lönbséggel megszólaltatott két Programm felépítésében némi­leg hasonlított egymásra. Mindkétszer a romantika szim­fonikus irodalmának egy-egy slágere hangzott el először no­vember 29-én Liszt Les Prelu- des-je, december 6-án Brahms Tragikus nyitánya, mindkettő kiválóan alkalmas arra, hogy kellően kidolgozott, karakter­gazdag előadás esetén megmu­tassa a zenekar formálókészsé­gét, érzékenységét, összjá- ték-beli erényeit, egyben ráhan­golja a közönséget a további zenei élmények befogadására. Nem vitás, hogy e funkciók mindkét este teljesültek, az elő­adások frissessége megóvott at­tól az - engedelmet a kifejezé­sért - „lerágott csont” érzéstől, amelyet sokat játszott romanti­kus darabok hallatán oly gyak­ran él át a rutinos koncertláto­gató. A folytatás a két estén eltérő sorrendben bár, de ugyancsak feltűnően egybecsengett: egy-egy Mozart, valamint szá­zadunk földrajzilag egymástól távol, de csaknem egyidőben keletkezett két kompozíciója hangzott el, mindkettő alig vagy egyáltalán nem otthonos a ma­gyar hangversenytermekben. Mozart utolsó szimfóniája - C-dúr, „Jupiter” - felvillanyo- zóan eleven és igényes megszó­laltatásban tárult fel a hallgató­ság előtt, jóllehet alig hittem a szememnek, amikor a brahmsi mérető vonóskar bevetéshez ké­szülődött a pódiumon. Ilyen felállásban persze teljesen re­ménytelen Mozart fúvós-vonós arányait megteremteni, a 19. században elfeledett szí- neit-zamatát újjáteremteni, de ezt leszámítva Pasquet tolmá­csolásáról csak szépet és jót le­het mondani: artikulációs-hang- súlyozási rendje, tempói és ka­rakterei a korabeli zenei nyelv ritka alapos ismeretéből saija- dzottak. Egy héttel később aztán re­dukált vonóskar játszotta Mo­zart zenéjét - s a helyenként ki­csit szálkás hangzás némileg magyarázatul szolgált Pasquet korábbi döntésére. Ez azonban ezúttal mellékes volt, minthogy a D-dúr fuvolaverseny (K.314.) magánszólamát világnagyság játszotta. Drahos Béla: jelen­ség! Ahogy hangszerével együtt a zenei folyamatok minden részletének befolyásolását is kézbe veszi, ahogy formál, va­riál, átengedi magát a pillanat­nak, ahogy éli a zenét, az felejt­hetetlen, mással összetéveszthe­tetlen. Az ötvenes évek első felének zenéjéről ugyancsak gazdag élményanyaggal -távozhattunk mindkét alkalommal. Pasquet született dél-amerikai muzsi­kusként tökéletes biztonsággal formálta meg az argentin Ginas- tera itthon eddig el sem hang­zott háromtételes, a korszak ze­nei erőterében sokfelé vonzódó, de elemeiből végüli s egyéni nyelvezetet formáló kompozí­Babits Mihály Adventi köd Tél van megint! Reggel amint fölébredek, még betekint az utcalámpa sötét szobámba, mert odakint köd van megint. elbuvik a nap-paripa az ég dugottabb aklaiba, hova a csillag­állatok bújnak nappalira: Kos, Bak, Bika ... Tán a ravasz égi lovas „sötéten tartja”, míg egy kamasz a víg turf-inas a forró pálya gyepét kitárja: az uj tavasz. S én mint kinek nagy versenyek tétén végső reménye remeg, szorongva kérdem, mit rejtenek e függönyök s az istenek? És lesz-e még hogy fölfakad a borulat, s küld-e a nap egy sugarat, mint vért a seb, vagy megfuladt a köd alatt? És lesz-e még lángja elég hevíteni, mint valaha rég e földi lét fagyát s az ember vak életét valaha még? Ágyon ülök s nincs egy szemernyi kedvem kikelni. Talán örök marad a köd amely beföd s kásásán ing a tetők fölött. Óh könnyű rímek, friss zengzetek, csengessetek! Végem, ha vigaszt nem lelhetek tibennetek... Böröndi Lajos Tél jön Összekoccan két alma, s behúnyt szemmel zuhan le a fáról. Fáradt fény esőz, szemedben félelem. A kert lassan elárvul. Tél jön. Meghidegül az álom. Fehér lesz minden. Vakító fehér. Állunk egymással szemben némán S kifosztott arcunk összeér. cióját. Mindannyiunk nyeresége volt ez a találkozás, melynek számomra legszebb emlékei a nyitótétel meditativ, szépen hangszerelt kicsengése és a triós formájú középtétel végletesen különböző karakterei maradtak. A két koncert legnagyobb szabású vállalkozása azonban Sosztakovics Sztálin emlékével leszámoló X. szimfóniája volt. E keretek közt nincs helye a tolmácsolás részletekbe menő elemzésének, holott a mű és az előadás faj súlya egyaránt ezt igényelné. Ami bizonyos: Pasquet sze­mélyében impulzív, szuggesz- tív, határozott, szándékait pon­tosan és világosan közlő kar­mester-egyéniség érkezett kö­zénk, akit muzsikusai még kü­lönleges állhatatosságot és energiákat követelő zenei uta­zások alkalmával is követni hajlandóak - nyilván jól tud­ják, miért. Gönczy László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents