Új Dunántúli Napló, 1993. november (4. évfolyam, 298-327. szám)
1993-11-20 / 317. szám
10 üj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1993. november 20., szombat Szép magyar vers Gyulai Pál Szeretnélek még egyszer látni... Szeretnélek még egyszer látni A kertben, ott a fák alatt, Hallgatni édes csevegésed, Mint gyermek, úgy örülni véled, Szakítva a virágokat. Szeretnélek még egyszer látni Homályos őszi délután, Kandallónál a karosszéken, Ha mintegy elringatva, ébren Alszol, s álmodva nézsz reám. Szeretnélek még egyszer látni, Midőn úgy várod jöttömet, Megismersz immár a távolból, S bár ajkad olyan hidegen szól, elárul néma örömed. Szeretnélek még egyszer látni, Szép csöndes nyári estvelen, Holdfénynél az akászok árnyán, Midőn fejed keblemre hajtván, így suttogsz: még maradj velem! Szeretnélek még egyszer látni, A vén udvarház csarnokán, S ha elhangzott az isten-hozzád, Még visszanézni utolszor rád S először sími igazán. Szeretnélek még egyszer látni, Meggyógyítna egy pillanat. Mit szenvedtem, feledni tudnám, S még egyszer örömest feldúlnám Éretted ifjúságomat! A kortárs irodalom hosszmetszete Megjelent a Jelenkor Antológia A nyolcvanas évek irodalmának kitüntetett helye van a ’45 utáni magyar irodalom történetében. A Jelenkor irodalmi és művészeti folyóirat most ennek reprezentálására, létének harmincötödik életéve alkalmából, vaskos, kétnyelvű antológiát jelentetett meg. Csuhái István, a kötet szerkesztője elmondta, hogy ha a harmincöt évet teljes egészében át szerették volna tekinteni, az megoldhatatlan feladatot jelentett volna, hiszen így is több, mint 500 oldalas a könyv. A Jelenkor első virágkora nagyon fontos; mindenképpen tekintetbe veendő Tüskés Tibor szerkesztői korszaka a hatvanas évek legelején. Ha a válogatás átölelné a lap teljes életét, akkor kiderülne néhány olyan dolog, ami nem biztos, hogy az irodalomhoz tartozik, inkább az irodalom adminisztrációjához, kiderülne, hogy a Jelenkor virágkorai mindig valamilyen erőszakos mozzanattal értek véget. Hasonló eset történt például a Tüskés időszak végén a Jelenkorral, mint a Ti- szatájjal a nyolcvanas évek közepén. Szederkényi Ervin viszont néhány év alatt, gyakorlatilag a hetvenes évek elejére, nagyon megbízható, jó folyóiratot hozott létre, amelynek a hetvenes évek végére valóban virágkora kezdődött el. Csuhái Istvánnak nagyon erős a kötődése a nyolcvanas évek Jelenkora iránt, hiszen akkor a Mozgó Világ mellett a Szederkényi Ervin szerkesztette Jelenkor volt a folyóirat. Áz Ottlik-Mészöly-Mándy- Esterházy-Nádas-Lengyel Péter vonal nagyon erős hátteret kapott Balassa Péter, Kulcsár Szabó és mások írásaival. Az antológiában tehát negyven, a lap utolsó tíz évfolyamához kötődő író, költő, esszéista, kritikus írásai kaptak helyet, illetve azok német fordításai is. Az antológia egy folyóirat egy időszakának lehetőség szerinti teljes hossz- metszetét kívánja bemutatni. Hogy néhány jelentős író, költő kimaradt, abban a helyhiányon kívül a fordítás nehézségei is szerepet játszottak, hiszen a negyven szerző antológiában szereplő írása fordításainak zöme új, itt jelenik meg először. Kimaradt többek között Pákolitz István, Makay Ida vagy Marno János, az ő verseikre nem találtak megfelelő fordítót. Kimaradtak a lap számára egyébként fontos szerzők műfaji korlátok miatt is, mint például Kántor Lajos, aki romániai szemlét, vagy Losonci Alpár, aki jugoszláviai szemlét közölt a Jelenkor számaiban, s hasonló okból maradtak ki P. Müller Péter színházi szemléi. A könyvet - amely a Jelenkor irodalmi és művészeti folyóirat szándéka szerint megbízható referencia kíván lenni - eljuttatják több, mint száz, német nyelvterületen működő kulturális intézményhez. Bécsben, Berlinben, Münchenben és Grazban korlátozott számban árusítani is fogják. Budapesten az írók Boltjában, Pécsett a Szöveg Bt. két boltjában: az egyetemiben és a Mátyás Király utcaiban, valamint a Művészetek Háza portáján és a Széchenyi téri könyves pavilonban lehet megvásárolni. December 10-én Budapesten, az Egyetemi Színpadon nyilvános Jelenkor estet rendeznek, majd januárban, a ’93 évi Szinnyei Júlia-Emlékdíj kiosztásának alkalmából Pécsett, a Művészetek Házában megrendezésre kerülő est középpontjában a díjkiosztás mellett ez az antológia áll majd. Cseri László Jelenet az előadásból: (képünkön balról) Kovács Dénes, Bors Ferenc, Balikó Tamás, Újvári Zoltán, N. Szabó Sándor, Pilinczes József, Rázga Miklós, Kiss Jenő és Radó Péter Fotó: Müller Andrea Közjáték Vichyben Arthur Miller drámájának bemutatója a Pécsi Nemzeti Színházban „A nagy dráma nagy kérdéseket vet fel, különben semmi, csak technika” - írta Arthur Miller. Minden alapunk megvan hát arra, hogy ennek a tömör ars poeticának a fényében értelmezzük az 1964-ben keletkezett Közjáték Vichyben című darab pécsi előadását. Annál is inkább jogosnak érezzük ezt a megközelítést, mivel a szerző kijelentése nemcsak az írott, hanem az előadott drámára is vonatkozik, azzal a kiegészítéssel, hogy a színházban a nagy kérdéseknek az időszerűség erejével kell hatniuk a nézőre. Miről is szól tehát ez a bemutató? A dráma alapötletét, maga az író számol be erről Kanyargó időben című önéletrajzában, egy megtörtént eset szolgáltatta. Egy zsidó orvost, aki hamis papírokkal bújkált, elfogtak a nácik, amikor össze akarták szedni a magukat franciának valló zsidókat. Egy keresztény férfi, akit a doktor soha azelőtt nem látott, önként beállt helyette a gyanúsítottak közé, s ezzel megmentette őt. A két főhős, Leduc és Wilhelm Johann von Berg drámabeli találkozása, amit a szerző az egykori esetből kibontott, persze, nem csupán ennek a nemes cselekedetnek a megörökítését szolgálja. De annál is tágabb érvényű, semhogy kizárólag az antiszemitizmus elleni fellépésként értelmezzük, bár nyilvánvalóan ez is benne foglaltatik. Miller mást is akart mondani, s az előadás rendezőjének, Csiszár Imrének legfőbb érdeme épp az, hogy a szöveg többértelműségére helyezte a hangsúlyt, miközben természetesen nem tagadta meg magától azt a jogot, hogy az általa különösen jelentéstelinek minősített motívumokat határozottan kiemelje. Bizonyára ezek közé tartozik annak a meg sem szólaló, öreg tolikereskedőnek az alakja is, akinek a batyuja felhasad az egyik legdrámaibb jelenetben, s a szerteszálló toll a részvét hangulatát árasztva belepi a színpadot. Az előadás szándékait azonban Von Berg herceg alakjának előtérbe állítása jelzi leginkább. Kétségkívül dramaturgiai szempontból is ő a legösszetettebb figura. Amikor megjelenik a színpadon, még csupán ízlésítéletet forgalmaz meg tapasztalatairól (eszerint a nácizmus „valóságos óceánja a vulgari- tásnak”), az átélt események hatására aztán eljut a kereszténységéből is fakadó erkölcsi tettig, az önfeláldozásig. Balikó Tamás szerepformálása főként azért meggyőző, mert a hős lelki erőpróbájának bemutatására összpontosítja figyelmét, ennek során különféle színeket használ, jellemrajza mégis egységes belső élményen alapul. Nem tagadja el a figura esendő- ségét, kifinomultsággal társuló tartózkodását sem rejti véka alá, ám amikor feláll, hogy felvegye az öreg zsidó levert kalapját, mozdulatában már benne rejlik az a végső felma- gasodás is, amellyel az előadás utolsó pillanataiban szembefordul az őrnaggyal. Ez utóbbit Németh János erőteljes tónusokkal festi meg, jobbára tartózkodva a szerepkörhöz tapadó szokványos megoldásoktól. Leduc doktor Ujváry Zoltán megjelenítésében azért méltó partnere Balikó Von Bergjének, mert a színész annak az együttérzéssel teli bírálatnak a visszfényét is rávetíti a hősre, amivel Miller a zsidóság pusztulását szemléli. Az orvost, ezt az intellektuális személyiséget ugyanis reménytelennek vélt helyzete nemcsak önkínzó észrevételekre és támadó élű megállapításokra készteti, hanem a közös sors önkritikus tanulságát is képes levonni. „A zsidó csak elnevezése az idegennek. Minden embernek megvan a maga zsidója: a másik ember. A zsidóknak is megvan a zsidójuk” - mondja. Szavai az előadás egyik legfontosabb üzenetét fogalmazzák meg, s többek között rávilágítanak a Kovács Dénes által megtestesített Cigány alakjának fontosságára, akitől ők, az üldözöttek, oly lenéző távolság- tartással fordultak el. Csiszár Imrének a dráma jelentésrétegeit kiaknázó rendezését, s ezt nyomatékkai említjük, a szöveg iránti tisztelet hatja át, ami, igen helyesen, a szerzői utasításokra is kiteljed. Miller kulcsfontosságú bevezető instrukciója szerint például az őrszoba padján ülő kiszolgáltatottak úgy foglalnak helyet „ki-ki a maga egyéniségére és foglalkozására jellemző pózban, mint egy kis zenekar.” A színészek csak néha-néha megzökkenő, ám többnyire egységes hatást keltő összjátéka mintha ezt a finom utalást avatná a megjelenítés mottójává. A színpadon jól kiegészíti egymást N. Szabó Sándor bizakodó, majd önuralmát vesztő Pincére, Barkó György magabiztos, az erőszakkal cinkosságot .vállaló Kereskedője, Radó Péter szánnivalóan ártatlan Fiúja, továbbá Rázga Miklós gazdagon árnyalt Festője, aki a bevezető szakasz legfontosabb figurájaként az előadás hangnemét is igyekezett megadni. Igen lényeges eleme az összképnek a Színész is, akit Kiss Jenő a többiekétől némileg eltérő felfogásban állított színre. A szerző összetett látásmódjára gondolva azonban mégsem tartjuk stílustörésnek, hogy a művész, alkalmasint alkatából adódóan, a komikumba mártott önirónia szálait is beleszőtte az általa készített portréba. Bayard alakját pedig, akit Pilinczes József realisztikus eszközökkel idéz elénk, azért hagytuk beszámolónk végére (hely hiányában csupán megemlítve még Krum Adám, Matoricz József, Szivler József, Bors Ferenc, Krizsik Alfonz, Ujláb Tamás, Beleznay Endre és a jelmeztervező Szakács Györgyi nevét), mert az elektroműszerész ábrázolásával, aki a maga rendíthetetlennek tartott kollektív ideológiáját szegezi szembe a herceg nemes humanizmusával, Miller azokra a veszélyekre figyelmeztetett, amelyek az adott téma keretein túl fenyegették s fenyegetik a személyiséget. Nem utolsósorban erről is szól a pécsi előadás, amely rövid elemzésünkben vázolt értékei alapján méltóvá tudott válni az író által felvetett súlyos kérdésekhez. Nagy Imre Liszt: Zarándokévek Bánky József nagy vállalkozása Az éppen 35 esztendeje Pécsett élő, fiatal pianista generációkat nevelő és sikeresen koncertező Bánky József azzal érdemelte ki a közönség megkülönböztetett rokonszenvét, hogy hangversenyein rendszeresen mutatta be a zongorairodalom azon remekeit, amelyeknek előadására, épp a feladat nehézsége miatt, Pécsett előtte még senki sem vállalkozott. Gondoljunk csak Debussy Huszonnégy prelűdjére, Liszt Tizenkét transzcendens etűdjére. Most újabb, talán az eddigieknél is nagyobbszabású, úttörő feladatot tűzött maga elé Pécs köztiszteletnek örvendő zongoraművésze, a Zeneművészeti Főiskola Pécsi Tanárképző Intézetének tanszékvezető tanára. Neki köszönhetően a város hangversenyéletében először került sor arra, hogy Liszt évtizedeken átívelő hatalmas ciklusa, az Années de plerinage (Zarándokévek) teljes egészében, három estén, a Művészetek Háza és a Liszt Ferenc Társaság pécsi csoportja rendezésében, tartalmas szövegmagyarázatokkal, elhangozzék. Első alkalommal, október 28-án a Zarándokévek túlnyomórészt svájci tájak ihlette darabjait játszotta el. A november 15-i esten az „olasz év” képzőművészet és irodalom inspirálta alkotásai csendültek fel a Művészetek Háza Fülep Lajos termében. Ezeken az esteken nemcsak a hangszerét már oly sokszor megcsodált, páratlan gondosságé felkészültséggel megszólaltató művész kápráztatta el rendkívül hálás közönségét, hanem - mint Liszt alkotómunkássága kevésbé ismert oldalát, apostoli hitvallását népszerűsítő előadó -, szépen fogalmazott, értékesen felépített mondatokkal, lényegretörően, gondolatait is kifejezte. Oly lelkesedéssel, mely átragadt a közönségre, ezzel e ritkán hallható művek befogadását is megkönnyítette számukra. Érezhetően nagy hangsúlyt helyezett a Lisztre ható irodalmi és képzőművészeti alkotásokkal való kapcsolat megvilágítására: idézte Byron, Schiller, Petrarca, Dante sorait, kivetítette Raf- faello, Michelangelo alkotásainak képeit és különösen magával ragadta hallgatóságát, amikor a Dante-szonátát nemcsak formailag elemezte, hanem személyes vallomását is elénk tárta: mennyi búvárkodásra, Dante művével való elmélyedésre volt szüksége ahhoz, hogy ezeket (a Liszt által nem jelzett) párhuzamokat felfedezze és a felfedezés örömét az érdeklődő közönséggel megossza. A zongoraművész Bánky ezúttal elsősorban nem bravúros technikával, pergő gyorsasággal akarta közönségét elkápráztatni, sokkal inkább a hangok érzékenységének tükrözésével, a hangulatteremtő erővel és meggyőződéssel. Olyan zenei frázisok, fordulatok kihangsúlyozásával, amelyekre előadásában előbb már felhívta figyelmünket, ezzel még maradandóbb emléket teremtve a közönségben. Ritka kivételként Bánky személyében a beszédkészség szerencsésen találkozik a jó zongorista kvalitásaival. Ezért éreztük mi is példamutatóan fontos feladatnak vállalkozását, hogy három estén át előadást tartson és annak keretében Liszt műveit eljátssza. Felfokozott érdeklődéssel várjuk a december 2-i záróestet, amikor az egész nagy ciklus legizgalmasabb, legritkábban hallható darabjai szólalnak meg Bánky József ujjai alatt. N. T,
