Új Dunántúli Napló, 1993. szeptember (4. évfolyam, 238-267. szám)
1993-09-11 / 249. szám (248. szám)
8 üj Dunántúli napio 1993. szeptember 11., szombat Sumony felett csúcsforgalom van A nádtenger daloló gazdagsága Rengeteg vonuló madarat lehet megfigyelni a nádas széléről Fotó: Szundi György A 300 éves londoni taxi A Museum of London kiállítást rendezett abból az alkalomból, hogy jövőre lesz 3Í)0 éve az első taxiengedély kibocsátásának. Egy fekete színű taxi vezetőülését ma nem könnyű elfoglalni. A londoni taxisoknak hároméves kiképzésen kell átmenniük. London utcáin, bármilyen legyen is az idő, látni motorkerékpárosokat és mopede- seket, akiknek kormány nádjához térképet erősítettek. A taxis jelöltek keresztül-kasul járják a várost, amíg pontosan megismernek minden utcát és teret. - Minden kórházat, klinikát, vasúti pályaudvart, metróállomást, nagyobb mozit, színházat, éttermet, rendőrőrsöt ismernünk kell, mielőtt megkapjuk a taxis- engedélyt. A kiállítás bemutatja a londoni taxi történetét is. A taxi az országban a parlament által ellenőrzött legrégebbi iparág. Az első taxik bérkocsik voltak, amelyeket két ló húzott. Az engedély kiadását egy 1694-ben hozott törvény szabályozta. Ezeket a bérkocsikat sokszor használták koporsók szállítására is. Az első villanyárammal hajtott motoros taxik 1897-ben jelentek meg London utcáin. A 12 fekete-sárga gépkocsi átlagos sebessége óránként 14,5 km volt. Hamar kiderült, hogy gazdaságtalanok és működésüket megszüntették. A londoni rendőrség egészen 1904-ig nem adott ki újabb engedélyt. Ekkor jelentek meg az első benzinmotor hajtotta taxik. Ma a 25 ezer fekete kocsi ugyanúgy hozzátartozik a nemzeti örökséghez, mint a Buckhingham Palota. Miközben a taxisok készülnek a jövő évi ünnepségekre, szembe kell nézniük azzal a fenyegetéssel, hogy megjelennek a minitaxik, az engedélynélküli magánszemélyek tulajdonában levő kocsik, amelyeket rádióval irányítanak. A közlekedésügyi minisztérium azonban azt mondta a Reuter tudósítójának, e pillanatban nincsenek tervek új taxik forgalomba állítására. Tanulmányozzák, milyen biztonságot élveznének az utasok a minitaxikban. Ilyen járművek engedélyezésére csak később kerülhet sor - jelentették ki. Hosszú útra készültem. Lépést tartok majd Keresztes Tiborral, gondolom, egy óra múlva megállunk az egyik hálónál - mondjuk a „bokrosnál” -, újabb óra végén a „piócás- nál”, s talán az „égeresre” is jut időnk. Ezzel szemben fél órás volt csak az ellenőrzés. A „bokrost” és a „hosszút” néztük meg. Két kismadár - poszáta-félék - akadt a hálóba. Ezek a fiatalemberek - közöttük most két ifjú hölgy is - igen kemény feltételeket vállalnak, amikor a gyűrűzőtáborba mennek. Nem nyaralás ez! Azt mondja Keresztes Tibor: ha esik, ha fúj, ha éjszaka van, ha kánikula, a hálókhoz ki kell menni!- A madár élete a mienkénél is fontosabb! - teszi hozzá, egészen természetes hangon, olyan meggyőződéssel, amit nem lehet kétségbe vonni. Az egyik leggyakorlottabb madarász, rengeteget dolgozott az elmúlt több mint egy évtized alatt a sumonyi táborért és táborban. Amúgy tagja egy kataszt- rófa-elhárító csapatnak is. Ha kell, leveszi a tekintetét az ég madarairól, sötét barlangokba ereszkedik, bajba jutott embereken segíteni. Nem tudom, van-e összefüggés az ornitológia és a jókedv között. Itt, a sumonyi táborban, amelyet egyik oldalról cseperedő erdő, a másikról végtelennek tetsző, madárdalos nádtenger ölel, csupa friss humorú, kiegyensúlyozott, nyugodt fiatalembert találtam. A szemük mintha kissé fáradt lett volna, de Gregorics János, a gyűrűző, gyors magyarázattal szolgált:-Tegnap éjfélre végeztünk a fecskékkel... A cikázóan gyors röptű, fáradhatatlan madarak óriási raja éjszakázott a nádasban. Nagyon sok keveredett a könnyű, fekete, cémavékony-szálú hálókba. A gyűrűző: a tábornok, ő kiált fel óránként: ellenőrzés! A többiek kést kötnek az oldalukra, vászonzacskókat gyömöszölnek a zsebükbe, távcsövet akasztanak a nyakukba, elbandukolnak.- Ha hideg van, vagy éppen túl meleg, akkor fél óránként kell ellenőrizni. Ha erős a szél, össze kell húzni a hálókat. A minap éjszaka egy nagy vihar csapott le ránk. Ömlött az eső, a villámok a tábor közvetlen környékén csapkodtak. Volt itt egy tíz év körüli, aranyos srác. Nem szólt senkinek, elfutott a hálókat összehúzni. Úgy kellett érte kimenni, mert a vihartól nem tudott visszajönni... Remek kis fickó! * A Magyar Madártani Egyesületnek a baranyai az egyik legnagyobb csoportja: 600 körül van a tagok száma. A szó szerint aktív madarászok persze kevesebben vannak, még szű- kebb azoknak a köre, akik a tábori munkában, a gyűrűzésben, ilyenkor, nyárutótól kezdve a vonuláskutatásban részt vesznek. A sumonyi tábor néhány - magukat old boy-nak nevező - ember munkája. Mint például Albrecht Istváné, aki most elkísért Sumonyba, s akinek ünnepnap, amikor szőlőjében kifeszíti 8 méter hosszú, ötzsebes hálóját, mert megjönnek a téli pintyek. „Civilben” a Le- nau-ház gondnoka. Pici gyerek kora óta madarász. Keresztes Tibor a hirdi kenderfonóban dolgozik, s most fizetés nélküli szabadságot vett ki, hogy legalább egy hétig még a táborban lehessen. Gregorics János mezőgazdasági technikus. Böszörményi Krisztina kertészetben dolgozik, ő mondta:- Mi kell ahhoz, hogy valaki madarász legyen? Azt gondolom, talán nyíltság. A hosszú esős napok után éppen sütött a Nap. Nem volt határa a kék égnek. A sumonyi táborban az elmúlt több mint egy évtizedben 111 különböző faj közel 30 000 madarát gyűrűzték meg, jegyezték fel gondosan mérési adataikat. Innen azután volt, amelyik Izraelbe repült, a napokban Kenyából érkezett visszajelzés. Az egyesületben az éves tagdíj 200 forint, messze nem fedezi az érte kapott szolgáltatásokat.- Egy nyalóka ára... mondja Tibor -, de ez nem baj. Aki belépett az egyesületbe, az már közelebb került a madarakhoz. Az már nem fog puskát, az már magot szór ki télen. Tudom, hogy a mi munkánk rövid távon nem nevezhető természetvédelemnek. Hosszú távon annál inkább. Talán egyszer az ornitológusok, a gyűrűzőtáborok eredményei alapján védetté nyilvánítják a vonulási útvonalaikat. * Egy jégmadár mocorog az egyik vászonzacskóban. Kisdiákok látogatását várták délelőttre, s mert ez az egyik legszebb madarunk - tényleg: mint egy sziporkázó gyémánt, s gyors röpte után az ember agyában csak egy villanó kékség marad -, meg akarták mutatni a gyerekeknek. A madár azonban mindennél fontosabb: egy órai rabság után elengedték - a kisdiákok késtek, végül nem is jöttek.- Itt gajdol a bokorban egy feketerigó is ... - dörmögi Gregorics János, miközben a legutóbbi ellenőrzéskor a hálóból kiszedett madarakat gyűrűzi, méri. Nagyon finom mozdulatokkal dolgozik, s bár egészen bizonyos, hogy a madár rémült, mégis úgy tűnik: „tudja”, baja nem lesz. Volt közöttük olyan is, amelyik egy nap négyszer került a hálóba. Sumony az ornitológusok szemében paradicsom. Az lehet a madarakéban is: a tórendszer megtelepedésre, a költözőket, vándorokat, vagy csak kóborló madarakat megállásra, pihenésre csábítja. Nagykócsagok fehér szárnya libben, szürkegém repül lomhán a töltés felett, poszáták surrannak a bokros részeken, a fecskecsapatok nyomában megjönnek a villámgyors kabasólymok, búbosvöcskök buknak a víz alá - nagy a forgalom. ■Sk Cölöpökre erősített, hosszú pallók vezetnek a nádasba - a léniát is, néha derékig állva az akkor még jéghideg vízben, a táborozok vágták -, a végükön a hálókkal. A nagyobb madarak persze szétszakítják, pótolni - ha kapható is lenne - nehéz, mert nagyon drága. Ha éppen nincs ellenőrzés, gyűrűzés, valaki mindig fog egy spulni cérnát, foltozni kezdi. „A fácánoktól ments meg Uram minket!” - gyakori fohász Sumonyban. A szigorú munkarendbe beletartozik a faunisztika is. Az egyik csapat mindig „fauniszti- kázik”, megfigyeli a környéken megjelenő fajokat. Nagyjából kiszámoltuk: egy alapos „fau- nisztikázás” akár napi 30 kilométeres gyaloglást is jelenthet.- Amikor itt vagyunk - mondja Albrecht István -, előbb-utóbb azt mondjuk: de jó lenne kádban fürödni! Amikor meg hazamegyünk, rövid időn belül megint a sumonyi táborba vágyunk. Ez már visszafelé, a gáton vezető, döcögős földúton hangzott el. Nemigen figyelt rám, mindegyre a madarakat kémlelte.- Alighanem igaz lesz: ismét meleg idő jön - mondta inkább magának. - Nem bújtak el, kint ülnek a gébicsek a bokrok szélein. Mészáros Attila Beszélni nehéz Alfonsó számos kiváló paródiája közül egyik a szakszervezeti elnökválasztásról szólt. Már hónapok óta mindenki tudta, kit fognak száz százalékkal megválasztani. így is történt. A megválasztott elnök (Alfonsó) a választás után elővette az előre megírt, gondosan ösz- szehajtogatott papírt és így kezdte beszédét: „Váratlanul ért ez a megtisztelte-... (ekkor lapozott egyet és folytatta)-tés.” Körülbelül ilyen, vagy ennél rosszabb beszédeket hallhattunk évtizedekig üléseken, gyűléseken, ünnepélyeken, politikai fórumokon. Sem eleje, sem veleje nem volt a mondanivalónak. Ritka kivételtől eltekintve úgy olvasták fel, s mindig jóval tovább tartott, mint azt a hallgatóság szerette volna. Egyik papírlapot a másik alá dugták, így a kétség és remény között ingadozó résztvevők sohasem tudták, vajon meddig tart még szenvedésük. Aki netalán röviden, értelmesen „papír nélkül” beszélt, arra úgy néztek, mint egy Mars-lakóra, és a hivatalos szervek is megkérdőjelezték az adott szerepre való alkalmasságát. Aki azt hiszi, hogy ezen a téren jelentős változás történt, az a rádióból, tv-ből a mai gyűlésekről, iskolai és minden más ünnepélyekről szerzett tapasztalatai révén megtudhatta, hogy majdnem minden maradt a régiben. Vezető politikusaink egyikének, másikának iskolás szinten, nyelvtani* hibákkal, magyartalan kifejezésekkel tarkított nyögdécselésé nem méltó betöltött felelős tisztéhez. Van ugyan ,jó svádájú”, könnyedén beszélő kisebbség, de sokuknál a mondanivaló színvonala, megfogalmazása csak arra alkalmas, hogy hordó tetején mondják el. Ritkaság, hogy iskolai ünnepségen a kiválasztott tanuló (nyilván a legalkalmasabb) hibátlanul mondja el beszédét, ugyanígy reprezentatív szentmisén azt a két-három soros fohászt alig tudja elmondani a felkért személy anélkül, hogy bele ne bicskázzon. Ez a nép elfelejtett beszélni, elfelejtett nagy nyilvánosság előtt szerepelni. Zavarban vannak, esetlenek, botlanak. Nincs bennük magabiztosság (nincs is mire), nem tudják kezelni a hallgatóságot. Minden alkalomra vannak bizonyos pózok (jó értelemben), magatartási, öltözködési elvárások - amivel az illető megtiszteli az eseményt, a résztvevőket -, amelyeket alkalmazni kellene. A többség ma már ezeket figyelmen kívül hagyja. Nem tudja mit, hogyan kell tenni-venni. Nem tanulta, s lassan már nincs kitől tanulnia. Akivel és amivel aránylag meg vagyunk elégedve, az „nyugati” mércével nézve, azzal összehasonlítva alacsony színvonalú. Nyugaton (a közeli Ausztriában, Németországban) egy politikai, tudományos, ünnepi ösz- szejövetel szónokai (magasrangú államférfiak) élvezetesen adnak elő. Az előadás soha nem nélkülözi a humort (ami nem jelent komolytalanságot). A hallgatóság figyelmes, élvezi az előadásokat és nincs olyan ingajáratban az előadóterem és a büfé között, amint az nálunk megszokott. A szónokokon látszik, hogy tanultak szónokolni és felkészültek az előadás formájára is. Óriási a lemaradásunk. Gyerekeinket leszoktatták a beszédről, a szereplésről. Nem tudnak egy hosszabb verset kívülről elmondani és ma sem követelmény a versek, beszédek memorizálása magasabb szinten. Gyerekeink a legegyszerűbb mondanivalójukat, kérésüket, válaszukat (mely a hétköznapi életben elengedhetetlen) nem tudják egy épkézláb mondatban előadni. Bármily hihetetlen, egyetemisták egy része nem tudja hibátlanul elmondani azt a két mondatot, hogy azért jött, mert fáj a bokája és kéri, hogy gyógykezeljem. (Melléklet: nem kopog, nem köszön, fején hagyja sapkáját és tovább rágja a rágógumit.) Jó pár évtizeddel ezelőtt az én gimnáziumomban (a többiben is) szerepelni tanítottak bennünket. Mondhatnám így is, kényszerítettek. (Hála Istennek!) Neves magyar és külföldi írók verseit, kiragadott prózáit adtuk elő. Kivétel nélkül mindenkinek kellett szavalni, egyedül énekelni. Ma is előttem van az a jelenet, mikor egyik osztálytársunk nagy zavarában nem tudta elkezdeni a maga által választott népdalt. Mi meg bíztattuk (persze vigyorogva), míg egyszercsak elkezdte remegő hangon hadarni: „úgy tetszik, hogy jó helyen vagyunk itt...” (egymásnak dőltünk a nevetéstől). De a gyakori szerepeltetés leküzdette velünk a félszegsé- get, a zavart és közel 5 évtized múltán az előbb idézett osztálytársunk magabiztosan, de szerényen és igen szimpatikusán nyilatkozott a tv-ben, miután elsőként végzett hazánkban szív- átültetést. Mindszenty herceg- prímást többezer ember előtt a Dóm téren egy másik osztálytársam üdvözölte. Angelo Rótta pápai nunciust egy idősebb (17 éves) diáktársunk köszöntötte (latinul). Tömegével jártunk külön rajz és festő iskolába, külön énekre. Volt irodalmi folyóiratunk, saját zenekarunk, színházunk, természetesen olyan saját színészi képességekkel megáldott társakkal, akiknek az előadására ma is élénken emlékszem. Kiváló iskola volt, ahol az életre neveltek. Hiába a nagy tehetség, ha az illető nem tudja előadni kellően azt, amit tud. Magabiztos fellépést tanultuk, gyakoroltuk, megszoktuk. Számos barátunk más gimnáziumba járt, ahol szintén megvoltak az életre való nevelésnek a feltételei. Ismertük, tiszteltük az ő tanáraikat (egyáltalán; tiszteltük a tanárokat). Óriási csapást mért az oktatásra a humán tantárgyak, a nyelvtanulás, a művészetek oktatásának háttérbeszorítása, valamint a vizsgáztatás, a tanultak számonkérésének oly módja, hogy tesztkérdésekre a helyes választ kellett aláhúzni. így a vizsgák nélkülözték az életben számtalanszor előforduló gyakorlatot, amikor is módja nyílik valakinek előadni, amit tud. Módja van arra, hogy a vizsgáztató arcáról leolvassa, vajon helyesen adja-e elő mondanivalóját, vagy javítani kell menetközben. Közbekérdezhet a tanár és segíthet a vizsgázónak, ha az résen van és természetesen tud is. Az élet állandó vizsgázás, ahol nincs mód arra, hogy a megoldandó kérdésekre asztalnál ülve csukott ajtók mellett kérdések aláhuzigálásával adjuk meg a helyes választ. Az életben azonnal és oly módon kell válaszolni, ahogy azt a helyzet igényli. Aki jóbeszédű, megfelelő magatartású, az előnyben van a suta-kuka típussal szemben, még akkor is, ha az utóbbi a világokosa. Ma sem felejtem el iskolaorvosom, dr. Thán Nándor tanítását: „egy időben jól felsegített kabát többet érhet, mint a legjobb diploma.” Akad olyan helyzet, hogy viccet kell mesélni, vagy zenélni, énekelni kell (ha tud) és előfordul az is, hogy le kell keverni egy hatalmas nyaklevest (természetesen jogos önvédelemből!), de kellő időben tudni kell okosan hallgatni. Csak az tudja, hogy mikor ajánlatos hallgatni, aki ügyesen és jól tud beszélni. Tévedés az, hogy csak a színésznek, politikusnak kell „szerepelni”, mindenki szerepel a maga körében és helyzetében, a pap, a bíró, az orvos, az asztalos, a fejőgulyás. Vajon van-e kiút, van-e megoldás? A kulcs a tanítók, tanárok kezében van. Ismét meg kellene követelni a memorizálást, a versek, prózák igényes előadását kisebb, nagyobb közösségek előtt. Ajánlatos lenne a zenét, képzőművészetet, a magyar és világirodaimat több órában és lényegesen magasabb szinten eíőadni. Gondolkodni kellene azon, mi módon lehetne gyerekeinket mérsékletre nevelni a televíziózásban, akik válogatás nélkül végigülik a vallásos adástól kezdve a rózsaszín sorozatig az egész műsort, nem feledkezve meg természetesen a szárnyas betét kiváló tulajdonságait ismertető reklámról sem. Nagy kérdés: vajon az a fiatal és középkorú tanítói gárda, aki nem részesült intézményesen a megkívánt színvonalú képzésben - tudja-e, akaija-e megváltoztatni ezt a helyzetet, vagy megválj a, míg az igényesebb kisebbség szép csendesen kimúlik -, s akkor nincs, aki kritizál. Egymás között meg jól meglesznek azzal a néhányszáz szóval, ami még Arany János szókincséből megmaradt, tarkítva egy kis „cikivel”, „okéval”. Ezt a kérdést „alulról” - néhány lelkes, jószándékú megszállottal nem lehet megoldani. Ide magasszintű kulturális program kell. Aki Európába akarja népét bejuttatni, annak igényesnek kell lenni. Ha meg nem teszik, akkor széttárjuk kezünket: „ez van” - mondjuk, és mindenbe beletörődve nyugodtan fújhatjuk egymás képébe a rágógumit. Dr. Szalai István
