Új Dunántúli Napló, 1993. július (4. évfolyam, 177-207. szám)

1993-07-25 / 201. szám

Nosztalgia­haj ókázás Tihanyba Bár nehéz már a tihanyi visszhangot tetten érni - kecs­kekörmöt találni még nehezebb amolyan echo-túrát szervez­nek hetente Siófokról Tihanyba, a legszebb balatoni nosztalgia­hajókon, köztük feltehetően a Kelén-en is. Minden alkalommal 9.30-kor indul a hajó Siófokról,- a hajón ételt-italt kapnak a kirándulók - , visszaindulás pedig délután 3-kor lesz. A nosztalgia-hajó- kázás időpontjai: július 28., au­gusztus 4., 11., 18. és 25. Hasonló tihanyi túra indul Balatonfüredről is a félsziget körül július 25-én - ma -, au­gusztus 1-én, 8-án, 15-én, 22-én és 29-én; minden alkalommal délelőtt 9.30-tól. Fazekas Andrea: „Minden szereppel tanulok” Fazekas Andrea olyan szí­nésznő, amilyennek a színész­nőket elképzeljük: csinos, jóa­lakú - erről bárki meggyőződ­het, aki megnézi A kadét című darabot Pécsett a tettyei ro­moknál. Azonban arról, hogy kicsoda is valójában Fazekas Andrea, arról egy légkondicio­nált szoba hűvösében mesélt hosszan és szenvedélyesen.- Négy éve vagyok a pályán. Békéscsaba és Szeged után ke­rültem a budapesti Nemzeti Színházhoz. Főképp drámai szerepekben játszom, voltam már Júlia, Macbethben a rossz boszorkány, Aletta van der Maat Páskándi Géza „Tornyot választok” című művében. Örültem A kadét-beli szerep­felkérésnek, bár igazából nem tudtam még, mire vállalkozom. De általában minden lehetősé­get megragadok, mert úgy ér­zem, tanulni bármilyen szerep­ből lehet, nem is beszélve az új, eddig ismeretlen kollégákról. Annak is örülök, hogy ismét vidéki színház közelében lehe­tek - nem titok, ősszel is visz- szatérek Pécsre, a „Bál a Sa­voy ban” egyik szerepében. Mert itt még van idő egymásra, a közös munkára, nincs szink­ron, rádió, film. Budapest min­den színész életében egy nagy „sansz”, amit vétek lenne nem kihasználni, azonban azt is kell látni, hogy Pesten dolgozni, egyáltalán élni egy külön ideg­állapot.- Mennyire nehéz egy fiatal és csinos színésznőnek a szakma farkastörvényeivel ‘ szembeszállni?-Nehéz, de nem lehetetlen. Ha valakinek megvan a hite, és a színházon kívül a biztos csa­ládi bázisa, akkor semmi sincs veszve. Sajnos, ez a szakma eléggé erkölcstelen. De azt ha­mar bebizonyítottuk egy-két korombéli kollégával, hogy mi nem azok a fajta színészek va­gyunk, akiknek csak úgy rá le­het csapni a fenekére a klub­ban, s ezzel a nagy öregek megbecsülését is kivívtuk. Kár, hogy igazi barátságok ebben a Fazekas Andrea szakmában nem születnek, ezért is olyan fontos az a másik kör, ahová hazatérhet az ember. - Vágyak, tervek? -Mondom, mindent szíve­sen eljátszom, mert csak fejlő­Fotó: Läufer László döm a szerepek által. Egy biz­tos, ha elszállnak az évek, nem szeretnék hideg, érzéketlen és kegyetlen öreg színésznő lenni. Méhes Károly Hirtelen megnőtt a bőrrákosok száma Könnyelmű napimádók Tavasszal több újság, így la­punk is sokszor foglalkozott a napozás ártalmaival. A strando­kon járva úgy tűnik, mégsem sikerült eltántorítani a napozás­tól a lesült, barna bőrszínt ked­velőket. Ám a szakorvosok ta­pasztalatai szerint valóban nem csak riogatásról volt szó, ug­rásszerűen emelkedett ugyanis a bőrrákos betegek száma. Mint dr. Pozsonyi Margit elmondta, a pécsi Bőrgyógyá­szati Klinikán főként a fokozot­tan érzékenyek-a fehér bő­rűek, világosszőkék, vörös ha­júak - jelennek meg a napozás okozta panaszokkal. A túlzott napozás ártalmai egyrészt azonnal jelentkeznek: ez a na­pégés okozta bőrgyulladás. A legbecsapósabb, hogy nem látni azonnal a hatást, hiszen a bőrpír csak 30 perccel vagy egy órával A fehérbőrű, szőke kisgyere­ket különösen óvatosan kell napoztatni Fotó: Läufer L. a napozás után jelenik meg. A leégés okozta gyulladás 24 óráig fokozódik, azután 3-4 nap múlva hámlással együtt meg­szűnik. Újabb napozáskor a le­égés nem ismétlődik meg, de maradandó hatása a bőr korai öregedése. Az erős leégés ha­sonló tünetekkel jár, mint a má­sodfokú égés: hólyagok jelen­nek meg, legsúlyosabb esetben láz és sokkos állapot is kiala­kulhat. A káros ultraviola sugarak /UVB, UVC/ évek múlva je­lentkező, későbbi hatást fejte­nek ki a bőrön. A néhány éve már tendenciaszerűen növekvő, de az idén megsokszorozódott bőrrákos betegségek is ezeknek a sugaraknak „köszönhetőek”. Azt a hiedelmet pedig, misze­rint napozhatunk nyugodtan, a bőrrák gyógyítható, a doktornő cáfolta, ugyanis többféle bőrrák létezik, és bizony, nem mind­egyik kezelhető eredményesen. Érdemes tehát komolyan venni a sokszor elismételt fi­gyelmeztetéseket: ne napoz­zunk 11 és 14 óra között (még árnyékban sem, ugyanis a szórt sugárzás is veszélyes), magas fényvédő faktorú napozó szere­ket használjunk és különösen figyeljenek a napozás időtarta­mára az érzékeny bőrűek és a gyerekek. Nem szabad figyel­men kívül hagyni több gyógy­szer fényérzékenységet fokozó mellékhatását sem, erről azon­ban dr. Pozsonyi Margit szerint a kezelő orvosnak feladata tájé­koztatni a betegét. A Nap sugaraira természete­sen továbbra is nagy szüksége van a szervezetünknek. Ám a szakorvosok szerint elég az a mennyiség, ami jártunkban-kel- tünkben ér bennünket, nem kell a tűző napra feküdni érte. P. V. Ezekben a napkoban fiatal művészek vették birtokukba a múzeumot Fotó: Szundi György Új festmények a Paksi Képtárban A patinás épületre sokan fenik a fogukat Pakson évente rendeznek képzőművészeti alkotótábort - hivatalos nevén: vizuális kísér­leti alkotótelepet - 1980 óta. Valaha ez Lantos Ferenc és Apagyi Mária irányításával tör­tént, azaz zene és festészet egy­szerre nyújtott terepet az ideér­kező fiataloknak. Azóta azon­ban sokat változott a világ, a tá­bor néhány évi tetszhalottsága után tavaly támadt fel ismét, s az idei évben már megint „gőz­erővel” működött. Időközben történt egy fontos dolog Paks művészeti életében: a volt Erzsébet Szálló (majd Út­törőház) megürült, s ez lehető­séget teremtett arra, hogy a felső szinten az alkotótábor ed­dig összegyűlt anyagából egy reprezentatív kiállítást nyissa­nak. A színvonalas festmények között találunk képeket Bak Im­rétől, Valkó Lászlótól, Pincze- helyi Sándortól, Nádler István­tól, Dechandt Antaltól is többek között. Az alkotótábor vezetői, Ha­lász Károly (maga is festő és ki­állító) és Merhán Orsolya mű­vészettörténész úgy tervezik, hogy a Paksi Képtár anyaga nőt- tön nő majd, hiszen a nyári kur­zuson résztvevők munkáikat felajánlják a múzeum javára. Sajnos, a képtár bővítése nem lesz egyszerű dolog, sőt az épü­let megőrzése sem. A régi szálló Paks kevés műemléképü­letének egyike, így érthető, hogy sokaknak fáj rá a foga, és szeretnék egy részét, de ha le­het, az egészet megkaparintani. Szerencsére, eddig úgy tűnik, hogy a város vezetése, az ön­kormányzat fontosnak tartja a képtár fenntartását. Ha igaz, az anyagiak miatt sem kell majd túlzottan fájjon a feje. Halász Károlyék a jövőre nézve ugyanis azt tervezik, hogy part­nereket szerveznek céljaik megvalósításához. Önálló mű­helymunkára alkalmas területet keresnek majd a képtár környé­kén, tevékenységüket szeretnék kibővíteni kerámia-, grafika- és textilművészek meghívásával. Mindehhez az ELTE Művészeti Tanszéke, valamint a Képző- és az Iparművészeti Főiskolák is segítséget nyújtanak. Az idei tábor anyagából a hé­ten nyílt meg a kiállítás a Városi Művelődési Központ rendezé­sében, mely egészen szeptem­ber 30-dikáig látható a Paksi Képtárban. M. K. Rádió mellett... Nagyszénási parasztok valla­nak sorsukról a körükben meg­jelent magasrangú politikai személyiségnek és a rádiósnak, mondják, ha már így van, hát örülnek a földnek, amit vissza­kaptak, de nagy a gond, sok a gond, hirtelen nem is tudják, mihez kezdjenek. A földet meg kell művelniök, de nincs mivel, vetőmaghoz is pénz kell, és ha terem valami, nem tudni, lesz-e annyi, hogy eladhassanak be­lőle valamit, mert alacsonyak a felvásárlási árak. Mesélik, ami­kor a téesz kiadta-felosztotta az állatállományt, sok gazdának a takarmány beszerzése okozott gondot, sokan eladták a szar­vasmarhát, de volt, aki a földet akarja áruba bocsájtani, vagy éppen bérbeadni, erre viszont nincs jelentkező, nincs ajánlat. Jártak itt szónokok, ecsetelték 4 Új VDN az amerikai farmergazdaságot, ahol többszáz, többezer hektá­ron öntözéses termesztést foly­tatnak, hát persze, ezt a nagy- szénásiak is tudják, de az öntö­zés is csak nagy területen kifize­tődő, hiszen az amerikai far­mernek akkora birtoka van, mint itt annakidején egy köze­pes nagyságú termelőszövetke­zetnek volt. Keseregnek, de azért reménykednek is, a ma­gyar parasztot a remény soha nem hagyta el, legföljebb rá­ment az egész élete, és nem ma­radt más, csak a remény. Közben nézem a tévét, riport készült a Kecelen megrendezett - most már hagyományos - ara­tóversenyről. Á versenyzők - parasztok, asszonyaik, lányaik - jókedvűek, isszák a kólát meg a szódával jól higított savanykás vinkót, és nyilatkoznak: „Het­venháromban arattam utoljára kézzel ” - mondja egy asszony” .. .aztán jöttek a kombájnok. Azért az más volt...” Az ifjú riporter rácsodálkozik a fehér vászongatyás „versenyzőre”. „Milyen szép, népi viselet” - jegyzi meg elismerően, amaz meg kényszeredetten moso­lyog: „Legalább harminc éve nem volt rajtam, annakidején el­Nyilatkozik az aratóversenyre meghívott államtitkár is: „Fon­tosnak tartom, hogy a helybé­liek megtalálják és ápolják a hagyományokat. ..” Hát... ja. Ez is egy állás­pont. Bár korunk parasztjai aligha ismerkednek újra a kézi aratással csupán a hagyomány kedvéért. Inkább muszájból. Mert a földet fölosztani lehet, a Bizony ám...! tettem emléknek ...” Könnyen ment - gondolom magamban tévé előtt ülve: nem volt rá szüksége, mert a kombájn ara­tott helyette is. Idős asszony emlékezik: „Tizenhárom esz­tendős koromban szedtem mar­kot utoljára ... Most már nehe­zen megy, de hát...” - aztán elfordul a mikrofontól. „Kilen­cen voltunk testvérek - így a másik idős parasztasszony. - Apám részesaratással kereste meg az évi kenyémekvalót.. kombájn és „társait” már nehe­zebben, ám a kasza olcsóbb, meg a kapa is, mint az erőgép és' a traktor. Márpedig a munkát el kell végezni, ha élni akar. Az aratás és a cséplés, a betakarítás mindig is a legkegyetlenebb pa­raszti munka volt. Akik ezt is­merték és gyakorolták, már megöregedtek, ha közben meg nem haltak. Ez most egy ver­seny, jókedvű, .jópofa” versen­gés, ami tart egy napig, és este talán aratóbált is szerveznek. De aki már sajátjába vetett az ősszel és a tavaszon, az most másnap beállhatott aratni, és egyáltalán nem hagyományból. Újkori történelmünk kezde­tén - a nagy szónoklatok idején- a farmergazdaságokban vázol­ták parasztságunk sorsát-jövő- jét. Nem rossz, persze. Csak nagyon távoli ez a jövő, ennie meg már ma is kell, meg holnap is a parasztnak. Túlzottan gyors- és felelőtlen - a tempó. A vá­rosi aszfalton nevelkedett - és most a parasztságot környékező- politikusok egyike-másika ma sem képes fölfogni, milyen szi­gorú anyagi bázisra lehet csak felépíteni ezt a jövőt. Nem én mondom, minisztériumi szakér­tők mondták az elmúlt ősszel, hogy legalább nyolc-tízmillió forint kell ahhoz, hogy egy tíz-tízenöt hektáros kisbirtokon beindítsa a mezőgazdasági ter­mesztést az újgazda. Beleértve a legszűkebb állatállományt is. Bizony, bizony uraim ... Magánkézen a szentgyörgyi Csillagvár? Kedvelt kirándulóhely a Ba­laton partján a balatonszent­györgyi Csillagvár. A fáma sze­rint a kissé romantikus lelkületű Festetics László építtette 1820 körül, a hajdani végvárak min­tájára. Ma a csillag-alakú épít­ményt sáncárok veszi körül, múzeumokból régi korok divat­ját, fegyvereit mutatják be, régi idők mindennapjait idézik. A Csillagvár hosszú időn át a Siótour kezelésében volt, de az idegenforgalmi hivatal szét­esése következtében kiadó lett. A kincstár tulajdona, s Kovács Ilona szerint, aki a jelenlegi gondnok és múzeum igazgató egyszemélyben, rövidesen ma­gánosok is pályázhatnak a bér­lésére. Augusztus közepén-vé- gén várható a pályázat kiírása. Raktárban őrzik a Vízbe lépő lányt Néhány éve Balatonbogláron a város büszkesége volt. A helybéliek és a turisták szívesen csodálták kecses mozdulatát, a település bármelyik részén is látták. A szobor, mert hogy ar­ról van szó, a Vízbe lépő lány nevet viselte, és Boglár több he­lyén is előfordult, mígnem egy- szercsak eltűnt csodáiéi szeme elől. Az alkotásnak érdekes törté­nete van. Eredetijét az ismert Müncheni Kör egyik nem ke­vésbé neves tagja, Johann Mül­ler készítette a század első évti­zedében, műve ma is ott áll a bajor fővároshoz közeli Bad-Wieser nevű fürdőváros­kában. A bogiári szobor eredete meglehetősen bizonytalan, az viszont biztos, hogy a település egyik korábbi polgármestere révén került a déli-parti vá­rosba. A város egykori vezetője nagyon kedvezményes áron, 500 forintért jutott a jóval érté­kesebb terrakotta másolathoz, amely állt a helyi posta, a gyógyszertár, illetve a strand környékén is. Az egyik szállítás alkalmával a szobor megsérült, lelkes bogiári jelentkezők igye­keztek helyrehozni a keletkezett hibákat. A baleset azonban később végzetesnek bizonyult a szobor „életében”. A gondos ragasztás, valamint a szakszerű téliesítés ellenére is az épségét védő fólia alatt a repedésekbe férkőzött pára megfagyva teljesen tönkre­tette a bogiáriak kedvencét. A szobor darabjait most raktárban őrzik, a városatyák pedig azon törik a fejüket, hogyan lehetne helyreállítani a kedves látvá­nyosságot. K. E. 1993. JULIUS 25., VASARNAP

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents