Új Dunántúli Napló, 1993. július (4. évfolyam, 177-207. szám)
1993-07-27 / 203. szám
8 q j Dunántúli napló 1993. július 27., kedd Értékeink Sokan, nem titkolt irigységgel olvastuk az Új Dunántúli Napló július 13-i számában arról a modem Júliáról, kinek Rómeója létrát, s fáradságot nem kímélve győzte meg az erkélyen álló kedvest szándékai komolyságáról. Hány leány mondana rögvest boldog igent az ilyen kérésre !Egy menyasszony sem várhatja el vőlegényétől, hogy életét kockáztatva egy lakótelepi dobozlakás zsebkendőnyi erkélyére felküzdje magát. Milyen romantika is várna rájuk pár m2-en? Kedves uraim! - Sorozatunk mai válogatásában olyan különleges erkélyeket mutatunk be, amelyek csábítóbbak lehetnének lakótelepi társaiknál. Azok között, akik felismerik, hogy felvételeink Pécs belvárosában hol készültek, szerkesztőségünk három darab ezer forintos vásárlási utalványt sorsol ki. Müller Andrea képriportja „Kérem . . . Legyen szíves . . . Köszönöm. . Itt semmi sem változott-Jó napot kívánok. - Ilyen köszönéssel nyitok be egy boltba. Senki sem fogadja a köszönésem, innen tudom, hogy csak eladók vannak bent. Ugyanis ha vevők is lettek volna, azok vissza szoktak köszönni. Szám szerint öt, többé kevésbé csinos, kifestett hölgy tárgyalt valami nagyon izgalmas dolgot, ami érzékelhetően semmi összefüggést nem mutatott a vevők kulturált kiszolgálásával, a bolt forgalmának növelésével és a sertéspestis felett érzett országos aggodalommal. Másodszori emeltebb hangú köszönésemre a leggyengébb idegzetű felém fordult szemrehányó arccal, amiért megzavartam ezt a hazánkban megszokott hangulatot. Pillanatok alatt az is kiderült, többé kevésbé fogalmuk sincs, hogy a boltban mit árulnak, s amit a vevő kér, az hol is található. El nem tudom képzelni, hogy ez a bolt haszonra dolgozik ebben a formában. Ide egyetlen eladó is elég lett volna, - természetesen nem a jelenlevők közül. Más. Számos pénzintézetünk egyikében várakozom soromra abbeli szándékkal, hogy a leszállított kamatok ellenére pénzemet betegyem hozzájuk. Egy idő után előkerült a pénz- tárbs kislány is és helyét elfoglalva írogatta ki elektromos táblájára a hívószámokat. Egy idő után Mozart-motívumok- ból összeállított hívójel után megjelentek a táblán az én számaim is. A pénztárfülkék előtt még egy pillantra ellenőriztem, valóban egyezik-e a kezemben tartott szelvénnyel a kiírt szám, amikor is ezt hallom: „Na adja már ide!” Hangsúlyt még utánozni is nehéz, leírni még nehezebb. Ez a tónus a gorombaság, fenyegetés keveréke volt óriási nevelésbeli hiányosságokkal vegyítve. Nem hiszem, hogy Bécsben a Creditanstaltnál ilyen hölgyeket alkalmaznának ügyfélcsalogatónak. Tele vagyunk gonddal, bajjal, amin úgysem segíthet senki, - de legalább fogadnák el köszönésüket, legalább szépen szólnának hozzánk, hisz a barátságos szó, a kellemes hanghordozás sem pénzbe, sem fáradságba nem kerül. Nem veszi igénybe jobban sem a tüdőt, sem a hangszálakat. Vajon miért nem kívánunk egymásnak jó napot, hisz any- nyira rászorulna mindenki. Vajon miért hiányzik mind több ember szótárából a „kérem”, a „legyen szíves”, a „köszönöm” szó? Vajon biztos-e, hogy a hétszázezer munkanélküli között ennyi sokgyerekes családanyának és apának kell lenni? Nem lehetne kicserélni őket a fentebb leírt hölgyeménnyel és a hozzájuk hasonló ötvenezerrel, akik a szó szoros értelmében munka nélkül élnek láthatóan egészen jól? Vajon nem annak a bolti pénztárosnak kellene az utcán lenni, aki háromszor is rosszul adott vissza 40 forintból egy 36 forintos számlánál? Vagy annak a háromtagú eladótársaságnak, akik közül mindig csak egy jön ki a sorbanálló 8-9 vevőt kiszolgálni, míg a másik kettő egész jól érzi magát a bolt melletti kis „sekrestyében”. Időnként közülük egy-egy kiugrik és előttünk, vevők előtt beleharap az általuk eladandó áruba ezzel a jelszóval fordulva kollégájához: „írd az árát a többihez!” (Egyébként számtalan ilyen „egy kiszolgálós”, „egy ügyin- tézős” bolt, hivatal, intézmény akad, ahol szemünk láttára traccsol egymással a többi, vagy vég nélküli telefonbeszélgetést folytat a hozzátartozójával, barátjával, miközben az ügyfélfogadó üvegablak nyílását egy kis füzettel eltakarja.) Megállt az idő. így volt ez tíz éve, húsz éve is. Akkor sem tetszett. Semmi sem változott. Egy csomó tisztességes szorgalmas ember rogyásig dolgozik kis pénzért (s még örül is, hogy dolgozhat), míg egy jelentős hányad „lébecol”, s ha netalán valamit tesz-vesz, abban sincs köszönet. Naponta bosszant bennünket. Joggal kérdezhetnénk: nincs ezeknek a „polgárbosszantók- nak” főnökük, akitől szakmai tisztességet, emberi hangot, jómodort tanulhattak volna, s aki közöttük járva ezt számon is kéri? A válasz kézenfekvő. Nyilván van főnökük, aki nem ellenőrzi őket, vagy maga is ilyen. A kör bezárult. Tessék mondani: mi változott itt? Dr. Szalai István Közjáték ’93 Alig hogy felpréselődött, a busz elindult. Táskáját gonddal szorította magához, hiszen benne lapult csekélyke nyugdíja is. Méghozzá érintetlenül. No, nem sokáig, hisz hamarosan ajándékká lényegülhetnek majd a fillérek. Legalábbis Emácska szándéka szerint. Estére kedves vendéget vár, s ugye mégsem várhatja „csak úgy”? Gondolatai egyre ott jártak, hogy mit adhatna, mi az, aminek örülne a vendég? A második megálló után ülőhelye akadt. Felhőtlen arccal huppant le rá. Elmélázva igyekezett tovább szőni gondolatait.-Néni kérem - szólította meg egy nyolcévnyi fiúcska -, az a férfi ott, tetszik látni, aki most szállt le, az ni, csíkos ingben. „Kotorászott” a néni táskájában! Ernácska riadtan tapogatta táskáját, pénztárcájának hűlt helyével. Pedig hát. .. Összefutott előtte a világ. Szürkén, feketén. Egyetlen mocskos pacává.- bayer-
