Új Dunántúli Napló, 1993. augusztus (4. évfolyam, 208-237. szám)
1993-08-19 / 226. szám
10 üj Dunántúli rtapiö 1993. augusztus 19., csütörtök Augusztus 20-án az idén is lesz Szent Jobb-körmenet. A budapesti Szent István-bazilikából induló és oda visszaérkező kegyeletteljes szertartáson sok ezren kísérik majd az államalapító király golyóálló kristályhengerből őrzött kézfejét.-Hogyan maradhatott meg első uralkodónk jobb keze? — kérdeztük Szabó Géza kanonokot, a nemzeti ereklye őrét, a bazilika plébánosát.-1. István halálának 45. évfordulóján, 1083. augusztus 15-én, László király zsinatot híici-picit savanykás ízű, elég jól kidolgozott tésztájú kenyér volt. Szerettem így ritkán hozzájutva, bár nem tudom, ugyanígy szerettem volna-e mindennapi étekként is. Nos, barna kenyeret látva, vagy e szót hallva, ennek a komisznak az íze „ugrik be”. De valahányszor veszek, majdnem mindig csalódás ér, ezért megfogadom, hogy soha többé ... Bezzeg a határainkon túl... Oroszoknál, lengyeleknél, cseheknél igazán jó barna kenyereket kínáltak. Németországban egyenesen lenyűgöző volt látni egymás mellett kenyérben a barna szín mindenféle árnyalatát. Grazban döbbenetes volt betérni olyan kenyérboltokba, amik kizárólag barna kenyérből, annak megszámlálhatatlan válfajából éltek. És szemlátomsát nem is rosszul! Azóta is el-eltünődöm azon, midőn egy-egy félresikerült itthoni bamakenyeret rági- csálok, hogy ugyan miért nem mennek el a mi pékjeink egy kis tapasztalatcserére a testvér- városi sógorokhoz megtanulni - újratanulni? - a jó bamake- nyerek készítésének a fortélyait. Hogy a jó fehérkenyerek mellett jó bamakenyreket is ehessünk. * M íg így vagyunk a mindennapi kenyereinkkel, az áraik szép lassan kúsznak egyre magasabbra. Tetszik emlékezni még arra, amikor az előző földművelésügyi miniszter egy kérdésre magabiztosan azt válaszolta, hogy nem lesz nálunk 100 forinton felüli kenyérár. Már akkor is tudtuk - talán ő is? -, hogy nincs igaza. Mikor erről beszélünk, tessék csak visszaemlékezni a sokat emlegetett félbarnára. Az még 3,60 volt, igaz, 20-25 éve, azóta pedig, Istenem, de sok minden történt! Szóval hallom a minap, hogy az idei kenyérgabona tonnánkénti ára 9000 forint lesz, vagyis 1 kiló kenyérgabona kb. 9 forintba fog kerülni. Hát akkor - szokták kérdezni - hogyan lesz a 9 forintos gabonából 100 forintos kenyér? Tényleg, hogyan lesz? De jó is lenne erről (és még sok mindenről - vízről, villanyról, buszjegyről, stb.) egy részletes kalkulációt látni! Hársfai István K enyérkereső vagyok. Elég régóta, és a szó igazi értelmében. Keresem a mindenféle, figyelemelterelőjelző nélküli kenyeret a boltokban. Mondhatnám csupa nagybetűvel is keresetem tárgyát. KENYÉR. Kezdetben vala - számomra - a házikenyér. Drága kicsi nagyanyámnál eltöltött hosszú nyaralásaimon hetenkénti at- rakció volt a kenyérsütés. Kedd esténként beleszitálta a kenyérlisztet a nagy, mázas cserép me- lencébe, közepébe az áttört főtt krumplit tette, az abba formált kis mélyedésbe pedig a kovászt, aztán betakargatta, és pihenni tette. Reggel, amikor felébredtem, már túl volt, az első dagasztáson, a kenyértészta pedig ott pihent, dagadozott a meleg dunna alatt. Ezt a dagasz- tást, az aprócska öregasszony hétről hétre ismétlődő nagyszerű tettét soha nem láthattam, ő mindig frissebb volt nálam, aki az egésznapos játszástól halálos kimerültségben aludtam még, amikor ő már keményen hadakozott a kenyér tésztájával. Aztán mire kidörgöltem az álmot a szememből, a kenyér is előbújt a dunna alól, öreganyácskám átdagasztotta, egy darabkát eltett belőle a liszt közé jövőheti kovásznak, a tészta nagyját szép óvatosan beemelte a konyharuhával bélelt szakajtóba, egy kisebb darabot pedig cipónak egy tálkába tett. Letakarta, és tovább ke- lesztette őket. Midőn ez is meg- törént, az én tisztem volt átvinni a két kenyémekvalót a szomszéd pékhez. A mester ott állt pár lépcsőfokkal lejjebb, a kemence ajtaja előtt, kezében a hosszúnyelű péklapáttal. Átvette a szakajtót, egy ügyes mozdulattal a lapátra borította a lágyra kelt tésztát, ami rögvest szétterült csaknem akkorára, mint a lapát, aztán gyorsan átkente vizes kefével, és máris lökte be a lapátot a kemence mélyébe. Déltájban már a kenyérillatú boltba mentem át, ahol a szép pirosra sült kenyerek ott sorjáztak élükre állítva a polcokon. A pék meg, mintha mindet külön-külön ismerte volna, szinte keresgélés nélkül nyúlt a mi kenyereinkért, amiket büszkén vittem haza. Otthon öreganyácskám halk fohász kíséretében keresztet vetett a jókora - mindig kb. ötkilós - kenyérre és megszegte. Micsoda remek kenyér volt! Szerda délben ettünk belőle először, s mindig úgy jött ki a lépés - pedig nem fukarkodtunk vele -, hogy a következő szerda reggel még jutott belőle. És milyen pompás volt még hetes korában is: csaknem puha, más volt és aprólyukú... Nemrégiben hallom a pécsi rádióban, hogy a kenyérgyár „kísérletképpen” gyártana ismét félbarna kenyeret, de a szaküzletek rögtön közölték: nem kell, mert nincs rá igény. Honnan tudták ezt egyszerre? Jártak be hozzájuk vevők naponta közölni: nehogy eszükbejusson a félbarna kenyér, mert úgysem veszik meg? Szerintem, amikor vonalpolitika egyik eszköze? Lehet. Tény viszont, hogy környezetünkben mindenfelé dívott az ízletes bamakenyér, miközben a mi pékjeink elfelejtették, mit is kell csinálni a barna tésztával. Az utóbbi évtizedekben folyamatosan újabb és újabb fehérkenyér-költeményekkel ismerkedhettünk meg, amik szinte megszólalnak a nagy hogy a magyar ember mást, mint fehér kenyeret, nem fogyaszt. Kissé átértelmezve és átalakítva azt, amit állítólag a boldogtalan emlékezetű Marie Antoinette mondott valamikor, emikor elmondták neki, hogy a nép oly szegény, hogy kenyérre sem telik neki. „Hát akkor egyen kalácsot” - mondá a királyné. Hát mi - bár többnyire szegények voltunk és vagyunk csaknem morzsátlan, KENYÉR volt. Ezt keresem-e. Hazudnék, ha tagadnám. Dehát ez a kenyér drága kis öreganyámmal együtt elment, bár az íze ma is itt mocorog a számban. Most sokféle kenyér kelleti magát, de én - említettem már - azt keresem, ami jelzőtlenül csak - kenyér. * T etszik még emlékezni arra a kétkilós, hosszúkás ún. félbarna veknire, ami 7,20-ba került (kilója 3,60!). Hosszú-hosszú ideig vetélytárs nélkül ez volt „a kenyér” a boltokban. Lehet, hogy éppen ez volt a varázsa, a vetélytársnél- küliség, hogy nem volt mihez hasonlítani, s így önmagában természetesen a legjobb volt. De én csakugyan ilyennek: jó kenyérnek őrzöm az emlékezetemben, s el-elnosztalgiázom rajta. Hogy valóban még a harmadik napon is szinte frissként volt fogyasztható, hogy még akkor sem morzsálódott eszeveszettül, ha szelt belőle az ember, hogy a „bélzete” rugala megkérdezésünk nélkül, de a nevünkben közlik, hogy valamire nincs igény, hogy aztán ha mégis lenne, vagy ártatlanul, széttárt kezekkel mondhassák: sajnos nincs, mert az az átkozott ipar nem gyártja. Hát szóval így van ezzel a félbarnával is. Ahelyett, hogy sütöttek és odavitték volna egy-két boltba és kiírták volna jó nagy betűkkel, hogy „itt félbarna kenyér kapható - na nem 3,60-ért, hanem mondjuk - 36 forintért” és aztán várták volna a hatást. Biztos vitték volna. Ennyiért! A z egyeduralkodóként említett félbarna kiszorítása után, amikor divatba hozták a mára már legsilányabbnak számító, s egyben a legolcsóbb „fehér kenyeret”, valakik kitalálták, hogy a magyar ember tulajdonképpen a hófehér, laza „bélzetű” kenyeret szereti, mintegy azt sugallva, hogy a félbarna-barna kenyerek a szegények kenyerei. Nemzeti státusszimbólum lett a fehér kenyér, a hamis életszínmagukkelletésben. Ezeknek nevük van. Ezeknek változatos külalakjuk van. Ezeknek csábító illatuk és pirospozsgás, ropogós héjuk van. Ezeknek olyan utolérhetetlen a puhaságuk, hogy a foszlós tejeskalács puhasága elbújhat ezeké mögött. Ezeket mindenféle korszerű adalékanyaggal úgy megkelesztik, hogy akad fajta, amelyikből a kilós vekni más- fél-kétkilós méretű, s a „bélzet” akár a törökméz: bekap az ember egy falatot, s az rögvest összeesik a szájában. Ezek egyébként tényleg ellenállhatatlanok. Vegyünk csak meg egy ilyen illatos, pirospozsgás, még meleg cipót, és tessék, ellenállhatatlan vágyat érzünk szelni belőle, aztán jól megkenni zsírral, megsózni, paprikázni... fenséges! Csak az a baj, hogy másnapra mindeme szép tulajdonság már a múlté: a kenyér megszikkad, ha vágunk belőle, több a morzsa, mint maga a szelet, a kenyér kezd élvezhetetlenné válni. Ez az ára annak, hogy valakik egyszer kitalálták,- kalácsot!?) ettünk és eszünk kenyér gyanánt. * P edig miközben egyesek fennen hirdették, hogy a magyar ember..., hányszor, de hányszor hallottuk a táplálkozástudomány művelőitől: mily hasznosak élettanilag a rostdús barna kenyerek, ezért inkább ezeket kellene fogyasztanunk. Ám a kínálat éppen az ellenkezőjéről látszik meggyőzni. A mi barna kenyereink - igazán nem sok van belőlük, de lehet, hogy szándékosan, elvesztésül, nehogy több gondot okozzanak a sütőiparnak - olyanok, amilyenek. Kidolgozatlanok, a tésztájuk ehetetlenül sűrű, jobb esetben „csak” nyögvenyelős, minőségük ennélfogva erősen változó. De engedtessék meg ismét egy kis személyeskedés. Nagybátyám háborúbéli katonáskodásai idején, ha szabadságra jött, mint meglepett egy „komiszkenyér- rel”. Éz ovális, inkább lapos, mint magas, igen fekete héjjú, és igen sötétbarna „bélzetű”, „Tolvajnak” köszönhetően maradt meg? A Szent Jobb több évszázados kálváriája vott össze Székesfehérvárra. Az egyházi tanácskozáson VII. Gergely pápa üzenetét ismertették. A Szentatya arra kérte a papságot, hogy akiket szentéletűnek és a keresztény hit hűséges teijesztőinek tartanak, Isten szentjeihez hasonlóan temessék el.- Kiket lehetett akkoriban szentté nyilvánítani?- Csak azokat, akiket haláluk után vallásos tiszteletben részesítettek és a hívők elé példaképül állítottak. A szentté nyilvánítás feltétele legalább három csoda megtörténte volt.- István király esetében mik voltak ezek a csodák?- A székesfehérvári bazilikában háromnapos böjttel és imával készültek halálának évfordulójára. A várakozás idején egy béna kisgyerek a király sírjához mászott és ott csodák csodájára felállt. Mások súlyos betegségükből gyógyultak fel. A zsinat bizonyítva látta István király szentéletűségét, és szentté nyilvánította. A méltó újratemetés érdekében 1083. augusztus 20-án felnyitották az altemplomban lévő sírkamrát, és megrökönyödve tapasztalták, hogy hiányzik a király jobbja.-Az egész kar vagy csak a kézfej?- István király teljes jobb kaija hiányzott.-Az államalapító holttestét eredetileg a bazilika közepén, márvány szarkofágban helyezték el. Miért került onnan az altemplom sírkamrájába?- Halála után a trónviszályok miatt a fehérvári káptalan joggal félt attól, hogy a földi maradványokat megszentségtelení- tik és ezért rejtette el a biztonságosabbnak vélt altemplomban. A bebalzsamozott holttest már bomlásnak indult, viszont a jobb kar épségben maradt. A mumifikálódott testrésznek csodás erőt tulajdonítottak, azt eltávolították és a bazilikában helyezték el. A kincstár őre, egy bizonyos Merkur - a pontos időpontot nem sikerült kideríteni - a szent ereklyét Biharban lévő birtokára vitte és ott elrejtette.- Vagyis ellopta az ereklyét. Mit szólt mindehhez László király?- Megbocsátott a „tolvajnak”, és az ereklye megtalálásának helyén első királyunk tiszteletére, a Szent Jobb méltó őrzésére, megalapította a Szent Jobb Apátságot. Az ott kialakult mezővárost is így hívták, ma románul Siniob a helyiség neve. Jómagam jártam a templomban, ahol freskókon örökítették meg a nevezetes eseményt. Az ereklyéhez mindaddig zarándokoltak a hívek, míg azt Székesfehérvárra nem szállították. A koronázó városban, vélhetően 1543-ban, újrakezdődött a Szent Jobb kálváriája.-Nem lehet pontosan tudni az időpontot?- Napjainkban is erősen vitatott, mikor és miért került az ereklye Raguzába, a mai Dub- rovnikba. Az egyik felfogás szerint a tatárjárás idején menekítették oda, míg a másik szerint csak a törökdúlás elől. A legelfogadhatóbb magyarázat szerint Székesfehérvár török kézre jutásakor, 1543-ban, pontosan 450 esztendővel ezelőtt kerülhetett mohamedán kereskedőkhöz, akik a raguzai domonkosoknak adták el.-A teljes jobb kar került a szerzetesek tulajdonába?- Erről nincs hiteles adatunk. Feltételezhető, hogy a leválasztott alsó és felsőkar jámborságot tanúsító adományként jutott idegen tulajdonba. A Lvovban - azaz Lembergben - található részt láttam, a bécsi Burg kincstárában őrzött másik, állítólagos kardarabhoz még nem jutottam el. Visszatérve a kézfejhez, amikor Mária Terézia megtudta, hogy Raguzában őrzik, hosszas alkudozás után, 1771-ben visszaszerezte, őrzését a Budán tevékenykedő Angolkisasszonyokra bízta, és elrendelte Szent István napja megünneplését. Később a Keresztesek férfirendje, majd az esztergomi főegyházmegye feladata volt a Szent Jobb megfelelő őrzése. Századunkban került a Budavári Palota Zsig- mond-kápolnájába. Onnan vitték 1944-ben nyugatra. 1945. augusztus 20-án a Szent Jobb-körmeneten több mint százezren örvendeztek a nemzeti ereklye hazatérésének.- Ekkor befejeződött a kálváriája?- Korántsem! Valójában évente csak egyszer, augusztus 20-án lehetett megnézni a bazilika szentélyében, egyébként egy plébánia páncélszekrényében őrizték. 1987-ben készült el a bazilikában a Szent Jobb-kápolna, azóta mindennap megtekinthető a Szent Jobb. István király halálának 950. évfordulójára készülve 1988-ban, a 900 éves jubileumhoz hasonlóan országjárásra kívántuk vinni az ereklyét. Ehhez azonban tudnunk kellett, hogy bíija-e majd az utazás okozta megpróbáltatásokat. Ekkor a kristályhengerből kivették és szakemberek tanulmányozták.-Kik végezték a vizsgálatot és mit állapítottak meg?- Többek között az azóta elhunyt Nemeskéri János. Ő ag- noszkálta a székesfehérvári királysírokat és a 301-es parcellában nyugvókat is. Szentágothai János professzor a következőket állapította meg: a 800-900 évesre tehető ereklye jó állapotban van. Az antropológiai vizsgálat szerint nem magas, erős fogású férfié volt a jobb kéz, amelyen mikroszkóppal fel lehetett fedezni a gyűrű nyomait is. Sajnos a nevezetes ékszer hollétéről - a többi rejtélyhez hasonlóan - nem tudunk semmi bizonyosat. A vizsgálat jegyzőkönyvét még teljes egészében nem hozták nyilvánosságra, majd ha ez megtörténik, újabb részleteket tudhat meg a közvélemény első királyunk nemzeti ereklyeként tisztelt Szent Jobbjáról. Szabó Margit
