Új Dunántúli Napló, 1993. augusztus (4. évfolyam, 208-237. szám)

1993-08-10 / 217. szám

1993. augusztus 10., kedd aj Dunántúlt napló ll Marika Marikával, evvel a félszeg- mosolyú, törékeny magyar lánnyal az ausztriai Gattendorf- ban futottam össze. Furcsa fin­tora a sorsnak, hogy épp őt szó­lítottam meg németül, aki szín­magyar és egy szót sem tud a burgerlandiak nyelvén. Igaz, németül se. A történet dióhéj­ban annyi, hogy egy megbízást teljesítendő, találkoznom kellett egy őshonossal, aki történetesen a leányzó élettársa.Ő az itthon­ról érdeklődött, én meg arról, hogy mi járatban van ő oda- künn.-92 őszén jöttem ki, de az élettársamat már négy éve isme­rem. Tudja, én egy hétgyerme­kes családban nőttem fel otthon D-ben. Az apám meghalt. Ná­lunk - ahogy azt mondani szo­kás - a szegénység a nyomorú­sággal szeretkezett. (A stiliszti­kai kigazítás tőlem. B.B.). Szakmám nincs, mert, mert na­gyon korán kellett dolgozni mennem. Egy pékségben dol­goztam állandó éjszakásként. Alig kerestem valamit. Volt egy élettársam is D-ben. Összevesz­tünk, mert ivott. Már jó ideje külön voltunk, de még mindig üldözött. Ekkor, a sógorom révén is­mertem meg az élettársamat. Ő kedves volt, meg figyelmes, meg gazdag. Egyszóval egy­másba szerettünk. Nem is bá­nom. Pedig neki D-ben a Berti lakást is vett, mégis! Tudja - folytatta-, a nyomorúság csak nyomorúságot fial. Aki nem tud a szegénységből kilépni, az a saját nyavalyájába fullad bele. Kiléptem a nyomorból, akár egy gaccsos, rossz cipőből. Itt jó, nem zaklat senki. Nem szomszédolók, csak sokat va­gyok egyedül. A Berti nagyon jó hozzám, csak ne menne el minden délután. Sakkozni és sörözni! De felhívom önnek a vendéglőt - mondta, majd kész­ségesen meg is tette azt.- Amig nem ér véget a parti, nem jöhet - üzente a Berti, pedig nagyon sajnálja, hogy nem ta­lálkozhatunk. Nekem viszont mennem kellett, Eisenstadtban pontos időre vártak. „Berti”, „nyomorúság”, „ki­lépni”, - visszhangzott bennem „s felderengett a körülrajongott új otthon képe.” A Berti het­venkettő ám! Mármint éves!” - hallottam még sokáig. Egy alig felnőtt magyar lány csonka vi­lágképe kísért még sokáig.-bayer­Zsidó gimnázium Németországban A második világháború óta első alkalommal zsidó gimná­zium és reáliskola nyílt Német­országban. A berlini intézménybe össze­sen 23 tanulót várnak - nyilat­kozta az igazgató, Uwe Mull. A 16 gimnáziumi tanulmányokat folytató diák mellett hét fővel úgynevezett reáliskola is indul. A tanulók fele egy zsidó álta­lános iskolából érkezik, amely már hét éve működik a nyu­gat-berlini Charlottenburgban. A gimnáziumnak az a Ber­lin-Mitte városrész ad otthont, amely a zsidóüldözések előtt a 175 ezres berlini zsidóközösség központja volt. Elfelejtett évfordulók Paulusz Elemér Megdöbbentő, milyen gyorsan felejtünk! Néhány év, s már alig emlé­kezünk arcokra, mozdulatokra, hangokra, dátumokra. Például arra, hogy egy ilyen augusztusi napon, 10-én, 1969-ben halt meg Paulusz Elemér. „Brahms utolsó, e-moll szimfóniájának a mélyvonósok tört akkordjain felcsendülő, tragikusan esdelkő főtémája szólalt meg bennem Paulusz Elemér halálának hírére” - ír­tam akkor. Most - huszonnégy esztendő múltán - megpróbá­lom feleleveníteni emlékeimet róla, aki 12 évig (1956-1968) irányította Pécsett zeneigazga­tóként a színházi és filharmo­nikus zenekart. De hiába lapozom fel a Brockhaus-Riemann Zenei le­xikont. Csak a régi, 1965-ös kiadású lexikon pótlásai közt olvashatok róla 8 és fél sort ar­ról, hogy Brassóban született 1912-ben. (Ki gondolt rá ta­valy, 80. születésnapján?) Majd Kolozsvár következett, zenei tanulmányokkal. Az or­gona volt az első hangszere. A zongora mellé egy egész életre kiható Dohnányi-koncert él­ménye ültette le. A színházi munkába is itt kóstolt bele. Szegeden, a később világhí­rűvé vált Fricsay Ferenc, majd Vaszy Viktor mellett ért vér­beli színházi karmesterré. Ott lépett be először az operettek világába, mely otthonává vált, ahol fölényes biztonsággal, a stílusos megszólaltatás igé­nyességével mozgott. 1955- ben a Néphadsereg Mű­vész Együttesének, majd a bu­dapesti József Attila Színház­nak volt zenei vezetője. 1956- ban került pécsre. Ettől kezdve már személyes emlékeimet idézhetem. A forró hangulatú operett-premiereket és filharmonikus koncerteket. Hamarosan ő lett a félfüggetle­nített Pécsi Filharmonikus Ze­nekar karmestere. A zenekar 20 éves jubileumára kiadott fü­zetben ez áll róla: „Munkássá­gához fűződik az egész évados bérleti hangversenyek és a pé­csi operajátszás megszervezése és bevezetése.” Emlékszem 1959 őszére, amikor valóra vált álma: Pécsett is megalakult az operatársulat. A Rigolettót di­rigálta először. „Paulusz Ele­mér, a produkció karmestere nagy és szép munkát végzett. Már az előadást jóval meg­előző pedagógiai munkássága vált hasznára a színháznak, mert kitűnő zenekart nevelt. Ez a zenekar megérett arra, hogy a Fideliot vagy a Varázsfuvolát tanulja meg” - írta Székely Jú­lia az első premier után, melyet követett az opertairodalom re­mekeinek hosszú sora: Verdi és Puccini operái. Nem vélet­lenül, hiszen Paulusz egyéni­ségéhez az ő művészetük illett legjobban, de arra is gondja volt, hogy új vagy ritkán ját­szott operákkal gazdagodjék a repertoár. Gondolok itt többek közt három XX. századi zene­szerző (Darius Milhaud, Ivo Kalinski és Zdanek Bartos) egyfelvonásosaira, Sosztako- vics Kisvárosi Lady Macbeth, valamint Händel Julius Caesar c. opráinak magyarországi be­mutatójára. Fülemben csenge­nek azok a dallamok, amelye­ket ő komponált. Több prózai bemutatóhoz írt nagyhatású kí­sérőzenét és különös gonddal, szeretettel zenésített meg né­hány költeményt, köztük Bár- dosi-Németh János: A hinta­szék c. versét, mely az ő zon­gorakíséretével került hangsza­lagra. Ezek az esztendők jelentet­ték pályafutása csúcsát: a Liszt-díj is ezt bizonyítja 1965-ből. Aztán emlékezetem elbi­zonytalanodik. Mert mi is tör­tént voltaképpen Paulusszal ezután? Hol és mikor követke­zett be törés? Miért hagytuk magára? 1968. március 13-án még eldirigálta az Aida kő­színházi bemutatóját. „ ... aki mindezt összefogta: Paulusz Elemér. Oratórikus fenséggel vezeti az előadást, s a drámai összecsapásokban is megőrzi önuralmát, tudván, hogy min­denki a karmesterre támaszko­dik. Keze nyomán a többszáz főnyi testület sokszínű orgona­ként zeng, hangja úgy hömpö­lyög, mint az áradó Nílús” - olvasom Veress Endre kritiká­ját a Dunántúli Napló 1968. márc. 10-i számában az Aidá­ról, mely - akkor még nem tud­tuk - Paulusz utolsó opera-ve­zénylése volt. És olvasom Per­nye András kritikáját, mely a Pécsi Filharmonikus Zenekar zeneakadémiai hangversenyé­ről a Magyar Nemzet hasábjain jelent meg 1968. ápr. 30-án. Következménye: Paulusz le­mondása, majd alig egy évvel később: halála. Pedig még csak 57 éves volt. A nekrológban ezt írtam: „Brahms vagy Puccini, Johann Strauss vagy Kálmán Imre - melyik volt számára a legked­vesebb? Ma már talán mindegy ... Cavaradossi és Mimi hol­tan hever, Rigoletto fájdalmas zokogással borul leánya holt­testére, a Brahms-szimfónia partitúrája is becsukódott. De Szilvia tovább énekel a Csár­dáskirálynőben, a Denevér Adélja is tovább kacag” - azonban rá, aki rajongásig sze­rette őket, alig gondol valaki. Legalább egy színházi bér­let-név erejéig maradjon fenn a neve! Dr. Nádor Tamás mm IRTA: kióó fekeuc ATTILA A HUNOK CSILLAGA MM RAJZOLTA: TAZEKAó ATTILA „Aetiuö Előkelő eatriciuc cóal-ad satuja Volt. Ml KOK -A CSÁSZÁR, M VALEUTIUIAVuS TUDOMÁSÁVÁ JU­TOTT, -HOGY ISMERI A RETTEGETT UUUOK UYEL.VET Eő HARCMODORÁT, EGY CONORS TARAUCÓUOKAW NE­VEZTE Ki "

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents