Új Dunántúli Napló, 1993. november (4. évfolyam, 298-327. szám)

1993-11-12 / 309. szám

1993. november 12., péntek Háttér aj Dunántúli napló 11 Öngerjesztő terrorhullám? Túszul ejtett francia állam­polgárok az algériai főváros muzulmán imaházában. Orvul lelőtt hajdani gerilla-parancs­nok Salvadorban. Palesztinok késeléses merénylete az izraeli fennhatóság alatt álló területe­ken. Gyilkos golyózápor egy észak-írországi kocsmában iszogató vendégekre. Felrob­bantott benzinvezeték Csecsen- földön. Külhoni turistákra va­dászó támadók az egyiptomi fővárosban. Alig 24 óra hírügy­nökségi jelentéseit átfutva is megannyi tragikus esemény bi­zonyítja, hogy földünk mind több részén kap újból erőre a vak terror, a kíméletlen erőszak. Vallási fanatizmus? Nemze­tiségi ütközések? Kibékíthetet­len területi ellentétek? Ahány hely, annyi eltérő szituáció.Ami újnak tűnik: egyre gyakrabban születőben lévő kiegyezéseket akarnak a szó legszorosabb ér­telmében megtorpedózni, pél­dául a Közel-Keleten. Ki kezdte s ki folytatta? Van, ahol követhető még, mi törté­nik, ki lőtt először, s ki vála­szolt. Máshol azonban a törté­nelmi múlt homályába vész az indulatok mozgatórugója, s ki­bogozhatatlan, önmagát ger­jesztő folyamatba csap át a ter­ror és az ellenterror. S immár sok-sok éves ta­pasztalat, hogy ezt a folyamatot fegyverrel nem lehet megállí­tani. De tárgyalásokkal - talán - igen, ennek próbája lehet az iz­raeli-palesztin egyezség. Ha ki- állná a békesség próbáját, talán beindulhatna a világpolitikában az öngerjesztő tárgyalásos ren­dezés folyamata is. Jelcin pálfordulása? Bármilyen rövid idő telt még csak el Borisz Jelcinnek a jövő nyárra tervezett elnökválasztá­sok elhalasztásáról szóló, meg­lepetésszerű bejelentése óta, máris valóságos kommen­tár-zuhatag elemzi a lépést. S ez nem is csoda, hiszen az orosz ál­lamfő korábban számtalanszor kiállt az 1994 júniusában meg­rendezendő voksolás mellett, ígérete és magyarázata szerint épp ez a tervezett voksolás mu­tatta volna meg, hogy tiszteli és elfogadja a demokratikus játék- szabályokat, s saját pozícióját is hajlandó megmérettetni az ur­náknál. S most mégsem teszi kockára saját elnökségét 1996- ig-, Ésszerű döntés? Az orosz re­formok előrevitele szempontjá­ból hasznos lépés? Vagy tuda­tos pálfordulás, amely lelep­lezte, hogy maga sem gondolta komolyan a hatalom kiegyensú­lyozására vonatkozó szólamo­kat? Az előző, dicsérő vélemé­nyekkel éppúgy találkozni lehet a helyzetértékelésekben, mint az utóbbi, mélységesen elíté­lőkkel. Csakugyan fél Jelcin a túl ko­rai megméretéstől? Vagy bele­fáradván az öldöklő belpolitikai küzdelmekbe, inkább szeretné kitölteni 1996-ig szóló teljes mandátumát, de újabb elnöki megbízatást akkor már - mint most jelezte - nem vállalna? Vagy ez az ígéret sem vehető komolyabban, mint a megelő­ző ek? A magyarázatok, kombiná­ciók sora láthatólag igen hosz- szú. Ám a lényeg talán nem is ez, hanem az a tanulság, amit számos nyugati lap egybehang­zóan megfogalmazott. Eszerint bármennyire indokolt, vagy ért­hető volt is Jelcin mostani hú­zása politikai szempontból, lé­pése erkölcsi értelemben nehe­zen védhető. Márpedig - s erről nemcsak Moszkvában szoktak megfeledkezni - a meggyengült bizalom, a megkérdőjelezhető erkölcsi megítélés hosszú távon ugyanúgy „visszalőhet”, mint az urnáknál elszenvedett vere­ség. Politikai küzdelem ez a javából A médiahábrú katonái A televízió második emeleti irodáiban ezekben a napokban is parázs viták folynak az Egyenleg című híradóműsor belső és külső munkatársainak részvételével. A médiaháború egyik osztagának katonái ők. Most éppen egy vesztes csata után, kikapcsolt telefonokkal, megszüntetett műsorral, de so­sem reménytelenül. A csata- vesztés még nem háborúvesz­tés, s a választások is közeleg­nek. Emberekről, szellemi fog- lalkozásúakról van szó, akik közül a józanabbak most már tudják: ennek a háborúnak ők nem a hősei, csupán ágyútölte­lékek. Jön a .következő ’ szenzáció A kevésbé józanok ezt még nem érzékelik. Nem látják, hogy az Egyenleg csatája hamarosan lezárul, vagy ha a fegyelmi eljárás folytatódik is, ha találnak is helyet más szer­kesztőségekben, a „hadállást” elvesztették. Az persze nem kö­zömbös, hogy valamelyik el­lenzéki párt hadállása volt ez, vagy a független tájékoztatásé, mint legtöbben őszintén hitték. A dolog elvégeztetett, s jön a következő szenzáció, mely csődfátylat borít majd az Egyenlegre. A következő állás, mely el­vész a jelekből ítélve a Rádió- kabaré lesz, de lehetséges, hogy a 168 óra, melyről Csúcs László egy vidéki aktívaértekezleten azt mondta, hogy személyi vál­tozásokat tervez a műsor élén. A Rádiókabaréval kapcsolatban a rádió felügyelő bizottsága egy most közzétett állásfoglalásban olyan bírálattal élt, mely meg­semmisítőnek bizonyulhat, ha valakinek oka van a megsem­misítésre. És hogyne lenne oka rá, amikor Farkasházy műsorá­ban percenként repkednek a néha elég vaskos humorral megkent nyilak a hatalom em­berei és pártjai felé, annyira, hogy az már a felügyelő bizott­ság is megelégelni látszik. Eközben egy másik, némileg szétesőben lévő felügyelő bi­zottság egyes tagjai a televízió hajdan mindenki által kedvelt Paraboláját bírálják szőrmen­tén. Bírálhatnák egyenesben is, ez lenne a dolguk. A műsor az Árkus féle nagyon intelligens és néha kissé konformista ironizá­lástól minden ízében különböző stílusban „karikírozza” az el­lenzéki pártokat és azok veze­tőit, s mindazokat, akiket a szerkesztők nem találnak elég magyarnak vagy elég keresz­ténynek. Ä felügyelőbizottságoknak sok mindenben igazuk van, de ezeket a bizottságokat is csak muníciónak használják a hábo­rúban, mely, mint a legutóbbi Göncz-Antall levélváltásból ki­tűnik, nem az újságírók, hanem a pártszékházak, a parlamenti frakciók és más hatalmi köz­pontok, köztük az elnöki hivatal és a miniszterelnöki hivatal kö­zött folyik. Ez tehát nem médiaháború, hanem politikai küzdelem a javából, mely a vá­lasztások előtti sajtópoziciók erőszakos megváltoztatását szolgálja. Alihoz, hogy a közvélemény ráébredjen, hogy a médiahábo­rút nem a médiákból irányítják, független sajtóra lenne szükség, ami nincs. Hogy miért nincs, azt legutóbb, nem elsőként és nem utoljára, de az angolszász újság­írásra oly jellemző lényegre tö­réssel a The Washington Post budapesti tudósítója fogalmazta meg: a kommunizmus bukása után az újságírók zöme a helyén maradt, de nem a függetlensé­get választotta, hanem valame­lyik szekértáborba állt be. Te­gyük hozzá, nem is tehetett mást hagyományok, szakmai tapasztalat és független tőke hí­ján. A függetlenség ára Az Egyenleg szerkesztősé­gében a viták egyelőre közkölt­ségen folynak, mert a tévé alel- nöke, aki talán nagyágyú a „médiaháborúban”, de már rég nem lenne a helyén, ha nem má­sok kezében lenne a kanóc, így látja jónak. Nem szabad túlságosan anta- gonizálni az embereket. Van politikai és üzleti marketing ér­tékük, szívódjanak csak fel bé­kességben. És ez a számítás nem alaptalan. Vannak, akik már találtak helyet, vannak, akik üzeleti vállalkozásokon tö­rik a fejüket. Az Egyenleg emb­lémájával ellátott pólók, matri­cák és egyéb ajándéktárgyak ér­tékesítése jövedelemezőbb le­het egy vezető újságírói fizetés­nél. Függetlenség, óh! Magyar- országon - ellentétben a kenyér, a benzin és a cigaretta árával, melyek megközelítik, vagy meghaladják a világszínvonalat -, az újságíró fizetése nem kompatibilis a nyugat-európai újságírói fizetésekkel, de még az ottani gépírónői fizetésekkel sem. Mit szóljanak akkor a peda­gógusok? Igen, ők még kevésbé vannak megfizetve és különö­sen kompenzálva. Hisz a vezető újságíró, akire a politikának di- rektben van szüksége, mégis­csak hozzászokott ahhoz, hogy házhoz jönnek a magyar és a külföldi lapok, van pénze és le­hetősége az utazásra, magnót, komputert, fényképezőgépet, autót tartanak rendelkezésére, csak hozza a hírt, az erősen kí­nálativá vált médiapiacon ver­senyképes információt. Hozzá­szokott, s nem veszi észre, hogy ezt a kis komfortot is beszámít­ják a függetlenség árába. Kilépni a háborúból A legnagyobb baj azonban az, hogy a magyar újságíró el­szokott a függetlenségtől. Ko­rábban közhivatalnoki funkciót töltött be, mostanában az egyik szekértároból lövöldöz a má­sikra. Középút nincs, egyik tá­bor sem nélkülözheti katonáit, s aki menekülni próbál, azonnal légüres térbe kerül, majd észre­veszi, hogy mindkét oldalról lőnek rá. Az Egyenleg munkatársai számos üzleti ajánlatot kaptak. Volt köztük olyan is, hogy in­dítsanak politikai hetilapot, melynek egyetlen feltételt kell kielégítenie: ne politizáljon, ha­nem tájékoztasson. Ne közöljön véleményeket, csak legyen az, amire ők büszkék: legyen egyenleg. A vállalkozás üzleti alapja az a megfontolás lett volna, hogy ezzel a stábbal lapot indítani most 20-30 millió forint marke­ting-költség megtakarítását je­lenti. Az ötlet értékét mindenki azonnal felismerte. Lett pénz, iroda, technika, volt igény a posta részéről is. És néhány na­pig úgy tűnt, hogy az Egyenleg ki akar lépni a „médiaháború­ból”. Aztán folytatódtak a lázas tanácskozások a televízió má­sodik emeletén és más irodák­ban. Volt, aki az állását féltette, volt, aki nyíltan kijelentette: nem vállalja, hogy a tábora-be- liek megszólják. Mások hallgat­tak, mert magukban már eldön­tötték, hogy ők most átállnak az erősebbik seregbe. Megint má­sok azt kérdezték: nem lehetne egy harmincmilliós hetilap-vál­lalkozás helyett egy három mil­liárdos televíziós vállalkozást kezdeményezni? A többség persze hallgatott, s talán szorongva nézte, hogy megy el a vonat. A szekértábor várakozásai De szorongásra, szomorko- dásra nincs idő. Tollat kell ra­gadni, a tollat vitriolba kell már­tani. Sürget az idő, közelednek a választások. Meg kell felelni a várakozásoknak. Miféle várakozásoknak? A szekértábor várakozásainak. A politika várakozásainak. A mé­diaháború katonái tehát újból csőre töltenek. A tábornokok pedig a hasukat fogják a röhö­géstől. Bokor Pál Riogatás és realitás A lengyel választások tétje - s ez az eltelt hetek fényében még világosabbnak tűnik - nem az volt, hogy visszafordulja­nak-e a rendszerváltozás útján, hanem az, hogyan menjenek végig rajta. Varsóban sincs más modell, mint a demokrácia és a piacgazdaság, nem is erről sza­vaztak. A választópolgárok döntését az határozta meg, hogy az átlagember tűrőképességét jobban figyelembe véve, na­gyobb szociális érzékenységgel és szakértelemmel, kevesebb indulattal valósítsák meg az el­kerülhetetlen változásokat. Eb­ben helyezték előtérbe a balol­dal által kínált alternatívát. Az új kormánynak három fontos tényezőt már az indulás­nál szem előtt kell tartania: 1. Rá vár az előző kormány alatt megkezdett pozitív folyamatok folytatása, például az infláció­nak a korábbinál alacsonyabb, 32 százalékos szinten tartása. 2. Nem okozhat csalódást válasz­tóinak, pedig azokban lesz egy­fajta csodavárás is. Ugyanakkor számításba kell vennie, hogy jobboldali ellenzéke nem tűnt el, csak az új választási szisz­téma és az egység hiánya miatt kiszorult a parlamentből. 3. Normális kapcsolatokat kell ki­alakítania Walesa köztársasági elnökkel. Ezek a követelmények hatá­rozták meg az új kormány sze­mélyi összetételét is, amelyet máris szakértői kabinetként em­legetnek. A nemzetbiztonsági kulcstárcákra az elnök jelöltjeit fogadták el, Andrzej Ole- chowski lett a külügy-, Piotr Kolodziejczik altengernagy a védelmi miniszter (ez utóbbi az 1991-es Szolidaritás kormány­ban már viselte ezt a tisztet, de akkor szélsőjobboldali radikáli­sok támadásának esett áldoza­tul). A belügyminiszter maradt, aki eddig is volt, Andrzej Milc- zanowski. Hármójukat minisz­terelnök-helyettesként a nép­párti Luczak felügyeli, s végső­soron a fiatal, ugyancsak nép­párti Pawlak kormányfőhöz tar­toznak, akit Walesa egyszer már megbízott egy akkor siker­telen kormányalakítási kísérlet­tel. A Demokratikus Baloldal te­hát láthatólag visszavonult eb­ből a szférából, megfosztva ér­veiktől a visszarendezéssel rio- gatókat, különben is a nemzet- biztonság fő kérdéseiben alap­vető konszenzus uralkodik. Vi­szont a pénzügytől az egészség­ügyig olyan tárcákat vett át, ahol a választópolgárokat meg­győzheti (vagy nem) voksuk he­lyességéről. Az iparügyi mi­niszter a volt Szolidaritás tagja­iból alakult szociáldemokrata jellegű Munka Unió képvise­lője, Marek Pol lett. Okos kompromisszumok sóra szüle­tett tehát, s ez biztosíthatja a startot. A többi a folytatáson múlik: persze ez sem ígérkezik könnyűnek. Réti Ervin Az egyesülő Európa magyar bankárja Lámfalussy Sándor Magyar születésű, belga ál­lampolgár, Svájcban dolgozik és Frankfurtba tart. Ki ő? A talá­lós kérdésre természetesen egy ismerősen csengő név a válasz, Alexandre Lamfalussy, illetve nekünk Lámfalussy Sándor. A nemzetközi bankvilág ki­válósága 1929-ben, Kapuváron született, de a történelem viha­rai Magyarország elhagyására késztették. Belga állampolgár lett, közgazdasági tanulmányait már a Louvaini egyetemen, il­letve Nagy-Britanniában, az oxfordi Nuffiel College-ben végezte. Tíz esztendőn át tevé­kenykedik a belga bankéletben, majd 1976-ban „átcsábítják” a bázeli székhelyű Nemzetközi Fizetések Bankjához, amelyet a pénzvilágban a „bankok bank­jának” is neveznek. Megint vé­gigjáija a szakmai karrier állo­másait, tanácsadó, főosztályve­zető, ügyvezető igazgató és vé­gül a csúcson, vezérigazgató. De úgy tűnik, még mindig felfelé vezet az út. Az EK 12 tagállama őt választotta a január elsejétől felállításra kerülő Eu­rópai Monetáris (pénzügyi) In­tézet vezetőjévé, ami első lát­szatra talán kevesebbnek tűnhet a BIS vezérigazgatói tiszténél, de távlatokban a pénzvilág leg­nagyobb kihívását jelenti. Fel­tehetően ebből a Frankfurtba te­lepülő intézetből nő majd ki az Európai Jegybank, amely a ma- astrichti szerződésekben elő­irányzott, egységes valutát kí­vánja megvalósítani. Nem ki­zárt tehát, hogy "magyar atyja” lesz az ECU-nak, az európai pénznek. Lámfalussy Sándor néhány nappal új tisztségére történő megválasztása előtt vehette át a Popovics Sándorról elnevezett magyar szakmai díjat, amelyet a Nemzeti Bank alapítójának em­lékére osztanak ki. A magyar gazdaságot és pénzügyeket közelről figyeli, tanácsaival segíti a szakmát, a kormányt, a miniszterelnököt. A maga eszközeivel különösen eredményesen járult hozzá a Magyar Nemzeti Bank és a kül­földi társintézmények jó kap­csolatainak alakulásához. Nyil­ván számíthatunk rá a jövőben is, hiszen Magyarország Európa felé tart, honfitársunk pedig már ott van Európa pénzügyi szívé­ben. Réti Ervin Új Jalta ? Az európai befolyási öveze­teken osztozó „új Jaltától” tar­tanak Varsóban, különösen az új orosz védelmi doktrína köz­zététele óta - írja a La Libre Belgique varsói tudósítója. Ez ugyan még természetesen nem a hivatalos lengyel álláspont, de mind a lengyel sajtóban, mind a közéletben egyre több elkesere­dett hang utal olyan tényezőkre, mint a gyors kelet-európai NATO-tagságot „megvétózó” szeptemberi Jelcin-levél, illetve a Nyugat erre született sietős megértő reagálása. Minderre csak rájátszott az új orosz dokt­rína, amely nem zárja ki orosz csapatoknak akár határokon túli bevetését sem, s amely ellenzi a szomszédos államok „nyugati- zálását”. MUNDV&UÄOSUNr , Munkatársakat keresünk az Új Dunántúli Napló kézbesítésére A kézbesítő feladatai:- az újságot reggel eljuttassa az előfizetőinkhez- beszedje az előfizetési díjakat- új előfizetőket szerezzen lapunknak Ezért a munkáért teljesítményarányos díjazást, biztos egzisztenciát kínálunk Feltételeink: megbízhatóság és pontosság A felvételnél örömmel látnánk azokat is akiknek e téren már vannak tapasztalataik A jelentkezéseket szakmai önéletrajzzal a következő címre kérjük írásban eljuttatni: A terület ahol kézbesíteni kíván: Szigetvár város Szentlászló és környéke Nagypeterd és környéke Kétújfalu és környéke jelentkezni lehet: személyesen vagy telefonon az esti órákban Rajczy Rudolf 7900 Szigetvár Alkotmány tér 22. Tel.: 310-181 "Ami újságunk - a mi kézbesítőnk!" AS-M. Baranya Magyal Iroda as ÚJ Dunántúli Napló Kiadó Hivatala

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents