Új Dunántúli Napló, 1993. július (4. évfolyam, 177-207. szám)
1993-07-03 / 177. szám (179. szám)
1993. július 3., szombat uj Dunántúli napló 11 Évadzáró után - búcsú Vincze Gábor Péter tizenöt szerep után távozik Pécsről Vincze Gábor Péter Palásti Gabriellával a Nyár című darabban Fotó: Tóth László Vincze Gábor Péterrel, a Pécsi Nemzeti Színház (volt) tagjával először az színházi évad zárás apropóján szerettem volna beszélgetni, amikor, szinte véletlenül - maga se szívesen mondta - kiderült, hogy elszerződött Pécsről. így lett ebből az írásból búcsú-interjú.- Alapvetően magánéleti okok hozták úgy, hogy most, ebben a pillanatban eljöjjek Pécsről, de én magam is remélem, hogy nem véglegesen. Már most vágyom vissza Pécsre.-Akkor pillantsunk vissza, s a fentiek fényében ne csak az elmúlt évadra, hanem egész itteni színházi működésedre.-Jó, de azért hadd kezdjem mégis az utolsó, nemrég végétért szezonnal. Három darabban szerepeltem, először Goldoni Hazugjában, ami talán az egyetlen igazi szerepálmom volt. Nagyon szerettem volna eljátszani, s most végre bejött. A második volt A nyár, Weingarten darabja, amit eddig nem ismertem, de egy fantasztikus találkozás lett belőle. Szikora János rendezte, s ez számomra mindig nagy kitüntetés, főleg, ha azt veszem, hogy négy év alatt már negyedszer dolgozhattam vele együtt. Még Pesten Molnos Lajos: N émi töprengés után úgy döntöttem a minap, Pestről hazatérvén kincses Kolozsvárba, hogy újfent a szerencse kiskedvencévé leszek. Olyan „tiszta szívből s igazán” irigyelt fickóvá, aminővel nem minden utcasarkon fut össze az ember, eltérően azon sajnálatra (ismét) méltóvá lett „szerencsétlenektől”, kikkel e kies jelen is úgy telistelve, mint fűszállal a rét. Nos, eme egyhangú réten leszek ismét a virág. Nem olyan nagy dolog ez, ha az ember tudja, hogyan kell „csinálni”. Bevallom, én tiszta véletlenül és önhibámon kívül jöttem rá eme „fortélyra”, midőn azt vettem észre, hogy egyik percről a másikra „szerencsefi” lettem, „irigyelt fickó” - egy meggondolatlan kijelentésemnek betudhatóan. A nyolcvanas évek végetáján jártunk, s szűgyig benne Románia „dicsőséges aranykorában” - midőn már csak az elvtársak nevetgéltek, derüldöztek, hangoskodtak, élvezkedték a számukra fenékig-tejföl-életet. Mi, népség, katonaság csak végtelen sorokat áltunk húsz deka felvágottért, fáztunk, mosdat- lankodtunk, vakoskodtunk, féltünk, gyanakodtunk, idegeskedtünk, reménytelenkedtünk. Suttogva beszéltünk, mindegyre körbepillantgatva még az utcán is; aztán már csak gondolatban, mert „nem lehet tudni, ki mivé változott tegnap óta; ne szólj szám, hátha nem lesz abból semmi baj ...” „Hogy vagy?” - kérdeztem a régi ismerőst, ha találkoztunk - titkon azt remélvén, sokkal rosszabbul van, mint én. Nem, egyáltalán nem valamiféle perverz elvetemültség, kár- örvendezni-akarás szökkentette szárba e torz reményt bennem, hanem valamiféle „bizonyosságot” akartam nyerni afelől, hogy lám, van akinek még az enyémnél is cudarabb a sorsa, s mégis bírja, kibírja, nem dilizett be - tehát ne nyavalyogjak, ne idegbajoskodjak én sem, akinek, ugyebár, „mégiscsak tűrhe- tőbben megy”. Nem csoda tehát, ha ilyen „kömyülállásban” menten gyanússá vált a szemünkben, ha valaki közülünk egyszer csak elkezdett derűs- ködni, nevetgélni, magabiztos- kodni. „Szóval, már ez is - könyveltük el rezingnáltan a tényt, s nem egy esetben valóban a tényt. Nos, ekkor történt meg vélem az ominózus eset; jelesül az, ismertük meg egymást végzős koromban, s aztán mind a három pécsi rendezésében - A Mi Urunk festőjé-ben, a Florentin kalapban és A nyárban - szerepeltem. Hihetetlenül sokat lehet tőle tanulni, s kellemes emberi kapcsolat is kialakult közöttünk. Végül pedig játszottam a Bohéméletben, amire szintén rég vágytam (mivel először a Zeneakadémián végeztem, operaénekesi szakon, csak utána mentem a Színművészetire). Sőt, igazság szerint már tavaly is azért maradtam itt, mert a Bohéméletet felajánlotta számomra Hirsch Bence zeneigazgató. Ezen- kívül szerepeltem még az Aucassin és Nico- lette-ben, ami szintén egy nagyon kellemes élmény volt számomra.- Valójában mind a négy év, amit itt Pécsett töltöttem, tartogatott meglepetéseket, de ez az utolsó mindenképpen felülmúlta minden várakozásomat. Összesen tizenöt darabban játszottam. Emlékezetes marad számomra Turgenyev Apák és fiúk-ja, A víg özvegy, a Szerelmi bájital, Camus Félreértése, a Szeget szeggel, a Vőlegény és a Tetovált rózsa. Ez utóbbiban szőkére volt festve a hogy egyik régi, megbízható ismerősöm komor „Hogy vagy?” kérdésére - magam sem tudom, minő kisördögnek engedelmeskedve - azt találtam (merészeltem, felelőtlenked- tem, átallottam) válaszolni, hogy: ,JÓ1. Most már nagyon jól”. (És persze, derűsen, gondtalanul mosolyogtam is.) „Az nem lehet! Ez teljességgel kizárt!” - mondotta megdöbbenve a régi kedves ismerős, tetőtől talpig végigfürkészve. „Vagy hülye vagy, vagy pedig engem tartasz hülyének” - tette aztán hozzá feddőn, de mintegy reménykedőn, s máris megbo- csájtván a rossz viccet, amellyel szinte „megetettem”. „Márpedig úgy van, ahogy mondom - így én. - Jól érzem magam. Vagy tán nekem nincs jogom hozzá?” Az igazság az volt, hogy akkor pillanatnyilag tényleg kiválóan éreztem magam. Több okból is; úgymint: szép, derűs ősz volt; fizetésnap volt; mindössze három órányi sorál- lássál sikerült „beszereznem” nemcsak egy teljes fél kiló szalámit, s egy teljes fél kiló szójás párizsit, de még két zacskó fagyasztott (azaz akkor már mélán ol- vadozó-levedző) csirkelá- bat-nyakát is; és főleg s ráadásul: épp „fegyvemyugvásban” volt a gyomorfekélyem is. Eny- nyi „pozitív tényező” egybeját- szása után, hogy is ne éreztem volna jól magam! „És, ugyan bizony, mitől vagy olyan nagyon jól?!”- zúdult máris rám a régi kedves és megbízható ismerős gúnnyal, váddal, gyanakvással vegyes kérdésnek álcázott számonkérése. S akkor újra a kisördög: „Örököltem” - közöltem tárgyilagosan. Majd szomorkásán: „Tudod, nagyanyám, legyen könnyű neki... - Aztán, némi csalódással: - Nem nagy az összeg, mindössze két-három- százezer ... Igaz, ott még a ház, elég takaros, és a bennvaló, meg egyéb apróságok. Végül és bizalmasan: „De azért nem muszáj világgá kürtölni, mert tudod, hogy milyenek ezek ...” „Persze, természetesen, hogy nem ...” - emígy a kedves ismerős, valahová a távolba nézvén, majd tiszta szívből és gyermeki őszinteséggel szakadt ki belőle a már-már láthatóan „mélysárga” sóhajtva-irigylő mondat: „Akkor nektek nem lesz gond a disznóvágás ...” „Hát az most már nem!” - szóhajam - sose hittem volna, hogy erre bárki is rá tud venni, de Szegvári Menyhért rendezőnek sikerült.-Milyen egy évadvége? Jó, hogy eljött, vagy nehéz kibírni a színház nélkül?- Két hete, mikor véget ért a Színházi Találkozó, nagyon fáradtnak éreztem magam, s örültem, hogy végre lezajlott. Mostanra már több, mint egy hetet töltöttem pihenéssel, a költözködés előkészítésével, s már érzem, hogy hiányzik a színház. Olyan furcsa, hogy bejövök, minden üres, nincs itt senki. Tegnap bementem a nagyszínpadra, és énekeltem magamnak egy kicsit.-Miként telik nyár? Gondolom, egy színésznek is némiképp „kondiban” kell tartania magát.-Hogyne. A színészek nagy része ilyenkor a kánikula elől bevonul a légkondicionált szinkronstúdiókba, és szinkronizál. Ez nagyon jó arra, hogy az ember beszéde „ne lustuljon el”, és ott is lehet találkozni kedves kollégákkal, közben meg nézhetünk néha még érdekes filmeket is...- Akkor meg kell kérdezni, mi jön Pécs után? lám magabiztosan, aztán délcegen, s keményen jobbra el... Nem ragozom. A lényeg az, hogy olyan jól esett irigyeltnek lenni (mégha csak egy disznóvágás erejéig is), hogy kérdezet- lenül is fűnek-fának eldicsekedtem az „örökségemmel”. Odáig fajultam a végén, hogy már magam is kezdtem hinni ebben a kitalált örökségben, s főleg a karácsonyi disznóban, és egyre inkább valódi örökösként kezdtem viselkedni... Szép, hangulatos, élvezetes játék volt, de aztán unalmas lett ez is, mint minden olyan játék, amelyet sokáig és egymagában játszik az ember. Disznóölés idejére így hát ismét azzá lettem, aki valójában mindvégig voltam. N os, eme derűs fickóskodá- som óta eltelt néhány esztendő. Fordult egyet erre mifelénk is a világ: úgy a fejetetejére állt, hogy ember legyen, akinek sikerül majd talpra állítani. Ennyire futotta csak e honi „dicső forradalomból”: háziszőttes, sajátos „demokráciára”; balkánian eredeti, piacgazdaságot játszó butikgazdálkodásra - s mindezen politikai-gazda- sági-társadalmi zűrzavarban, kaotikus állapotban jókora fajgyűlöletre, xenofóbiára, antiszemitizmusra, „újtípusú”, fa- sisztoid kommunizmusra. Mi, itt élő nemzeti kisebbségek ismét azt tapasztaljuk: a szivár- ványos pánromán álomban és államban másodrendűvé ige- keznek degradálni minket. Ismét egyenlőek lettünk az egyenlőbbek között. (Főleg, ha a munkahelyi leépítésekről van szó!) így lettünk az „egypúpú” román nemzetiségű román állampolgárhoz viszonyítva mi ismét „kétpúpúak”. Nos, ilyen körülményekben döntöttem úgy, hogy ismét irigyelt leszek, a „szerencse fia”; vagyis előveszem ama régi ját- dzó kedvemet. A különbség csak annyi lesz ama múltbeli s e mostani megjátszásom közt, hogy most teszem mindezt előre megfontolt szándékkal, tudatosan, és nem itthon, hanem mondjuk: otthon, vagyis „Magyarban”. Oka-magyarázata eme elhatározásnak most sem a játdzó kedv, nyilván, hanem egyfajta kényszerűség, s egyfajta gőg, reflex. Jelesül az a tény, hogy nem akarok többé sorsüldözött és szegény, csóró erdélyi magyar lenni - Magyar- országon pláne nem! Egyszerűen „csak” magyar akarok-A Győri Kisfaludy Színházhoz szerződtem, a III. Ri- chárdban kaptam egy kisebb szerepet. Már elküldték a szövegkönyvet, ez is a nyár feladatai közé tartozik, hogy elkezdjem tanulni. Győrött most Gulyás Dénes az operatagozat igazgatója, ő is meg fogja hallgatni az éneklésemet, és remélem, számít lenni, egy a sok közül. Egy idő óta ez nem nagyon sikerül. Az történik ugyanis, hogy ha az emberről kiderül, erdélyi, romániai - máris mintha megfagyna körülötte a levegő. Lehet, valamiféle beteges túlérzékenységemről van szó, s nincs így. Miként esetleg azt is csak én érzem, képzelődöm, hogy gyanakodva, már-már félve tekintenek rám, amely rámtekin- tésből szó nélkül is kihallom a kérdést: „hát ez is mit akar?!... Hát ezek már sohasem fogynak el; nem tudnak otthon megülni?! ...” Na igen, értem én az okát-magyarázatát ennek is: egy idő óta nagyon is elszaporodtunk mi, sorsüldözött romániai magyarok, főleg Magyarországon. Kezdve a kéregető „sor- süldözöttől” az áttelepültig, az alkalmi munkát vállalóig, s befejezve a gátlástalan tarhálókkal, agresszív kunyerálókkal. Különbséget kevesen tesznek köztünk, miként egy idő óta a nagytöbbségnek már teljesen mindegy, hogy ki milyen céllal kér ezt vagy amazt. Túl sokan kérünk, túl sokszor. Érthető tehát, ha - pestiesen szólva - tele van velünk már a hócipő is. Utálok a hócipőben lenni, akaratomon kívül is. Ezért is döntöttem úgy, hogy ismét a szerencse fia leszek, hadd irigyeljenek; s ha nem is irigyelnek, legalább ne irtózzanak tőlem, és ne felhőzze gond a barátok, rokonok, ismerősök arcát, ha véletlen-váratlanul betoppanok egy-két fél órára. Két változatot is kidolgoztam e megját- szásra. Az ismerősöknek, barátoknak ismét örökösként fogom prezentálni magam (nincs honnan ismerjék terebélyes családomat, így hát bárki gazdag nagynéném meghalhat). A rokonokhoz pedig sikeres üzletemberként „ütöm be magam”, akinek épp csak öt perce van, legfennebb egy kávéra futja; máris rohan. E lismerem készséggel, hogy „olcsó játék ez hülye gyerekeknek” - de, bizony isten, bőséggel elég már nekem az is, ha itthon, Romániában újra az vagyok, aki voltam hosszú évtizedeken át: idegesítően gyanús és zavaró fölösleg! S különben is, mint már mondám: utálom a hócipőben. Tudom, ez finnyásság, de mit csináljak, ha már magajn is csak egy ilyen „döly- fös, Ázsiából kibogározott, ku- tyafejű vadbarom” vagyok még mindig! majd rám az operabemutatóknál is.- Pécsett elég népszerű lettél, befutottál. Es most egy ismeretlen város, egy ismeretlen közönség...- Igen, én is úgy érzem, hogy a pécsi közönség megszeretett. Bemutatók után gratuláltak az utcán, megismernek a boltban, fodrásznál Mi az antiszemitizmus? Az antiszemitizmus a legma- gasabbrendű világszemléleti rendszer, mely még az északsarki hideget is abból magyarázza, hogy zsidók vannak a világon. Kit tekinthetünk antiszemitának? Legkiváltképp azokat, akik világszemléletüknek tettel is kifejezést adnak. Mit értünk tett alatt? Nüná, cirógatást. Mi a zsidó? A zsidó olyan emberi álorcában megjelenő, sajnos még mindig élő lény, aki, vagyis helyesebben: ami állandóan azon töri a fejét, miképpen lehetne például abból is hasznot (rebach) húzni, hogy a gyík farka, ha levágják, újra kinő. Érintkezhetik-e az antiszemita zsidóval? Az antiszemitizmus sok mindenre jó, gyakran igen szép kenyérkereset, jövedelmező üzlet, társadalmi tekintélyt sugárzó reflektor; az antiszemitizmus magas hivatali állásokban és katedrákon kitűnően pótolja a tehetséget. Kikre hivatkoznak nézeteik bizonyításakor az antiszemiták? Goethére, Dosztojevszkijra, Tolsztojra, Kantra, Newtonra, szükség esetén Prém Józsefre, sőt akárki akármit mond, ez nagyon szívet melengető érzés. Győrött persze, senki nem ismer. Ropppant furcsa lesz, de pont ez az izgalmas benne: új helyen újra bizonyítani. A sikert amúgy sem szabad megszokni, hisz minden egyes szerep új kihívás, aminek meg kell felelni. Méhes Károly Hajkovács Jánosra, ezeken kívül Szász Zoltánra. Kikre hivatkoznak a zsidók? Heinére, Marxra, Leninre, Mózesre, szükség esetén Kohn Mórra, sőt Leiter Jakabra, ezeken kívül szintén Szász Zoltánra. Kire nem hivatkoznak a zsidók, sem az antiszemiták? Csarada Jánosra és Pékár Gyulára. Mi lenne Magyarország, ha zsidók nem lennének? A Dunában és a Tiszában tejszínhabos tej folyna, s a Gellérthegy tetejéről méz és dzsem öntené el az egész Alföldet. Mi Magyarország most, hogy zsidók is laknak benne? Tejjel-mézzel folyó Kánaán helyett csupán csak vízzel és hatósági burgonyával folyó Kánaán. Kik az okai annak, hogy a kő a háztetőről az ember fejére eshe- tik? A zsidók. Kik az okai annak, hogy az ember szájába nem repül sült galamb? A zsidók. Kik a zsidók okai? A zsidók. Kell-e még ennél több? Nem, már sok is volt. Leszek hát ismét az irigyelt fickó! Galambosi László Győzelem Emelték a testet vér-pikkelyes fáról. Nikodémus szállt föl szikla-kupolából. Arcát moha-bolyhú szakáll borította. Szívét bánat-kagyló ércként szorította. Magdolna a kőre borult tüzes jajjal. Lobogott a zászló, őrködött az angyal. Emmauszba tartó Vándor koronáján rubin-tövis rezdült. Menekült a Sátán. Virrasztó kakasok hajnalt kiabáltak. Seb-tapintó keze tündökölt Tamásnak. Vadrózsa-saruban, naplángú palástban mosolygott a Mester Atyja kapujában. Nagy Lajos Antiszemita kiskáté t 4 >
