Új Dunántúli Napló, 1993. november (4. évfolyam, 298-327. szám)
1993-11-26 / 323. szám
1993. november 26., péntek Háttér üj Dunántúli napló 11 Az embargón túlról Megyünk a fejadagért Érinti-e a magyar érdekeket az orosz katonai doktrína? Békemenet Pécsett Boldogok a békesség- szerzők A béke nem magától terem, azért tenni kell - „Ha jobb jövőt akartok látni, arra nevelni kell magatokat” - mondja Kolping. Mindaddig nincs baj, amíg az érdekeinket nem keresztezik mások érdekei. Ekkor azonban kiderül, hogy hol áll értékrendünkben a béke. Vannak-e ehhez vezető eszközeink a vitás kérdések kezelése során, van-e kompromisszum és dialóguskészségünk? De a legfontosabb és legalapvetőbb: van-e elkötelezettségünk a békés megoldások iránt. Van-e belső békénk, és békés családi tűzhelyünk? „A család sorsa - rövid vagy hosszú távon - az ország sorsával egyenlő” - tanítja alapítónk Adolf Kolping. így válik politikai elkötelezettségünk ars poétikájává a Biblia szava: „Boldogok a békességszerzők.” Ezt a meggyőződést kínálja fel egy 13 km-es békemenet végigjárása által a Pécsi Ifjúsági Kolping, amikor a béke erődjének néhány stációjánál emlékezünk a múlt tragikus eseményeire. Programunk: a békement 9 órakor indul a Cserkúti csárda fölött elterülő volt csatamezőről. Egy rövid megemlékezés után, amit Erdős László hadtörténész ezredes tart. A következő állomás az Alkotmány utcai zsidótemető. Itt rövid megemlékezést tart dr. Körinek László, „a Kolping Szövetség országos elnöke. Az ide érkezésünket 12 órára tervezzük. Utunk következő állomása a Köztemető, ahol dr. Kripl Zoltán polgármester tart egy rövid beszédet, majd a magyar-német és orosz katonasírokon gyertyát gyújtunk. A köztemetőbe előreláthatóan 14 órára érkezünk. A menet utolsó állomása a Nevelési Központ, ahol Mayer Mihály megyéspüspök beszéde után egy közös ebédre várjuk a résztvevőket. A Cserkúti csárda megközelíthető az uránvárosi buszvégállomásról a 26-os busszal, amely 8 és 8.30-kor indul. November 2-a, Újvidék, a Vajdaság székvárosa. Korán kel a család, megy a fejadagért. A lakásban 6 fokot mutat a hőmérő, kint pedig mínusz 4-et. Levetik az egyik, majd a másik melegítőt, azután a pizsamát, harisnyát, amiben aludtak. Irány a fürdőszoba: víz nincs. Öblítés következik. A rádió megszólal:-Tegnap este megkezdődött a fűtés. Üres üzletek Keserűen mosolyognak, a fűtőtestek hidegek. Nincs pakura, addig halasztgatják a fűtés kezdetét, amíg csak lehet. A gáz, amit Oroszországtól várnak, nem érkezik sehogysem, az ENSZ keményen szorítja a Jugoszlávia elleni embargó gyeplőjét. Míg a háború meg nem szűnik Boszniában, amihez Jugoszláviának igen sok köze van, nem könyörülnek meg rajta. Indulnak a boltba, kabátban, vastag sállal. Mintha már tél lenne. Autóbuszra szállni reménytelen: csak 6-tól 8-ig közlekednek, meg 2-től fél 4-ig, amikor véget ér a munkaidő. Gyalog teszik meg az utat a boltig, ahol felvehetik a novemberi fejadagot: 19 kiló lisztet, 2 liter olajat, 2 kiló cukrot, 2 kiló mosóport és 1 kiló sót. Ez jár egy háromtagú családnak. Harminc százalékkal olcsóbban, mint egyébként. A szavatolt munkabér ebben a hónapban 1 350 000 dinár egy kiló húsra sem elég. Két pár női cipő sarkának javítása 1,5 millió dinárba kerül. Egy liter tej 65 000 dinár. A villanyáram a héten 770 százalékkal drágult, a fűtés, amely „szerencsére” nincs, 1000 százalékkal. Tízszer pedig a benzin, ami szintén nincs. A boltban, hiába a bon, cukrot, olajat és mosóport nem kapnak. Talán egy hét múlva csak. Cammognak haza. Az utcán valutaüzérek veszik és árulják a márkát. Egy márkát 250 ezer dinárért. A minimál bér tehát öt márkát ér. De ennyit is csak az a vállalat fizethet, amelynek erre van pénze. A gyárak viszont állnak, több, mint egymillió ember kapott kényszerszabadságot. Egy perc alatt megszületik a döntés: mennek Magyarországra. Cukorért, étolajért, élesztőért, gyertyáért, krumpliért, hagymáért. Kilométeres sorok Csak a legerősebbek, a férfiak, vágnak neki az útnak. Határátkelőhelyként tizenhat órát, egy napot kell várakozni. Már Horgos előtt, amely öt kilométerre van az országhatártól, öt kilométeres kocsisor várakozik. Tegnap, vagy éjfél óta. Százszám vesztegelnek az autóbuszok, amelyekkel állítólag gyorsabban át lehet kelni. Az út mentén sátortáborok. Itt töltik ki a benzint a vajdaságiak, szerbiaiak, majd mennek vissza a Szeged-környéki töltőállomásokhoz. Viszonteladók, de az üzemanyagra valóban rászoruló jugoszláv polgárok is viszik a Jugoszláviában már 3-4 márkába is kerülő benzint, gázolajat. Roppant kemény rendőrök igyekeznek rendet tartani. Kevés eredménnyel, özönlik a nép és tolakszik, verekszik, hogy eljusson a „korlátlan” lehetőségek országába, Magyarországra, ahol minden van. Százezrek igyekeznek átkelni a határon, a nincstelenség és az esetleges haszon által űzött nép, amelynek vezetői abból próbálnak erőt meríteni a kitartáshoz, hogy ez a nép senki előtt nem fog fejet hajtani és sohasem fog idegen uralom alá kerülni. Semmi esély Kubát, Líbiát, Haitit és Jugoszláviát sújtja jelenleg az ENSZ embargója. Ez utóbbi országot a legsúlyosabban. De nem a vezetők, hanem a nép szenved. Vagy a nép is ludas, mivel nem váltja le őket? Talán december 19-én, a legújabb választásokon. A harmadikon az elmúlt két év alatt. Milosevics, Szerbia elnöke a parlamentet oszlatta fel, nem a kormányt, amely nem képes semmit sem tenni a javulás érdekében. Az elnök megelőzte a kormány menesztését, hogy az ne számítson saját vereségének. A „minden szerb egy hazában” elvére a tomboló nacionalizmusra épült az a politika, amelynek katasztrofális következményei vannak: a volt Jugoszlávia területén életét vesztett 200 000 ember, kétmillió száműzött számtalan, romba döntött város, végül pedig a nemzetközi izoláció, amelynek a méreteire és keménységére az emberiség történelmében nem volt példa. Vajon hoznak-e enyhülést a soron következő szerbiai választások? A katasztrofális gazdasági helyzet, amelyben az októberi infláció elérte a 2000 százalékot, a napi pedig a 10-et, s ahol a vezető értelmiség, például a legjobb sebészek sem keresnek többet havi 60-70 márkánál, s ahol várható, hogy az év végéig a márka ára eléri a 2,5 millió dinárt, arra kell, hogy ösztökélje az országot, vessen véget ennek az áldatlan állapotnak. Százöt párt indul, csak kérdés, hányán fogják leadni voksukat. A napi fejadag beszerzése jobban érdekli a választókat, mint ez a szavazás. Gyanítják, hogy itt demokratikus módon nem érvényesülhetnek, túl erős még a szerb nacionalizmus s a kormányzó párt mindent el fog követni a hatalom megőrzéséért. A fásultság, a fájdalom túl nagy ahhoz, hogy ez a szavazás normális keretek között a választópolgárok tényleges óhaját nyilvánítaná ki. Egyelőre tehát nem valószínű, hogy Jugoszláviában változás áll be. Legfeljebb egy kemény tél után, amely az elvakult és szélsőséges elemeket is megtöri. Polyvás József Ha választ akarunk adni a címben felvetett kérdésre, előre kell bocsátanunk, hogy az új orosz katonai doktrínának három sarkalíatos megállapítása van: az Orosz Föderáció egyetlen államot sem tekint ellenségének; Oroszország nem alkalmaz katonai erőt egyetlen állam ellen sem, kivéve az egyéni vagy kollektív önvédelem esetét; nem alkalmaz atomfegyvert az atomsorompó-szerződést elfogadó azon államok ellen, amelyek maguk nem rendelkeznek atomfegyverrel. A doktrína az atomfegyvert elsősorban nem katonai, hanem politikai eszköznek tekinti, amellyel Oroszország az agressziótól akarja elrettenteni ellenfeleit. A hagyományos feladatok mellett az orosz fegyveres erők új feladatokat is kaptak. Ilyenek például a béketeremtő hadműveletek, amelyekre nemzetközi felkérésre, de elsősorban a FÁK-országokban kerülhet sor. Ami ezt az orosz szerepvállalást illeti, erről gyökeresen eltérő módon nyilatkoznak az érintett országok és másként a nyugati államok. Az utóbbiak szívesen átengedik a béketeremtő funkciókat Oroszországnak ebben a kilátástalan régióban, a térség újonnan függetlenné vált országai viszont növekvő félelemmel tartanak Oroszország esetleges törvényesített „csendőri” fellépésétől. Mennyiben érintheti hazánk érdekeit az orosz katonai doktrína? A fegyveres erők közvetlen érdekeltségi övezetét a FÁK tagországainak területére korlátozza, ezt a térséget jelöli meg Nem lesz új Jalta „Nem akarunk újabb árkokat ásni Európában, és nem kívánjuk, hogy egyetlen állam is azt érezze, ki van zárva Európából” - jelentette ki Klaus Kinkel német külügyminiszter, a Lidové Noviny című prágai lapban megjelent nyilatkozatában. A német miniszter szerint semmi ok nincs olyan félelmekre, hogy Borisz Jelcin orosz elnöknek a közép-európai országok esetleges NATO-csatlakozását érintő levele valamilyen „új Jalta” megteremtésére irányul. - Európának nemzeti érdekszférákra való felosztása immár a múlté - hangsúlyozta Klaus Kinkel. Mint hozzátette: nem lehet kifogásolni, hogy Jelcin elnök szerint a sajátos orosz érdekeknek is meg kell jelenniük az új európai biztonsági struktúrákban. az esetleges béketeremtő akciók valószínű övezetének, illetve csak e térségben helyezi kilátásba orosz csapatok állomásoz- tatását. A volt VSZ-tagállamo- kat - így többek között hazánkat is - legfeljebb az általános európai szerepvállalás keretében tekinti saját érdekövezetének. Ugyanakkor Jugoszlávia említése a válságövezetek sorában arról tanúskodik, hogy Oroszország nem kíván bezárkózni a FÁK határai mögé, amit egyébként természetesnek kell tekintenünk, hiszen minden nagyhatalom túltekint saját határain és globális európai politikát folytat. Feltétlenül megnyugtató, hogy az ellenségkép hiánya teljes mértékben összecseng a Magyar Köztársaság biztonsági alapelveivel és más országok biztonságpolitikai nézetével is. Nem egyértelműen pozitív ugyanakkor az atomfegyverekkel kapcsolatos orosz állásfoglalás. Igaz ugyan, hogy a doktrína szerint Oroszország nem alkalmaz nukleáris erőt az atomfegyverrel nem rendelkező államok ellen, de elvi síkon nem mond le az atomfegyver elsőként való alkalmazásáról. E vonatkozásban az orosz honvédelmi miniszter a doktrína ismertetésekor fontosnak tartotta megemlítenie kelet-közép-eu- rópai országok ne erőltessék a csatlakozást a NATO-hoz, hiszen ennek következtében olyan szövetségi rendszerbe kerülhetnének, amely szembeállíthatja őket Oroszországgal. Az amerikai központi hírszerző hivatal, a CIA figyelmeztette Bili Clinton elnököt, hogy Kubában robbánasveszé- lyessé vált a helyzet, és bármikor belső konfliktus törhet ki - írta a The Wall Street Journal. A bizalmas jelentés szerint „a kubai gazdaság romokban hever: a bizonytalansági tényezők felhalmozódtak, s a feszültségek oly mértékben kiéleződtek, hogy egy súlyosabb, elhibázott lépés a vezetés részéről vagy Fidel Castro egészségi állapotának a megingása (esetleg egy hadseregen belüli szervezkedés) könnyen a rendszer megroggyanását előidéző eseménysorba torkollhat”. A CIA ugyannakor úgy véli, hogy Fidel Castro bizonyosan minden eszközkel ragaszkodna a hatalmához, ha szükséges, még vérfürdő árán is. Dr. Nagy László ezredes Robbanás előtt A választási harc nem a sajtóban, hanem a piacon dőlhet el Kiegyenlítődő erők A köztársasági elnök, mint általában jólértesült körökben tudni vélik, napokon belül bejelenti, hogy májusban parlamenti választásokon dönthet az ország arról, elégedett volt-e a demokrácia első négy évének kormányzati stílusával és eredményeivel. A bejelentés magában is politikai határkő, a választási sakkjátszma megnyitási fázisának befejezése. Ebben a fázisban - a sakkrajongók jól tudják - helyezkedés folyik, s ha a játékosok nem kifejezetten amatőrök, semmi nem dől el. Illetve egy dolog mégiscsak eldől: ha a sakktáblán nagyjából egyenlő erőviszonyok fakulnak ki a kormánypárt és az ellenzék között, akkor nem kell attól tartani, amire egy ismert publicista a minap utalt, hogy az újraválasztási esélyeit elveszítő hatalom esetleg „rendkívüli eszközökhöz” folyamodik, magyarán elhalasztják a választásokat. Az elnök szándéka a választások mielőbbi bejelentésére és a rendkívüli eszközök alkalmazásának' veszélye bizonyára összefügg egymással. A demokratikus folyamat fenntartása mégsem attól függ, milyen sakklépést fontolgatnak az elnöki vagy a miniszterelnöki hivatalban, hanem azon múlik, mennyire kiegyenlítettek az erőviszonyok. Feledkezzünk meg egy pillanatra a népszerűségi statisztikákról, melyek a politikai harcok sok eszköze közül csak egyiknek tekintendők, s a hazai körülmények között (egyértelműen domináns politikai párt vagy pártok hiányában) gyorsan változhatnak. Feledkezzünk el arról is, hogy mit mond a taxisofőr, meg arról is, hogy mit mond a pártelnök, akinek érdekében áll túlbecsülni, esetenként magasan túlbecsülni pártja esélyeit. Maradnak a mérhető gazdasági eredmények, s marad a média, mely ezeket eladja, vagy megmagyarázza. Számít persze a népszerűség is, számít az egyes politikusok és pártjaik négy év alatt megerősödött vagy megtépázott „imázsa”, de hosszabb távon a jövő évi választásokat két dolog dönti el: a gazdasági közérzet és az azt befolyásolni képes sajtó. És ha ezen a két területen körülnézünk, a megnyitás után nagyjából egyenlő erőket látunk. A kormány bizony skrupulu- sok nélkül rohanta le és foglalta el mindazokat a közszolgálati médiákat, amelyeket módjában állt hatalmába keríteni. Amikor Katona Tamás, az illetékes államtitkár a Magyar Televízió egy szórakoztató műsorának alkalmi vezetőjeként „sajátszájú- lag” menti fel a szélsőjobbolda- liság vádja alól Szeleczky Zita művésznőt, az már egy új korszak a kormány sajtószabadságának fejlődéstörténetében. Semmiképp sem ugyanaz, mint amikor Horthy újratemetéséről a televízió egyik híradója szervilis meghatottsággal, a másik gúnyoros kényszeredettséggel számolt be. Nem szabad azonban, hogy elkerülje a figyelmet: az ellenzék is minden rendelkezésére álló eszközt felhasznál médiapozícióinak megerősítésére. A legjobb esélyekkel induló ellenzéki párt, a FIDESZ az imént nevezte ki legjobb tisztjeinek egyikét, az ország tíz legnépszerűbb embere közé sorolt Deutsch Tamás alelnököt a sajtóügyek legmagasabb rangú felelősévé. Ez nemcsak nagyobb összefogottságot, nemcsak a párt választói körében olvasott hetilapban való markánsabb jelenlétet feltételez, hanem olyan közvetlen haszonnal is jár majd, hogy Deutsch Tamást gyakrabban keresik meg az újságírók, a televíziós újságírók is, mint arcnélküli elődeit. Az sem maradhat észrevétlenül, hogy miközben Alexa Károly, az MDF választmányának tagja beköltözik az MTI-be, hogy gondoskodjék a túlságosan szabadom áramló OS közlemények felügyeletéről, a Kurír, mely nem tudta, vagy nem óhajtotta kifizetni lakbér-tartozásait, élén az MSZP volt kampányfőnökével beköltözött a párt Köztársaság téri székházába. A kormány által alkalmazott hatalmi-diktatórikus és az ellenzék által alkalmazott politikai-pénzügyi eszközök között különbséget kell tenni, ám az eredmény ugyanaz. A kormánypártok eluralkodtak az elektronikus sajtóban, a liberális és baloldali sajtó túlsúlyban van az írott médiában. A kormány sajtóhivatalai mégsem lehetnek elégedettek. A sajtó fekete és fehér bábukra osztása a középjátékban semlegesíteni fogja a médiákat. Ez a semlegesség sajnos nem a tárgyilagos hírközlés és az elfogultságmentes újságírás igényéből ered. Inkább semlegesülésről van szó, melynek forrása a néző és olvasó nagyközönségben kifejlődött egészséges bizalmatlanság a - tisztelet a kivételnek - saját szennyükben fetrengő médiák iránt. A választási harc pedig nem a sajtóban, hanem a piacon, az MDF piacon, a Torgyán piacon, a húsboltban, a vasutassztrájkban, a földárverésen, a kárpótlási jegyek piacán, a kistulajdonosi részvényakciókban dőlhet el. És az erőfölény e tekintetben sem egyértelmű egyik oldalon sem. A kormány nemzetigazgatói mandátumának negyedik évében az újabb kárpótlási jegyeken kívül tovább növekvő külső és belső adóssággal, 20 százalékos inflációval, 27 százalékos élelmiszer-áremelkedéssel is tud szolgálni választóinak. Az ellenzéki pártoknak viszont nincsenek vonzó terveik és hihető ígéreteik, vagy rosszul használják a médiákat erről szóló mondanivalójuk eljuttatására. A most befejeződött Or- bán-Fodor párviadalból és a most kezdődő Hom-Békesi rivalizálásból ítélve van viszont vesztenivalójuk erkölcsiekben. Egyik félnek sincs hát oka azt hinni, hogy a másik esélytelen. A választások így akár tiszták is lehetnek. Bokor Pál
