Új Dunántúli Napló, 1993. július (4. évfolyam, 177-207. szám)
1993-07-19 / 195. szám
8 új Dunántúlt napló 1993. július 19., hétfő „A Kárpátok ölelte területen élő népek együtt vállalták a múltat, az egymásrautaltságot.. Könyv, fatemplom, remeték A harangok visszahívnak Bonyhádvarasd jubilál Ausztriai oktatási dilemmák Alig pár napja kezdődött csak az osztrák gyermekek számára az iskolai szünet, s még időben, az utolsó héten közzétették a jó hírt: a jövőben a bukás egy tárgyból nem jelent osztályismétlést. Rudol Schölten, az illetékes tárca minisztere félmegoldást határozott el:kell-e egyáltalán osztályzat? Az utóbbi időben sokan és hangosan sajnálták az osztrák gyerekeket: no nem azért, mert még az iskoalapadban kellett ülniök, hanem mert teljesítményüket osztályzatokkal mérik, s ezzel súlyos szorongásokat okoznak nekik. Jobbik esetben. A rossz jegy szomorúbb következménnyel is járt - megszaporodik ilyenkor az öngyilkosságot elkövetők és a világgá indulók száma. A lelki sérüléseket a gondos társadalom igyekszik ellensúlyozni: külön telefonos szolgálat áll a beszélgetni- vágyó gyermekek rendelkezésére, és a szülőket is sokszor és hansúlyozottan figyelmeztetik: ne bántsák a rossz tanulókat szidással. A társadalom két táborra szakadt, és az osztályzatokat eltöröltetni kívánóknak van már mártírja is: egy felsőausztriai tanító személyében, aki már évek óta nem osztályoz, és ezért felettes hatósága többízben pénzbírsággal sújtotta. Az ügy még nagyobb nyilvánosságot kapott a minap, egy tévéshow keretében. A szópárbaj formájá- bamn megrendezett műsorban az említett tanító vezette az osztályzás ellenzőinek csapatát, míg a másik oldalon nem kevésbé ismert személyiség állt az élre, mint Niki Lauda. A volt autóversenyző szerint a teljesítményt mérni kell: a közvéleménykutatások nagy része ezt a nézetet képviseli. 1692-ben érdekes könyv jelent meg Nagyszombatban He- venesi Gabriel S. J. tollából. A szerző műve mondanivalójában - Ungaricae Sanctitatis Indicia címmel - azt a ma is oly gyakran hangoztatott gondolatot emelte ki, hogy az itt, a Kárpátok ölelte területen élő népeke- gyütt vállalták a múltat,az egymásra utaltságot, s ezzel e föld keresztény nagyjai, szentjei, - akár itt éltek a hosszú századok alatt, akár innen indultak távoli tájakra, mint szent Márton Pannóniából Toursba, akár jöttek ide Európa más vidékeiről Pi- ligrim püspökhöz, Kapisztrán Jánoshoz, Mór pécsi püspökhöz vagy a regensburgi Emmera- mushoz hasonlóan, - az egyetemes európai kultúrát szolgálták, gazdagították. S hogy mindez az évek sok egymásutánjában át- és átjárta az itteni népek gondolatvilágát, azt ékes bizonysággal tálja elénk Orawka ma is meglévő csodálatos kis fatemploma. % A Jablunkai hágókhoz közeli, az 1918-ig a történelmi Magyarországhoz tartozó, ma Lengyelországban levő kis község 1650 körül építette egy- hajós templomocskáját. Bízvást mondhatjuk ezt a szép istenházát egyházi történetünk színes Pantheonjának. A falakon, a kazettaformájú festett felületeken ott található a történelem megannyi szentje, mindazok, akik valamikor, valamimód kapcsolatba kerültek az évek futásában országunkkal, s köztük látjuk a Hevenesi Gabriel könyvében ismertetett mintegy ötven szent alakját is. Alkotóművészük ugyan ismeretlen, mindössze annyit tuduk róla, hogy jezsuita szerzetes, vagy szerzetesek kezemunkája a gyűjtemény, az ecsetvonásokban azonban a népek testvériségének, az európai szentek nagy közösségének együttesét szemlélheti a templomlátogató. Köztük különösen előkelő hely jut István királynak, Imre hercegnek. Az előbbiek mellett két másik szent alakja is ott díszük a falakon, akik 1083-ban kapták meg VII. Gergely pápától a gloriolát. Az ünnepnapjukat július 17-én tartó Zoe- rard-András és Benedek remetékről van szó. Bennünket, baranyaiakat azért is érdekel személyük, mivel életükről Pécs második, 1036-ban szentelt püspöke, Mór emlékezik 1064 körül írt munkájában. Róluk ez olvasható a püspöktől: „Én, Mór, aki most Isten irgalmából püspök vagyok, akkor pedig iskolásfiu, - puer scholasticus - a jó férfit Zoerard-Andrást láttam ugyan”, de „szerzetesi életéről hallásból szereztem tudomást”. Majd elbeszéli, hogy a szent Márton tiszteletére szentelt mártonhe- gyi, később pannonhalminak nevezett monostorukban gyakran találkozott Benedek szerzetessel, aki beszélt neki Zoe- rard-Andrásról, de saját életéről is. * Mint tudjuk, István király felesége, a regensburgi bajor Gizella királynői birtokként Nyitra várát kapta férjétől. A várossal szemben, a Zobor-hegyen a bencések monostora emelkedett, a szent Hyppolitus (Ipoly) szerzetesház, s itt kérte egy bizonyos lengyelhonból jött Zoe- rard az apáttól, hogy közösségüknek tagja lehessen. Nem sok idő elteltével azonban remeteélet után vágyódva elhagyta a szerzetet, s a Tren- csénhez közeli Szkalka hegy egyik barlangjába vonult. A táj gyümölcseivel élve erdőt irtott, elmélkedett, imádkozott, s fizikai fáradalmak közt a legkevesebbre korlátozta az evés-ivást, de az elvást is. Ülőhelye egy hegyes nádszálakkal körülvett tölgyfarönk volt, ha elszuny- nyadva teste a fáradtságtól erre-arra dőlt, a nádszálak hegyes szúrásaival ébresztette magát. De a feje fölött lógó magaszerkesztette faabroncs négy oldalon felfüggesztett nehéz kövei is vigyázták éberségét. Nagyböjt idején apátjától vette kezébe azt a 40 szem diót, melyből naponta egyet-egyet fogyasztva, s kizáróalg ezzel élve igen erősen tartotta a magára kirótt böjti megtartóztatást. Magányos élete után, halála érkeztekor a szerzetesek testét a nyitrai szent Emmeramus (Emi- ranus) templomban helyezték örök nyugalomra. Társa, Benedek a tőle örökölt barlangban élte ugyancsak a Vág folyó partján hasonló remete életét. Jámborsága miatt tanácsért, segítségért gyakran jöttek hozzá a környékbeliek, s ilyenkor alamizsnával is ellátták, amit szinte mind elosztogatott szegényei közt. Ezt látva 1012 táján rablók törtek rá abban a hiszemben, hogy sok pénzt lelnek barlangjában. Hogy a remélt gazdagságot nem találták, nekiestek, megölték, majd testét a Vágba hajították. A bencés szerzetesek majd egy évig kutattak utána eredmény nélkül, míg egyszer feltűnt némelyeknek, hogy egy bizonyos helyen a folyó felett szüntelen ott ül, vagy kereng egy sas, mintha vigyázna valamit. Beeveztek a Vágba, s rátaláltak a remetére, rajta még ekkor is ott volt az őt életében szüntelen gyötrő vezeklőlánc. Eddig a legenda. Az egyház Zoerard Andrást és Benedeket a boldogok közé iktatta, a nyitrai egyházmegye patrónusnak választotta s tiszteletük a további századokban is folyamatos. * Hevenesi Gabriel azzal, hogy szent István koráig visszanyúlva idézte honi földünk szentjeinek emlékét, az itt levő népek közös gondolati, szellemi egységére mutatott rá, ezzel a tájat a nyugati kultúrkörhöz kapcsolta, benne az ember európai arculatán az égre tekintő lelki nagyság, a nemzeti jegyeket hangsúlyozó „másság-azonosság” nemes vonásaival. . Rozsnyói György 200 éve 1793-an épült a bonyhádvarasdi szent Jakab templom. E szép öreg templomban orgonáltam gyermek koromban ünnep- és gyászmiséken. Hittük, hogy amit csinálunk, örömet szerez az embe- reknek.Tanítóink és öreg plébánosunk az életre neveltek bennünket, hogy ne érezzük hátrányát a völgységi járásban lévő kis iskolának. Hazatérnek Wladyslaw Si- korski tábornok hamvai szülőföldjére, Lengyelországba. A londoni emigráns kormány miniszterelnökének, a lengyel fegyveres erők főparancsnokának földi maradványait szeptember 17-én hozzák el a A nagyvilágba szétszóródva eltávolodtunk a falutól az élet különböző területeire. Most ünnepi megemlékezésre hív minket a templom harangszava július 24-én, szombaton. Sze- retetben, békességben szeretnénk megünnepelni a jubileumi évfordulót együtt megyéspüspökünkkel. Forrai István nagy-britanniai Newark temetőjéből, és helyezik örök nyugalomra a krakkói Wawel katedrá- lisának altemplomában, a Szent Leonard kriptában. Sikorski hamvainak hazahozatala Lech Walesa államfő személyes döntése volt. Hazaviszik Sikorski tábornok hamvait Az utolsó orosz cár temetése Egy idős férfi forradalom előtti egyenruhában, más orosz monarchisták ikonokkal és II. Miklós cár portréival egy emlékünnepségen a Vörös téren. Július 17-én néhány orosz keresztény és mo- narchista mozgalom több mint ezer tagja vett részt a szertartáson, azon a napon, amelyen a cárt és családját a bolsevikok agyonlőtték. II. Miklós, az utolsó orosz cár 23 évig uralkodott, megfosztották trónjától, családjával együtt sebtében kivégezték, majd jó hetven évig - legalábbis hazájában - a történelem szemétdombján hányódott.-egy letűnt korszak rekvizítumaként. A szovjet korszak utolsó éveiben kezdődött személyének és a monarchista gondolatnak a reneszánsza, s e máig tartó folyamat egyik állomása II. Miklós, a 18. Romanov-cár és családtagjainak július 17-i újratemetése. Nyikolaj Alekszandrovics Romanov 1868. május 6-án (18) született Carszkoje Szeló- ban, III. Sándor cár és Dagmar dán hercegnő gyermekeként. A korszak fő ideológusának, Konsztantyin Pobedonoszcev- nek irányításával külön nevelői testület gondoskodott arról, hogy minél nagyobb jártassága legyen a gimnáziumi tárgyakban, illetve a jogi, közgazdasági és katonai tudományokban, természetesen a monarchia isteni eredete, a cári hatalom korlátlansága és sérthetetlensége szellemében. Mivel a számonkérés tiltott volt, örökre rejtély marad, hogy a cárevics milyen hatásfokkal sajátította el a tananyagot. Fényes intellektussal Miklós a későbbiekben sem tündökölt, egy emlékirat szerint „egy jó családból való gárdaezredes átlagos képzettségével” rendelkezett. A katonai képzés betetőzéseként többhónapos távol-keleti körutat tett. Ennek során sebesítette meg 1891-ben egy fanatikus japán Ocu városában, ami manapság azért nyert különös jelentőséget, mert a seb bekötözésére használt - később múzeumba került - véres kendő fontos bizonyítási kellék volt a cár földi maradványainak azonosításához. A birodalom ügyeinek intézését 1894-ben vette át apjától. Ugyanebben az évben nősült: a hessen-darmstadti nagyherceg lányát, Alixot (Alekszandra Fjodorovna) vette feleségül, s házasságukból négy lány és egy fiú született. A 100 millió rubelt (az éves közoktatási költségek háromszorosát) felemésztő koronázási ünnepségeket 1896 májusában tartották, ám az eseményre tömegtragédia árnyéka vetődött: a moszkvaiak megajándékozására a Ho- dinka-mezőre szervezett sokszázezres népünnepély többezer halálos áldozatot és sebesültet követelt. A félszeg, visszahúzódó, ám időnként gőgös, önkényeskedő és hajthatatlan uralkodó lassanként beletanult a „szakmába”, szorgalmasan rágta át magát az iratcsomókon, elnökölt az Államtanácsban és a rendkívüli tanácskozásokon. Igazi hivatalnok cár lett, aki az állami ügyek intézése után szeretett képeket ragasztani albumaiba, dominózni, fát fűrészelni, előszeretettel költözgetett egyik palotájából a másikba, szívesen katonáskodott. Ugyanakkor mindig szüksége volt mások (Pobedo- noszcev, nagybátyjai, felesége) keménykezű irányítására, valamint kegyencek, misztikumba burkolózó, önmagukat felkent „szent emberek”, jósok, javasasszonyok támogatására, akik „lelki” támaszból nem egyszer a politika tényleges formálóivá váltak (mint Virubova, Raszpu- tyin). II. Miklós uralkodásának több mint két évtizede bővelkedett a történelmi léptékű eseményekben. Meglódult az oroszországi kapitalista fejlődés, a formálódó, mind nagyobb szerepet játszó burzsoázia és a munkásság eljutott politikai érdekeinek nemcsak a megfogalmazásáig, hanem már ahhoz is, hogy pártjain keresztül érvényesítse azokat. A nagyhatalmi babérokra törő cárizmus ebben az időszakban két súlyos háborúba taszította az országot: amíg azonban Japántól még „csak” megalázó vereséget szenvedett (1904-1905), addig az első világégésben való részvétel, illetve a nyomában járó társadalmi megrázkódtatás önmaga bukását eredményezte. A Japán-fiaskót követő polgári demokratikus forradalmat (1905-1907) Miklós tűzzel-vassal leverte (ezért kapta a „véreskezű” jelzőt), az első világháború borzalmaiból és az általános összeomlásból táplálkozó 1917. februári polgári forradalom viszont őt késztette távozásra. 1917. március 2-án (15-én) fivére, Mihail Alekszandrovics nagyherceg javára lemondott a trónról, aki azt visszautasította. Az. Ideiglenes Kormány megbízottai március 8-án tartóztatták le a mogiljovi főhadiszálláson. Innen előbb Carszkoje Szelóba vitték, azonban a feszült belpolitikai helyzet miatt és a tömegek haragja elől augusztus 14-én családjával együtt japán zászló alatt haladó vonaton, majd hajón a szibériai Tobolszkba szállították, később pedig, 1918. április végén - a bolsevik hatalomátvétel után - az uráli Jekatyerinburgba. Két és fél hónappal később, július 17-én itt, az Ipatyev-ház alagsori szobájában érte el végzetük a Romanovokat. A cár és családjának kivégzése történelmi tény, bár sokáig tartotta magát a mendemonda, miszerint egyik vagy másik családtag megmenekült, hogy aztán álnéven külföldön tűnjön fel. Mindmáig vitatott, hogy a kivégzést mi motiválta, szükség volt-e rá, s ki adta ki vagy hagyta jóvá a parancsot erre. Sokáig homály fedte a földi maradványok hollétét, egyesek szerint elégették és a Jekatye- rinburg környéki mocsarakba süllyesztették. Évekig tartó kutatás után a maradványok Jeka- tyerinburg egyik tárnájából kerültek elő 1991 nyarán, majd hosszas és alapos - többek között Angliában lefolytatott - számítógépes, genetikai összehasonlító (DNS) vizsgálatokkal sikerült azokat beazonosítani. (Ehhez kellett az említett japán kendő is.) A temetést eredetileg a 80-as évek végén a Szovjetunióban megalakult, az Orosz Cári Család Földi Maradványait Gondozó Bizottság kezdeményezte, javasolva, hogy a családtagok hamvait keresztény temetési szertartás keretében helyezzék örök nyugalomra a szentpétervári Péter-Pál erődben, a Ro- manov-dinasztia hagyományos temetkezési helyén. Máté István < (
