Új Dunántúli Napló, 1993. október (4. évfolyam, 268-297. szám)
1993-10-30 / 296. szám
10 uj Dunántúli napló Irodalom - művészet 1993. október 30., szombat Katona Judit: Sírkertben Egyre hull a rőt lomb, mint a permet, dús csokrot köt az ősz eres keze. Még fény virraszt. Az élők kitelelnek. Nagy pókhálóját szürke csönd szövi, s ki sírköveket betűzve messze ballag, gyomot szakít, és kertjét öntözi. Hisz kert ez itt. Most gyertyás és virágos, hol kicsi nénék ülnek padokon, és fakó szemmel készülnek imához. Szél söpör a sírok közt, serény. Ki erre jár, fejét lehajtja mélyen, és súgva kérdez, mint most téged én. Már a Jelenések könyvében is • • Ünnepnap minden szentnek Mindenszentek, azaz a létező szentek napja a római katolikus egyház legrégebbi ünnepei közé tartozik. Hivatalos latin neve: Festum omnium sanctorom, azaz az összes szentek és üdvözletek közös ünnepe. Már az ősegyházban is volt a vértanúknak közös ünnepnapjuk, amiről Aranyszájú Szent János püspök és egyháztanító (344-407) is tanúskodik. A görögök ezt az ünnepet ma is tartják, mégpedig a pünkösd utáni első vasárnapon. Rómában a Pantheonnak keresztény templommá alakítása adott alkalmat hasonló ünnep rendszeresítésére 609-ben. Ezt, az eredetileg május 13-án tartott ünnepnapot IV. Gergely pápa (uralkodott 827-844) helyezte át november 1-re, s azóta az egész Nyugati Egyház (a római katolikus egyház) ezen a napon üli mindenszentek ünnepét. Mindenszentek a keresztény művészetben is gyakran témája a festőknek. A Jelenések könyve 4-7. fejezeteinek illusztrációjaként már az őskeresztény bazilikák apszisain és diadalívein találkozunk az Isteni Bárány, a^Majestas Domini (Fenséges Úr) vagy a Rex Glóriáé (Dicsőséges Király) ábrázolásaival, a négy élőlény, vagy az evangélisták (Máté, Márk, Lukács, János) jelképeivel - ember, oroszlán tulok, sas -, a huszonnégy vén, az apostolok és más megdicsőültek körében. Ebből származott a mindenszentek megjelenítésének az a módja, amelyet a legtökéletesebben a van Eyck testvérek, Jan és Hubert a genti oltáron oldottak meg (Jan 1390-1441, Hubert 1370-1426). A németalföldi Gent városka St. Bavo-templomában látható oltárkép, amelynek címe a Bárány imádása, ragyogó színeivel, a széles tájképi háttérbe komponált sokrétű tömegábrázolásával ma is a korai németalföldi festészet legszuggesztívebb emlékei közé tartozik. A szentek csoprotosítása a Mindenszen- tek-litániájának rangsorolását követi. A Mindenszentek-litániája rövid könyörgések sorozata az ismertebb szentekhez. Az V. században már már mondták, keletkezésének pontos idejét nem ismerjük. Ma az egyház három alakban használja. Mégpedig rendes alakjában keresztjárónapokon, az egyházi rend feladásánál és templomszenteléskor. Rövidített formában húsvét és pünkösd előnapján, és valamikor az ünnepélyes kereszteléskor, ha püspök keresztelt, miközben a keresztelőkút- hoz (medencéhez) vonult, és végül mint a haldoklókért való imák részeként. Magyar népszokások is kapcsolódnak mindenszentek ünnepéhez. Miután azonban mindenszentek november 1-jei ünnepét november 2-án a halottak napja követi, a nép tudatában a mindenszentek összekapcsolódott a halottakról való megemlékezés ünnepével. Általános szokás ezekben a napokban a hozzátartozók sírjainak megtisztítása, virággal való díszítése, és gyertyák gyújtása. Helyi szokásként Göcsejben mindenki annyi verset harangoztak ahány halottja van. Másutt a koldusokat ajándékozták meg erre az alkalomra sütött cipóval, kaláccsal, rétessel. Ahol szokásban volt régen a halott-etetés, ott a bőséges lako- mázás, néhol mulatozás után, éjszakára a család halottainak terítettek azon hiedelem szerint, hogy ezen az éjszakán a halottak felkelnek sírjaikból. E nap parancsolt egyházi ünnep volt. Mindenszentek november 1-jei ünnepe a nem hívő emberek tudatában gyakorlatilag ösz- szeolvadt a halottak napjával, s nem ritka, hogy a kettőt összekeverik, vagy hovatovább november 1-jét tekintik halottak napjának. Cs. K. Kovács József Az év háromszázharminchetedik napja az idő süt mint óceánok tüze körmölök csikorgók ha lenne fogam bölcsőben Krisztus sír Jób sebe s már alkonyat József Attilára mozdony tolat félnomád szavak szamurájkard vagy kés s kell a kés lélekzetem is tüntetés A reformáció emléknapja 1517. október 31-én egy Ágoston-rendi szerzetes, Luther Márton 95 tételből álló iratot tűzött ki a wittenbergi vártemplom kapujára, amelyben vitára hívta ki a teológusokat a katolikus búcsú - indulgentia - hatékonyságáról. (A búcsú ebben a felfogásban a már megbocsátott bűn után visszamaradó büntetéstartozás eltörlésére szolgált.) Ezt a nevezetes napot, október 31-t tekintjük a reformáció kezdetének, s ezért tartják ekkor a protestáns egyházak a reformáció emléknapját. * Luther Márton 1483. november 10-én született a szászországi Eislebenben. A gimnázium majd az előkészítő, tehát filozófiai tanulmányok elvégzése után, 1505-ben jogi tanulmányokba kezdett. Ekkor azonban az érzékeny lekű ifjút egy közelében lecsapó villám, majd egyik barátjának elvesztése - párbajban ölték meg -, annyira megrendítette, hogy atyja ellenzésével és évfolyamtársai gúnyolódásával mit sem törődve, belépett az Ágoston-rendbe. Lelki tökéletességet kereső mély vallásossággal, ritka szigorúsággal tartotta be a szerzetesi élet a reguláit. A próbaév elteltével felvették a szerzet rendes tagjai közé, és letette fogadalmát. Ekkoriban kezdte elmé- lyülten tanulmányozni a Szentírást. 1507-ben szentelték pappá, s a következő esztendőben már megbízták a kevéssel előbb alapított wittenbergi egyetemen filozófia tanítással. Innen Erfurtba került, ahol belekeveredett a rendben kitört viszálykodásba: a rendi vikárius egységesítő terveinek néhány kolostor ellenszegült, s ezek az un. obszervánsok ügyük intézésére Luthert választották szószólójuknak, és Rómába küldték, hogy „merész és erős szellemével” keljen védelmükre. A fiatal, buzgó szerzetes 1510-1511 telén járt az Örök Városban, ahol a „pogány” (antik) szellemiségű reneszánsz életstílus fájdalmas csalódást okozott a puritán Luthernek. Már egy megváltoztot Luther folytatta tanulmányait, s 1512. október 12-én Wittenbergben megszerezte a teológiai doktorátust, amely után rendi elöljárója neki adta át az egyetem bibliai tanszékének vezetését. Itt 1516-ig zsoltármagyarázatokat is előadott. Ekkoriban, nyilatkozataival egyre élesebben bírálta __ a kor hibáit. 1515-ben az Ágoston-rend got- hai konventje 11 kolostor vikáriusává választotta, ami eszméinek gyorsabb terjedését segítette elő. Luther Márton új teológiájának első hívei is rendtársai közül kerülte ki, s hamarosan kanonokok és professzorok csatlakoztak hozzá, akik rövidesen megnyerték maguknak Bölcs Frigyes szász választófejedelmet is. A nyilvánosság először az egyetemi avatásokkal kapcsolatos disputákon szerzett tudomást az új tanokról. Ezekben élesen kikelt Aristoteles és a skolasztika ellen, amely az ember jóra való képességét hirdette. Azt vallotta, hogy az ember az áteredő bűn miatt képtelen Isten törvényeinek maradéktalan magatartására. 1517-ben került sor a katolikus egyház nagyszabású, Tet- zel-féle búcsúhirdetésére. Luther, aki kezdettől - római útjá- tól - fogva ellenezte az egyházi gyűjtéseket a költséges reneszánsz építkezések fedezésére, hiszen a búcsút pénzadományokért lehetett elnyerni, ekkor dolgozta ki 95 tételben azt az egyházi búcsú jogosságát vitató iratát, amelyet kifüggesztett Wittenbergben. Ez volt az a csepp, amelytől túlcsordult a pohár. A búcsúval kapcsolatos pénzgyűjtés s a sűrű egyházi adózás miatt amúgy is elégedetlen nemesség, polgárság és a lovagi rend tetszéssel fogadta Luther bátor fellépését, s a tételek nem várt, hatalmas mozgalmat indítottak. Luthert a mainzi érsek feljelentésére Rómába idézték, de Bölcs Frigyes közbelépésére Augsburgban hallgatták ki. Ezután vita vitát követett, s egymás után jelentek meg 1520-ban Luther főbb reformá- ciós programiratai. Az 1521 január 3-án kiadott pápai bulla Luthert és követőit egyházi átokkal sújtotta, májusban pedig a wormsi ediktum megfosztotta a birodalom jogvédelmétől. Ekkor Bölcs Frigyes Wartburg várába rejtette, ahol három hónap alatt görög eredetiből németre fordítottaaz Újszövetséget. Hamarosan elkezdte az egyházi reformok gyakorlati megvalósítását. A németre fordított istentiszteletek számára 36 éneket írt, többek között az „Erős vár ...” kezdetűt. 1529-ben kiadta az ifjúság és a népvallásos nevelése szempontjából rendkívül jelentős Kis és Nagy Kátét, megkezdődött a reformációhoz csatlakozó területek önálló egyházi szervezése a fejedelmek vezetésével. Jóváhagyata az „Ágostai Hitvallást”, és az 1537-re, Mantuába hirdetett zsinatira az un. Schmalkaldeni Cikkek-ben foglalta össze taní- t sát, ami a Luthert követő evangélikus egyház hitvallása. 1542-ben kelt végrendeletét a magyarországi evangélikus egyház levéltára őrzi. 1546-ban szülőhelyére kellett utaznia, ott érte február 18-án a halál. Működésének fő színhelyén, Wittenbergben temették el. Tanításának lényege, ha egyetlen mondatba akaijuk foglalni, hogy egyedül a hit üdvözít, mégpedig az a hit, hogy Jézus elfedi bűneinket. Ez az alaptétel, amelyből Luther minden további tételt levezetett. Luther Márton fellépése és törekvése az addigi Európában egyedüli római katolikus egyház reformálására felmérhetetlen jelentőségű és következményű, mert ez jelenti a szellemi Újkor beköszöntét. Dr. Csonkaréti Károly Legalul, avagy a kamera agresszivitása (Ön)Kritikai megjegyzések egy fotókiállításhoz Czerék-völgy, 1993 októbere. A képeken érzékelhetetlen a nyomornak az a foka, amelyben az itt lakók élnek. A fotó valamivel több, mint százötven éves történetében lényegében két alapvető törekvés figyelhető meg: az egyik a képzőművészettől átörökített szépítés szándéka, a másik az igazmondás, a valóság objektív, kozmetikázatlan felmutatásának igénye. A két törekvés nem áll alá-fölérendelt viszonyban egymással, mindkettőnek vannak neves és névtelen képviselői, sőt vannak, akik mindkét irányzatot -eredményesen- eredménytelenül művelik vagy éppen keverik. A pécsi Rácz Aladár Közösségi Házban az elmúlt héten nyílt Legalul ’73-’93 című fotókiállítás képei, melyeket e sorok írója készített, az utóbbi törekvés, tehát a valóság felmutatásának igényével készültek 1973-ban, illetve 1993 októberében. A húsz évvel ezelőtti felvételek Dél-Dunántúl cigánytelepein, a mostani képek, s mennyiségét tekintve ezek vannak túlsúlyban, Pécsett, a Cze- rék-völgyben készültek, egy valamikor jobb napokat látott bányászkolónia teljes lepusztulásáról igyekeznek tudósítani. Hogy ez nem sikerült maradéktalanul, annak több oka is van. Az egyik nyilvánvalóan a fotográfia egyik fogyatékosságában rejlik, ami ugyanakkor, más tekintetben erőssége is, abban, hogy pusztán a dolgok látszatát tudja visszaadni. A valóság valahol ott van a képekben elrejtve, az emberek arca mögött, a tudatokban, a tárgyakban; a valóság csupán a megdermedt pillanat valósága, egy folyamatosan zajló, változó, kusza, felderítetlen világ kiszakított pillanata. Természetesen a sikertelen kísérlet nem fogható rá teljes egészében a fotó eme kétségtelenül meglévő tulajdonságára, mert nem egészen igaz az sem, hogy a fénykép személytelen, egy gép és egy kémiai eljárás eredménye csupán, hiszen nincs két ember, aki egyforma képet tudna készíteni ugyanarról a dologról. A fénykép tehát nem csak arról szól, ami a kép tárgya maga, hanem arról is, mit látott meg a fotós, mit tár és mit nem a világ elé, azt hogyan, milyen eszközökkel, milyen színvonalon stb. teszi. Ebben ma, amikor a képi információ elsődlegessé vált, igen nagy a felelőssége. A Czerék-völgy megkomponált, az ablakokon beáramló súrlófényekkel, plasztikus arcokkal, beszédes szemekkel teli lekicsinyített valósága egy megszépített világ, ahol a kép a valóság helyére lép, s azt nem fel, inkább lefokozza, s ez az új valóság itt sokkal szelídebb, mint a valódi. Hiszen érzékelhetetlen a nyomornak az a foka, amelyben ezek az emberek élnek. Az alul-felül beázó lakások, a világítás nélküli, bepok- rócozott ablakú, sötét odúkban lakók vegetálása, a falak ujjnyi repedéseiből kiszivárgó füst, a lépcsőházban kialakított, szétfagyott, közös vécékből folyamatosan kiömlő víz, a nejlon- zacskókba összegyűjtött s kidobált emberi ürülék halmai, az elhagyott, üres lakások szennye és szaga, a beadott és elutasított kérvények tucatjai, a mindennapos verések, összekaszabolt arcok, az élet fenntartásának nyomorúságos hétköznapjai; mindezek nem érzékelhetőek a képeken. S persze felmerül a kérdés, hogy akár érzékelhetőek, akár nem, szabad-e védtelen embereket, még ha képek által is, megszégyenítő közszemlére kitenni, s ezen még akkor is el kell gondolkodni, ha történetesen, mint ez esetben is, ebbe beleegyeznek, s a fotós szándéka segítő, úgymond az ő érdekükben történik mindez. Mert akárhogyan is szépítjük a dolgot, mindenképpen a személyiség méltóságán esik sérelem, hiszen a róluk készült képeket majd csak az idő fogja névtelenné, személytelenné varázsolni. Addig azonban itt élnek köztünk, s kiszolgáltatottak a világgal, a hatalommal és az agresszív kamerával szemben. Cseri László * k á 1 k