Új Dunántúli Napló, 1993. december (4. évfolyam, 328-356. szám)
1993-12-10 / 337. szám
1993. december 10., péntek Riport új Dunántúli napló 21 Tiszta forrásból Ritka, nem akármilyen vendégei voltak a legutóbbi „Szélkiáltó Klubnak”. Messziről, Erdélyből, s még távolabb Gyimesbóí (Gyimes- középlak, Mezőmadaras, Vaj- daszentiványi falvakból) érkeztek ezek az öregek, fiatalok, kiknek nem mesterségük a tánc, mégis mesteri módon „használják”, élik, hiszen évszázados kultúrájuk még ma is élő része az. A felejthetetlen éjszakába nyúló estén sok pécsi fiatalnak is lehetősége adódott e páratlan értékkel ismerkedni... Tóth László felvételei Három év Szolzsenyicinnel Egy magyar a Gulagon Gulag emlékművet avattak november végén Budapesten, a Honvéd téren. Az emlékművet a Gulag Alapítvány rendelte meg, ennek fő védnöke Für Lajos honvédelmi miniszter, elnöke pedig Rózsás János, aki maga is megjárta a szibériai munkatáborok poklát, s Ekibasztuzban közeli kapcsolatba került Ivan Szolzsenyecinnel. Munkatársainknak az emlékműavatás után volt alkalma meghallgatni különös történetét.-67 éves vagyok, Budapesten születtem, de 1934 óta Nagykanizsán élek a családommal. Négy polgárit végeztem, és a családi körülményeim miatt 14 éves korom óta dolgozni kényszerültem. Csak a Gulagból hazatérve végeztem el a főkönyvelői munkakörhöz szükséges iskolákat, és nyelvvizsgákat tettem le. 1944 végén vonultam be leventeként katonának, és a marcali fronton estem orosz fogságba. 14-18 évesek voltunk a társaimmal, és az orosz elhárítás fiatal korunkra való tekintettel minket önkéntes bevonulók- nak tekintett, ezért hadbíróságon ítéltek 10 év kényszermunkára és örökös száműzetésre. Bevagoníroztak társaimmal, és Odesszába vittek, a karantén börtön-tábor, és innen osztották szét az embereket a Gulagokba. A kazahsztáni Szpasszk lágere után Ekibasztuzba kerültem. Ez egy építkezéssel foglalkozó munkatábor volt, amit speciálisan a sorozatos lágerfelkelések miatt hoztak létre. A lágerfelkelések legfőbb mozgatói az ukrán foglyok voltak. Kevesen tudják, hogy 1944 és 1952 között Sztyepan Bender vezetésével az ukránok szabályos függetlenségi harcot vívtak az oroszok ellen. A szabadságharcosok szembeszálltak a nehéztüzérséggel és a repülőkkel is és az erdőkben bujkálva vívták a harcot a KGB alakulataival. Ennek a háborúnak a foglyai alkották a lázadások magját. Magam is átéltem egy lágerlázadást, 1952 január 22-én, Ekibasztuzban, a kínai határ közelében. Ez egy építőtábor volt, az ottani gazdag szénlelőhelyekhez építtettek velünk egy várost. A tábor vezetői számtalan spiclit szerveztek be közénk, és egy idő után a közösség elkezdte kiirtani magából ezeket az élősködőket. Egyetlen ősz folyamán 83 besúgót öltek meg, és ez egyre nagyobb szigorítást vont maga után. A szörnyűbbnél is volt szörnyűbb láger.Aki renitenskedett, az könnyen Dzsezkazganban vagy Balhasiban találhatta magát. Ezeken a helyeken rézbányászat folyt, és a viszonyok miatt a munka féléven belül elvitt szinte mindenkit. Szolzsenyicinnel Ekibasztuzban ismerkedtünk meg, három évet töltöttünk együtt 1950-től 1953-ig. Abban a barakkban voltam, amit az Ivan Gyenyiszovicsban leír. Értékelte, hogy jól megtanultam oroszul, és volt bennem érdeklődés az orosz kultúra iránt. Bizalmába fogadott, beszélt nekem Jeszenyinről és Paszternákról, akik akkor még tiltottak voltak. Szabadulásunk után megszakadt a kapcsolatom vele. 1962-ben, az Ivan Gyenyiszo- vics egy napja megjelenése után a Novij Mir szerkesztőségén keresztül kezdtem levelezni vele. 1967-től a feleségén keresztül, mert elkezdődött a Szolzsenyi- cin elleni kampány. 1974 után Szolzsenyicint kiutasították a Szovjetúnióból, én magam is megfigyelés alá kerültem. Az enyhülés óta kapcsolatunk újra zavartalan lett. Visszatérve a lágeréletére: farkastörvények uralkodtak. A legnagyobb szentség a rabnak a kenyér volt,,,véradagnak hívták”. A lágerben sokmindent loptak, de aki kenyeret lopott, arra kegyetlen halál várt. Egyszer a barakkomban tanúja voltam, hogy bántak el egy ilyen szerencsétlennel. A gengszterek - mert köztörvényesek is voltak közöttünk - észrevették, hogy fogy a kenyerük. Tintaceruza belet tettek egy darab kenyérbe, és ezt tették ki csalinak, úgy nyelte le éjjel a tolvaj. Reggel ébresztőnél elállták a kijáratot és kitátatták mindenki száját, így bukott le tintás szájjal a tolvaj. A bűnöst akkor lefektették két prices közé, fölé könyökölt egy megtermett haramia, és addig ugrált a hátán, amíg az elítélt vért nem hányt és meg nem halt. Sztálin halála kellett hozzá, hogy megszabaduljak a Gulag poklából. Egy évvel és az örökös száműzetéssel maradtam adós a szovjet igazságszolgáltatásnak. 1953 júniusban váratlanul összeszedték a külföldi állampolgárok egy részét. Amikor megtudtam, hogy hazamehetek, 10 nap alatt 8 kilót fogytam. A raboskodás alatt semmilyen hírt nem kaptam a családomról, egyáltalán nem tudtam, mi vár rám otthon. Hazaérkezésem után azonnal hozzáláttam a lágerben tapasztaltak lejegyzetelésének. Emlékirataim először 1987-ben Borbándi Gyula müncheni magyar irodalmár kiadásában jelentek meg Németországban. Magyarul 1989-ben a Szabad Tér Kiadó Keserű ifjúság címen adta ki. Jelenleg is folynak a tárgyalások, hogy Duszja nővér címen a magyar kiadást megelőzve Oroszországban kiadják visszaemlékezéseim újabb fejezetét. Duszja nővérnek az életemet köszönhetem. A Gulag különböző lágereiben körülbelül 100 ezer magyart tartottak fogva, 95%-uk ott is halt meg. Jelenleg kb. hat-hétszázan élnek közülük. A legkülönfélébb okokból hurcolták el a magyarokat. Voltak közöttük hadifoglyok, jóvátételi kényszermunkások (málenkíj robot) és elítéltek.Zömükben fiatalok. Különböző korú, rangú és nemű emberek váltak a történelemben majdnem példa nélküli embertelenségnek áldozatává. Most végre őrzi valami az emléküket. Zsillé Ákos
