Új Dunántúli Napló, 1993. október (4. évfolyam, 268-297. szám)

1993-10-29 / 295. szám

1993. október 29., péntek Háttér aj Dunántúli napló 11 „Többsebességes” Európai Közösségről kell majd beszélni Maastricht valósága - két év után A karlsruhei alkotmánybíróság döntése immár minden formai akadályt eltakarított a néhány hét híján két éve tető alá hozott nevezetes szerződés életbe lépése elől. Várhatóan legké­sőbb november 1-jéig a német külügyminiszter Rómában le­tétbe helyezi - a másik tizenegy tagországhoz hasonlóan - az immár Németországban is ratifikált okmányt, s attól kezdve az Európai Unió nem szavazások tárgya többé, hanem a Tizen- kettek életének hétköznapi valósága. Közös piac Mi is az, amit - csaknem két évvel véglegesítése után - az okmány a mának és a belátható jövőnek kínál? A Maastrichti Szerződés logikáját a legegy­szerűbben akkor látjuk át, ha egy pillantást vetünk a folya­matra, amiből kinőtt. Hívei ugyan szívesen utalnak a Közös Piacot megalapító Római Szer­ződésre, amelyből szerintük már ki lehet olvasni a maast­richti célokat is - valójában az igazi áttörést Jacques Delors 1985-ös bizottsági elnökké vá­lása, és nyomában az Egységes Piac mindenkit sokkoló prog­ramjának a meghirdetése hozta meg. Ez - a tizenkét tagország piacainak összeolvasztását célul kitűző Fehér Könyv - jelentette azt a szikrát, amely aztán az évek során végigszalad a gyúj­tózsinóron. A nyomában az évtized má­sodik felében kinőtt vita legfon­tosabb csomópontjai leginkább a következők voltak: ha egysé­ges a piac, ha formálisan is mindinkább egy ritmus szerint lüktet a tizenkét gazdasági szív, akkor logikus, hogy egységesít­sék a pénzügyi mechanizmuso­kat, sőt magát a pénzt is. Igen, de ha közös a pénz, ez megkö­veteli annak közös politikai fel­ügyeletét is. A nemzeti valutá­val együtt tehát a politikai szu­verenitásból is egyes szeletkéket közösségi szintre kell delegálni, beleértve azt is, hogy az Euró­pai Parlament érdemi döntése­ket is hozhasson, vagy hogy ve­zessék be az európai állampol­gárságot. Aztán: ha egységes a piac, akkor egységesen is reagál a külvilág történéseire - azaz a külpolitika is közös kell, hogy legyén. Igen, de minden külpo­litika csak akkor hatásos, ha ka­tonai erő is van mögötte - a kö­zös külpolitika tehát közös biz­tonságpolitikát is feltételez. Mind e pontok mentén ha­ladva, s azokat lényegében ma­gában foglalva alakult ki az a konstrukció, amelyet végül az állam- és kormányfők 1991 de­cemberében Maastrichtban el­fogadtak, s amelyen belül az egyes tagországok kezdettől fogva más és más helyekre pró­bálták helyezni a hangsúlyokat. A gazdasági együttműködés­ben mindig is érdekelt britek, majd később dánok is például a szuverenitás feladásának még a puszta látszatát is igyekeztek kizárni - el is érte mindkét or­szág, hogy kimaradhasson a kö­zös pénz rendszeréből, sőt a dá­nok lényegében mindenből: a közös kül- és biztonságpolitiká­tól az európai állampolgárságig. A britek emellett elzárkóztak a közös szociálpolitika elfogadá­sától is, így ez is nélkülük indul majd. Ezzel szemben például Németország csakis úgy volt hajlandó a német márkát egy közös valuta oltárán feláldozni, ha politikai téren is teljes az in­tegráció. Közös pénz Mint az már az eddigiekből is kitűnik, az annyit vitát okozó okmány kulcseleme, amely új sínekre készül helyezni minden mást is: a közös pénz lesz. Te­gyük azonban hozzá, hogy ép­pen ez az, amiért a szerződés küszöbön álló életbe lépése el­lenére is sokakban jogos a két­ség a „határidő szerinti” megva­lósítás esélye iránt. Ez - a közös pénz projektje - ma egyúttal leggyengébb láncszem is. És nem csupán a nemzetközi valutapiacok tavaszi-nyári visz- szatérő felfordulásai, az egyes tagvaluták kínos válságai, s vé­gül az átváltási mechanizmus látványos felvizezése miatt. A márkájukat feladó németek ugyanis emellett mereven ra­gaszkodnak az ugyancsak a szerződésben rögzített igen szi­gorú gazdasági-pénzügyi krité­riumok országonkénti teljesíté­séhez - amire pillanatnyilag egyedül Luxembourg képes. Az idő meg sürget: alig több, mint két hónap múlva már fel kellene állítani azt az Európai Monetá­ris Intézetet, amely 1997-től már mint Európai Központi Bank lesz hivatott működni. 1996-ra pedig már legalább hét tagországnak teljesítenie kel­lene az említett kritériumokat - ez ugyanis a feltétele, hogy egy évvel később az ECU közös pénzként kezdjen (legalább köz­tük) funkcionálni. Ha erre akkor még nem érett a helyzet, úgy 1999 a következő határidő. Hogy lesz-e hét ilyen ország, azt a recesszió mostani körül­ményei közepette még nem tudni - egyelőre bizonyos pon­tokon még Németország is veri a lécet, a déli tagországokat nem is említve. Annyi bizonyos csak, hogy attól kezdve igenis többféle - „többsebességes” - EK-ról kell majd beszélni, óha­tatlanul is külön kezelve a kö­zös pénzen „kívül” és „belül” lévők táborát. Ami sokak szerint megment­heti a helyzetet, az a most folyó tagfelvételi tárgyalás a közös­ségi átlagnál gazdagabb három skandináv országgal, valamint a szintén jómódú Ausztriával. 1995-re kilátásba helyezett be­lépésükkel egy csapásra mege­rősödhet azon országok tábora, amelyek brüsszeli számítások szerint a német-francia-benelux ötös fogattal - hozzájuk véve még esetleg Spanyolországot ­vállaikra vehetik Maastricht ambiciózus céljait. Rendkívüli csúcs Hogy a következő hónapok legsürgetőbb teendőin miként tud úrrá lenni a közösség, az hamarosan kiderül: a Tizenket- tek Brüsszelben esedékes, és ki­fejezetten a Szerződésnek szen­telt rendkívüli csúcstalálkozó­ján. Az utána következő kulcs­dátum pedig már ugyancsak is­mert: 1996. Az ekkor már igen valószínűen „tizenhatokból” álló közösség ebben az évben vizsgálja majd meg a pénzügyi unió állását; ekkor határoznak a közösségi politikai intézmény- rendszer reformjáról. Addig is - az Európai Unió ezennel el­kezdte önálló pályafutását. Fóris György Politikus portrék Aki Jelcin helyére pályázik Grigorij Javlinszkij vezeti a népszerűségi listát Miközben a Jelcint támo­gató, un.elnöki pártok száma egyre szaporodik Oroszor­szágban, a közvéleménykuta­tások meglepő eredményt mu­tatnak. Arra a kérdésre, kit látnának legszívesebben az orosz ál­lamelnöki poszton, a válaszo­lók többsége egy 42 esztendős közgazdász professzor, Grigo­rij Javlinszkij nevét említette. Augusztus óta vezeti a népsze­rűségi listát, s a Fehér Ház kö­rüli csatározások tovább nö­velték előnyét. Szemben Jelcinnel és Gor- bacsovval, aki nem zárta ki tel­jesen, hogy elinduljon a jövő év nyarára tervezett elnökvá­lasztáson, Javlinszkij nem a korábbi szovjet funkcionáriu­sok pályáját futotta be. Apja börtönigazgató, anyja egy ké­miai kutatóintézet munkatársa volt, s a rendkívül tehetséges­nek tartott fiuk, sajátos láza­dással, kimaradt az iskola ki­lencedik osztályából. Szülővá­rosában, Lvovban lakatosnak tanult, közben levélhordóként dolgozott, sőt villanyszerelői képesítést szerzett. Sikeresen felvételizett a moszkvai Nép- gazdasági Főiskolára, ahol egyik kedvenc tanítványa lett az akkor reformista "lázadásá­val" országos hírűvé váló pro­fesszornak: aki nem volt más, mint Haszbulatov, későbbi parlamenti elnök. Javlinszkij mérnöki diplo­mát is szerzett, majd munkaü­gyi szakértő lett, s Gorbacsov legszűkebb tanácsadói körébe szólította. 1990-ben orosz mi­niszterelnökhelyettes, s a re­formbizottság elnöke. Egy év­vel később, az augusztusi puccs idején átigazolt Jelcin agytrösztjébe, s kidolgozta a híres ötszáz napos gazdasági programot. Ettől remélték a megfelelő kezdő lépéseket, de terve a belső hatalmi harcok, Jelcin taktikai kompromisz- szumainak zátonyára futott. Javlinszkij visszavonult az első vonalból, de nimbusza megmaradt. Népszerűsége azonban el­sősorban annak köszönhető, hogy mit nem csinált. Múltját nem terheli semmi, nincsenek lyukak az életrajzán, nem hoz­ható kapcsolatba a korrupció­val, a maffiával, a gazdasági káosszal. Kevés viszont a kormányzati tapasztalata és nincs mögötte, legalábbis egyelőre párt vagy szervezett mozgalom. Ám, hogy Javlinszkij lesz- e az új ember, az még megvá­laszolásra vár a jövő nyárig, vagy ki tudja meddig ... Premier előtti bemutató! Az Uránia moziban október 29-30-án este 10 órakor Kinek kell a szív, ha össze is törhet? TINA színes amerikai zenés film Főszereplők: Angela Bassett, Laurence Fishbume Vérpezsdítő rock and roll betétek, fergeteges táncjelenetek, TINA-örökzöldek mint a ,Proud Mary", a ,/Vuíbush City" vagy a „What’s Love Got To Do With It"... További előadások november 5-től az Uránia moziban A Fideszben megkezdődött a harc Csetepaté, vagy belháború? A politikai pártok népszerű­ségi listáján, ha csökkenő előnnyel is, változatlanul a Fia­tal Demokraták Szövetsége ve­zet, s a pártnak legkevesebb tíz olyan vezetője van, akiket or­szágosan ismernek. Közülük hárman - Orbán Viktor, Fodor Gábor és Deutsch Tamás - bát­ran sorolhatók az ország tíz leg­népszerűbb politikusa közé, noha a Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet legújabb, szeptemberben készült népsze­rűségi listáján csak Orbán Vik­tor szerepel, aki hármuk között is a legismertebb, s napjainkban az ország negyedik legnépsze­rűbb poltikai személyisége. Fodor Gábor azonban csak két „ismertségi ponttal” maradt el a listára kerüléshez szükséges 80 százaléktól, népszerűség tekin­tetében viszont abszolút hotl- versenyben van Orbánnal, hi­szen a „rokonszenvindex” mindkettőjük estében 67 pont. Ez csak két ponttal kevesebb, mint Horn Gyula és Palotás Já­nos rokonszenv-mutatói, s csak néggyel marad el az ország tar­tósan legnépszerűbb politikusá­nak, Göncz Árpádnak a pont­számától. Mindebből két nyilvánvaló következtetés adódik, mégpedig anélkül, hogy a gyorsan módo­suló népszerűségi statisztikák jelentőségét túlbecsülnénk. 1. A Fidesznek, mint pártnak, vala­mint a Fidesz vezetőinek, mint kormányzati szerepre készülő politikusok jellegzetes csoport­jának, igen előnyös pozíciói vannak a hazai politikai közvé­leményben, amelynek megtar­tása a kormányalakítás lehető­ségét jelentheti. 2. Ugyanez a politikai közvélekedés egyelőre nem hajlandó választani a Fi­desz két rivalizáló vezetője - Orbán Viktor és Fodor Gábor - között. A fenti két következte­tésből pedig minden politikai elemző levonhat egy harmadi- akt: a Fidesz magas berkeiben kezdődött politikai harc (mely­nek következményeit csak a következő közvéleménykutatá­sok mutatják majd ki, hisz az idézett felmérés szeptember kö­zepén zárult) súlyosan veszé­lyeztetheti az elért pozíciókat. Ezek ugyanis nem egyedural­kodói pozíciók. Kuncze Gábor, az SZDSZ jelenlegi miniszter­elnökjelöltje egy interjújában nemrégiben megerősítette, hogy a Fidesz és az SZDSZ választási koalíciójának egyik legfonto­sabb mozgatórugója az MSZP lehetséges partnereinek elvo­nása volt. A Fidesz távolról sem riválisok nélkül, vagy valami­féle behozhatatlan előny birto­kában kezdte meg a belső le­számolást. Az előny illanékony már most, holott a fiatal demok­raták népszerűségét fenyegető önmardosás éppencsak meg­kezdődött. Az MSZP bizonyos kérdezési technikák esetében már most is vetekszik népszerűségben a Fi- desz-szel, s a szocialista párt, mint azt Békési László leg­utóbbi veszprémi beszéde tanú­sítja, nem hagyja kihasználatla­nul a helyzeteit. Békési Orbánt vádolta meg valamivel, ami ko­rábban éppen a liberálisok vesz- szőparipája volt az MSZP elszi­geteléséért vívott permanens küzdelmükben: felelőtlen gaz­dasági ígérgetéssel. A fiatal demokratáknak po­tenciális vetélytársként kell számolniuk saját választási partnereikkel, a Szabad Demor- katákkal is. Amikor Kuncze Gábor, az SZDSZ listavezetője megpendíti, hogy a „nyugodt erő” szerepét az ő pártja vette át az MDF-től, ezzel látszólag a vezető kormánypártot legyinti arcon. Valójában a Fidesz-nek is értenie kell belőle. Egy párt belső állapotainak rendezett­sége kétségkívül „hoz a kony­hára” támogatókat. Az SZDSZ iránti rokonszenv lassan nő. Mivel az elpártolok a liberális ellenzék egyik pártjából rend­szerint a másikhoz pártolnak, az összefüggés a Fidesz-fogyatko- zás és az SZDSZ gyarapodás között akár közvetlen is lehet. Az viszont a közvélemény kuta­tók szerint meglehetősen ritka eset, hogy egy MDF-es szavazó éppen az „ellenség” táborában kössön ki. Ha az SZDSZ vesz el szava­zatokat a Fidesz-től, az első pil­lantásra családi ügynek is mondható. De persze nem az. A két ellenzéki liberális párt vá­lasztási koalícióját a Fidesz vá­lasztmányának kell jóváhagy­nia, s bár Orbán a Népszabad­ságnak adott legutóbbi interjú­jában cáfolta, hogy ezt a szövet­séget bármiféle veszély fenye­getné, a megállapodás csak ak­kor tekinthető véglegesnek, ha azt a még nem létező Fidesz vá­lasztmány jóváhagyná. Szombaton és vasárnap Mis­kolc-Tapolcán hatvanöt-hetven Fidesz küldött zárt tanácskozá­sán választja meg az országos választmány elnökségét és el­nökét. Az elmúlt napok olyan kellemetlen belharcokkal teltek, melyek a felek kompromisszum készségének hiányáról árulkod­nak. A Fidesz budapesti vá­lasztmánya nem adott mandá­tumot az országos választ­mányba Fodor Gábornak és hí­veinek, Orbán kiutasította Fo- dort és támogatóit egy buda­pesti tájékoztatójáról. Ugyan­azon a napon a párt XIII. kerü­leti elnöke lemondott Fodor Gábor javára az országos vá­lasztmánybeli helyéről. Törő Imre visszalépése ellenére még Fodor Gábornak az országos vá­lasztmányban való részvétele sem végleges: a döntő szót a napokban újból összehívandó budapesti választmánynak kell kimondania. Az első pengeváltások tehát megtörténtek, s ezen a ponton már nehezen látszik elkerühe- tőnek, hogy a csetepatéból bel­háború legyen. Ez átalakítaná a politikai térképet. A párt veze­tőit ez egyelőre kevéssé látszik érdekelni. Pedig az események alakulásában van valami irraci­onális. Érdemes-e személyes ambíciókért feláldozni egy poli­tikai pozíciót, melynek elvesz­tése személyes ambícióik végét is jelentheti? Bokor Pál Október 12-én Németország alkotmánybírósága kihirdette ítéletét: a maastrichti szerződés meg­felel a német alkotmánynak.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents