Új Dunántúli Napló, 1993. szeptember (4. évfolyam, 238-267. szám)
1993-09-11 / 249. szám (248. szám)
1993. szeptember 11., szombat új Dunántúli napló 11 Galambosi László: Napország Kibontja ingét a Tavasz, szíve dobog a lomb mögött. Tojással csöndít rejtekén A kákakosarú vöcsök. A pára vászna földig ér, vetít a pír szorgos kaszást. Háló feszül, holdszarvú víz csalja a csónakba a halászt. Kökörcsin-harang csőr előtt, bogyó-csöngettyűn friss bogár, ha megkondul a pirkadat a sólyom rétről rétre jár. Hajnalok kápolnáiból lépked a kék hajú katáng. Pehely-bárka siídik elő, királykócsag tekint le ránk. Hattyú hangolja szárnyait, a menny kútjából gyöngy zubog. Kagylónyergű tajték-csikón bukkannak föl a lótuszok. Gyémántszoknyában páva száll. Bimbó pörög gyors pinty alatt. Zenélő koronájukat korallban őrzik a halak. Lepkét dajkáló nádbugát bolygat a gém, ezüst szirom hullámzik arany űrön át, buijánzik rózsa-csillagon. Kalász-hintóból a galamb szórt búzaszemért kihajol. Kereng a banka bögyösen, amíg a csődör abrakok Dölyföl a hörcsög, árpa-trón szikrázik polyva-szőnyegen Szalmazekés ürge borong, pipacs-lámpát tart fészegen. Megváltás csipkés öble vár, selymek közt izzik a kehely. A mályvát nyitó dombokon táltos fiú nem vérzik el. Öleld a lányt, a jegenye nyírfához hajol csöndesen, rigós kötényű berkenyét juhar kísér a földeken. Redőzd a függönyt, pajzsodat szirom hevítse fürtösen, ha mátkaövű gyertya ég, sátrába von a szerelem. Emeld a pólyát, csöpp kezek pillangót fognak vérteden. Nőnek a tündérhangú fák a Tejút menti bérceken. A világvégi ház mögött kemencepadkán angyal ül, metszi a hamvas kenyeret, rubintos kése fényesül. Serkenj, öröm! Fölzeng a síp, az árnyék-barlang összedőlt. Átlyuggatott tető alól tápászkodik a meggyötört. Kalitkából a papagáj hintára röppen boldogan, a bársonytollú bizalom csillagtól csillagig suhan. Ormon nyerít napszőrű ló, szegfűkből kötve kengyele. Markold a sörényt súlyosan, sisakod szírt se zúzza be. Zászlózott Hold-hegy földereng, csókolt palástod beborít. Jogarod tornyos tulipán, viola védi csontjaid. Új arcok a Pécsi Nemzeti Színházban Ki ő és mit csinál itt? Rázga Miklós vízipólósnak is szívesen fólcsapna Rázga Miklós Elkezdődött a színházi évad. Régi és új arcok tűnnek föl a Pécsi Nemzeti Színház büféjében, próbatermeiben. Rázga Miklóst keresem. - Ki ő és mit csinál itt? - kérdez vissza az ügyeletes portás.- Színész. Most szerződött ide - válaszolom. Hamarosan kiderül: Rázga Miklós már dolgozik. Próbál. Napokon át reménytelennek tűnik, aztán két próba között, éppen 27. születésnapján, végre beszélgethetünk.- Az az igazság, hogy soha nem akartam színész lenni - mondja mosolyogva. Nem voltam amatőr színjátszó, semmi ilyesmivel nem foglalkoztam. De színházba járni imádtam, tetszett ez a távolinak tűnő, megfoghatatlan világ. Sokat mesélt róla nekem Patkó István is, a Nemzeti Színház művésze, akivel diákkoromban egy házban laktunk Pesten. Érettségi táján pedig el kellett döntenem, hova tovább? Ekkor gondoltam egy nagyot, és jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, ahova csak harmadszorra vettek föl. Két éve végeztem Marton László osztályában. Tanárom volt Babarczy László, Iglódi István, Esztergályos Károly, Gothár Péter és Ascher Tamás, igaz, utóbbiak csak egy-egy kurzus erejéig. Kedvenc tanárom Babarczy László volt, aki az egész osztályt hívta Kaposvárra, de végül csak hatan szerződtünk oda. Játszhattam Tybaltot a Rómeó és Júliában, Victort a Yermában és nagyon szerettem a Woyzecket is.-Mi csábította Pécsre?-Főiskolás voltam még, amikor Balikó Tamást megismertem. ő akkor már színészdiplomával a zsebében, rendező szakos hallgatóként járt oda. Volt szerencsém együtt dolgozni akkoriban Szikora Jánossal is, aki szintén nagyon jó benyomást tett rám. Ok ketten indítottak arra, hogy ideszerződjek és belevágjak az újba. Remélem, jól döntöttem. Ha nem is egy, de két-három év múlva kiderül, érdemes volt-e váltanom.- Mit vár az új évadtól?- Azt, hogy jó lesz. Érdekesnek tűnik a műsorterv, s mindig izgalmas, ha az ember részese lehet valami új születésének. Pécs a fiatalok városa, és szerintem igény van a jófajta színjátszásra. Az ún. népszínház mellett kellenek kísérleti előadások is. Horváth Norbert felvétele- Szerepálma?- Sohasem volt, szerencsére most sincs. Drámai és vígjátéki szerepeket egyaránt szívesen játszom.- A pécsi közönség az Országos Színházi Találkozón már élvezhette remek játékát. A Kaukázusi krétakörben hét különböző figurát keltett életre. A PNSZ tagjaként miben debütál?- A Komédiásokban. Ezt Bánky Gábor rendezi a Stúdiószínházban, a bemutató október 8-án lesz. Ezután a nagyszínpadon, a Közjáték Vichyben című Miller-drá- mában játszom, amit Csiszár Imre állít színpadra.- Mivel tölti szívesen az idejét?- Nagyon fontos a színház, de nem akarok szakbarbár lenni. A magánéletemben nem szeretem, ha eszembe jut, hogy színész vagyok. Szeretek focimeccsre járni, ahol tökmag- rágcsálás közben öreg szakik magyarázatai szórakoztatnak. Sokáig vízilabdáztam. Örömmel hallom, hogy Pécsnek van csapata. Ha minden jól megy, nemcsak a színpadon, hanem a medencében is láthat a közönség. Csató Andrea Bolya Péter: A főnök Egy méteres korában T. kedvenc szórakozásai közé tartozott, ha megrugdalhatta az udvarukon sétáló kakast. Többféle módszere volt. Az egyik: óvatosan, szinte oda sem figyelve becserkészte a gyanútlan szemétdomb-királyt, aztán hirtelen mögé ugrott, és alaposan fenéken billentette. Máskor kukoricát morzsolt az udvar földjére, s utána türelmesen várta, hogy odasétáljon a kakas is, végigvonuljon a tyúkok, jércék között, meghajtsa uralkodói nyakát a kukoricáért - akkor aztán meglendült T. meztelen lábacskája, a kakas rövid, kényszerű repülés után sértődötten lépdelt vissza megszokott sétányára. Időközben felnőtt, a kötelező szabályok szerint. Tanult, vizsgázott, néhányszor szerelmes is lett, aztán munkába állt egy tízemeletes épületben. Szorgalmas előadó és a törvények barátja lett belőle. Alapelvének tartotta, hogy soha nem vitázik a pincérekkel, és nem felesel a rendőrnek. (1964) Egyik nap - talán nyár volt, mert T. hónalja izzadt a fehér ing alatt - üzenetet kapott: a főnöke hivatja. A főnök? T. ijedten igazította meg a nyekkendőjét. Még soha nem hívatta a főnöke. „Mi baj lehet? Elkövettem talán valamit?” A főnöki ajtó előtt még egyszer megigazította a nyakkendőjét, aztán kopogott:- Tessék - hallatszott bemről a főnök kemény, magabízó hangja. T. benyitott, belépett, már az ajtó becsukása közben meghajolt, gyorsan és halkan köszönt.- Foglaljon helyet, kérem. - A főnök a fotelre mutatott az asztala előtt. T. lerogyott a fotelba, a főnök viszont felállt, az ablakhoz ment, és szánako- zóan nézett ki a függöny mellett, mintha T. helyében vetne egy utolsó pillantást a nyári utcára.- Azért kérettem ide önt - kezdte a főnök -, mert meg kell beszélnünk egy lényeges kérdést önnel kapcsolatban. Beszéd közben eljött az ablaktól, és T. előtt kezdett fel-alá sétálni. T. szolgálat- kész fejmozgással figyelte. Látta, hogy a főnök hátul, a derekán kulcsolja össze a kezeit, egyik markával a másik keze fejét fogta át, és szaporán billegtette a kiálló ujjakat.- Ugyanis bejelentés érkezett. T. megrezzent. Bejelentés? Kitől? Miért? Ki becsüli őt annyira, hogy valamiféle bejelentésre érdemesítse?-Ezzel kapcsolatban felhívom a figyelmét... A főnök most valamivel szaporábban lépkedett T. előtt, s közben a szőnyeget nézte, a minták útjait. T. kiegyenesedett. „Nem igaz. Hazugság, akárki mondta.”- Amennyiben ezt nem venné figyelembe ... T. szólni akart, de a főnök egy pillanatra sem állt meg a beszédben, járkálásban.-Tehát mégegyszer kérem, hogy ne kényszerítsen engem olyan intézkedésekre, amelyek ... T. már csak a szemével követte a főnök járását. Elengedte a fotel karfáját, meglazult a válla. „Mondhatod - gondolta magában. - Nem igaz, rágalom az egész, de azért csak mondd. Hiszen ezért vagy itt, itt ebben a bútorszagú szobában.”- Higgye el, nem szívesen tenném meg, de ... T. csodálkozik. Milyen furcsán tartja magát a főnök ... Előrehajol, de a mellkasát és a fenekét kinyomja. A fejét most fenségesen magasra emeli, a lábai mintha kicsit merevebben lépegetnének ...-Ugyanakkor arra is szeretném felszólítani... A főnök szemére szőrtelen szemhéj húzódik. Piros taraja, sárgás csőre nő. A nyakán fekete piheszőrök fényesednek.-És amennyiben ez megismétlődik ... Piros, zöld, fekete toliakból áll a törzse, combja. Fenekéből kunkori farktoll emelkedik elő. A bögye földgolyó- nyi. Térde alatt pikkelyes bőr kezdődik, egyik lábujja hátra, a másik három előre mutat, amint fenséges léptekkel sétál T. előtt.- A jövőben tehát olyan intézkedéseket kellene tennem, amelyek... Intézkedések? T. felugrik. A főnök éppen háttal áll neki, a sétája egyik szélső pontján. Most! T. lába meglendül, fenéken találja a kakast, meleg pihék érik csupasz lába fejét, és a főnök hasra esik a szoba padlóján. . .. T. jókedvűen néz a rikkantva menekülő kakas után, aztán boldog vágtában indul a holtág felé. Félmeztelen, csak egy tenyérnyi gatyát visel. Ma piócákra akar vadászni a vízparti kövek között. Méhes Károly: Gyónás a CET* hasában (Öninterjú) Azt hiszem, torokköszörüléssel kell kezdenem, bár ez egy profi műsorban sosem hallatszik be. Dehát itt semmi sem profi, csak sete-suta, megbi- csakló, könyörgő tekintetű, legrosszabb esetben nagypofájú, de az is inkább valamit leple- zendőn. Mit is mondhatnék? Apám, mint afféle rendes ember, még naplót írt, igaz, a lelke olyan fehér volt, mint egy békegalambnak. Miért ez a hasonlat jutott eszembe? No igen. Galambosnak hívnak bennünket. Galambos Ferenc. Mindenkit így hívnak, a családban mindig csak egyetlen fiú születik ... azaz született, nekem már nincs gyermekem. Azt hiszem, nem túlzott nagyravágyás, hogy néha arról álmodozom: szerepelek a televízióban, szépen ki vagyok öltözve, megborotválkozva, ülünk egy riporterrel a süppedős fotelben, s ő kérdez. Annyi egyszerű, magamfajta ember részesül ebben a kegyben - ez talán túl erős szó, de mégis milyen szép, ha valakire kíváncsiak, és sok-sok ember előtt mesélhet magáról .. .! Mit is mesélhetnék? Világ életemben tanítottam. Apám azt mondta: menj tanárnak, emberek mindig születnek majd, s azokat újra meg újra meg kell tanítani az életre. Szegény öregnek fixa ideái voltak, a porosz szellem, ahogy mondani szokás, de én már egy más világba csöppentem bele. Hogy minden akkor kezdődött, vagy éppen, hogy minden végétért, az megint túl magasröptű kérdés, nem értek hozzá. Csináltuk, amit mondtak. Szegénység volt, és amúgy sem lehetett nagyon ugrálni. Nem vagyok az a lázadó fajta; de nem biztos, hogy merő gerinctelenség, ha azt tartom, úgyis minden úgy történik, ahogy történnie kell. Van, aki erre azt mondaná, ez már hit. Vagy fatalizmus. De ez is csak lovaglás a szavakon, szalmacséplés. Kis iskola, peremkerület, kevés ember: én lettem az úttörővezető, a könyvtáros, a szertáros, minden. Hogy volt-e bennem ambíció? Szerettem kirándulni, ezért vállaltam el az úttörővezetőséget; szerettem olvasni, így lettem könyvtáros; bár nem vagyok éppen kapzsi, és felhalmozási mániában sem szenvedek, mégis meglátom még a legegyszerűbb tárgyakban is az értéket, hát kineveztek szertárosnak. És így tovább. Igen, szerettek. Sőt, Jakabné, az első igazgatóm, aki alig-alig tudott olvasni, marokszedőlány volt annak előtte, el is csábított volna, de a félje, a Jakab, vonat elé lökte. Pedig milyen ritkán jár erre vonat! Aztán jött a Gedeon bácsi. Öreg, rafinált kereskedő-paraszt, egy csudát érdekelte az „oskola”, csakhát ő is idejekorán belépett, és ha idevezényelte a párt, nem mondhatott nemet. Alatta már voltaképp én voltam az igazgató. Gedeont alig-alig lehetett látni, a „Garas”-ban borozott a rendőrrel, és tűnődtek, kit lehetne még el vitetni. Szörnyű évek, mondják, de számomra olyan csöndesen tűntek el a semmibe, mint az alkohol a palackból. Úgyis csak a gyerekek számítottak. Megünnepeltük április 4-dikét, november 7-dikét, december 21-dikét, március 21-dikét, ahogy kellett, énekszóval-vi- dámsággal, de a rét, az erdő, a tavasz meg az ősz ettől nem változott meg. Megsirattuk a ku- lákgyerekeket, akik egyik napról a másikra eltűntek az osztályból, amúgy csak azon kellett buzgólkodni, nehogy az öreg Lajos atya szellemi karmaiba kerüljenek e boldog kor gyermekei. Vettem egy biciklit, majd hosszú évek múltán egy szovjet kismotort. Egy állatorvosnőnek udvaroltam az „értelmiség ösz- szejátszik”-alapon, de egyszer kapott szegény valami fertőzést, nagyon beteg lett, elvitték szanatóriumba, többet nem jött vissza. Szorgalmasan gyűjtöttem az Olcsó Könyvtár kiadványait, hallgattam a rádió rejtvényeit, beküldtem sok megfejtést, de csak egy 78-as fordulatú könnyűzenei kislemezt nyertem. Aztán elment az öreg méregkeverő Gedeon bácsi is, és immár huszonhét éve vagyok én az igazgató. Mondhatnám feltartott mutatóujjal, milyen felelősségteljes munka ez, egész embert kíván, de úgy ám, az ország jövője a tét. Ez így is van, mégse szeretek ilyesmit mondani. Minek kérkedni. A végtelen úgyis mindenről tud. Persze, most újból „más világ” van, ki tudja, már hányadszor. A Pista gyerek, a Béresék fia, nagyon fújol rám, hogy „annak idején” - mert most így ugrálunk az időben. Kikérdeztem tőle Szamuely Tibor életét; igaz, ott ült előttem az első padban, de azt sem tudta megjegyezni, hogy a János vitéz és a Háry János két különböző személy. Egyetemet végzett, megjárta Amerikát, most itthon van, és váltig azt hajtogatja, hogy őt a minisztériumba is hívták, de neki itt kell vezetnie a szent kereszteshadjáratot ... Már mért lennék csalódott? Legfeljebb a toposzok makacs ismétlődése, ami meghökkent néha. Megvan a régi biciklim, kicsit szakadozott az ülés, húztam rá egy micisapkát, járom a határt. Engem is bácsiznak, de már mióta . . . Hogy van Galambos bácsi? Nem voltam én igazából sose „igazgató”, pláne „úr” ... Most jönnek azzal, hogy pajtásnak szólítottam a gyerekeket; istenem, a kuruc dalokban ... de hagyjuk, ne keverjük össze a dolgokat. Mindent beismerek, nem kell tüzes fogóval csipkedni a húsomat. Itt éltem. Sajnos, nem tudom, mi a hosszú élet titka, nem tudok semmi bölcsességet üzenni a jövőnek. Talán mégis jó lett volna egy kisfiú, ha van; most már lenne unokám is, a Ferike. De ez nem panaszdélután. A szívem se fáj, csak kicsit fáradt. * = Central European Time •s 4 i 1
