Új Dunántúli Napló, 1993. július (4. évfolyam, 177-207. szám)

1993-07-17 / 193. szám

1993. július 17., szombat oj Dunöntüii napló ll Szép magyar vers ✓ Aprily Lajos: ✓ Éjjeli zene Nagyszerű volt ez az éji vihar. Hörgő morajával küldte előre szilaj, hűst-lehelő követét. Majd a hegyek koszorújából lerohant a Dunáig s csattogtatta tüzes mennyi ostorait. Alvó kis falukat vert fel riadó robajával, ablakon át láttam: lángol a szénakazal, ott a sötétség félkaiját beragyogja világa, rémképpé magasít egy lobogó jegenyét. Ám a vad égzengést zúgás váltotta: özönvíz, s a kialudt tűznek egy ura lett: a sötét. Fulladozva a csatorna bő zápor rohamától, India fellege ont ily zuhogással esőt. Kurjongattak a fák, ujjongtak a bokrok, a rétek szikkasztó heteink gyilkos aszálya után, szívta, vedelte a föld a vizet, mint szeszt az a korhely, akinek ínye soká várta a drága italt. Éreztem: ha fa volnék most magas erdei ormon, élvezném, hogy a víz hogy fut alá tövemig, s harsognám a cikázó fényben a záporesőbe: Fürdess meg, gyönyörű, éjjeli, dús zivatar! Pardi Anna: ✓ Átváltozások Az ember nem az a halhatatlan állat, ami a világegyetem. Csak az a szűzkos, mérlegoroszlán, ikerrák, aki hátrálva, előzve érinti a természetet, s a látható és láthatatlan gyermekeket az utcán Az ember nem az a hideg ész, meleg vér mosta makroorganizmus. De oszlásnak indult jácintjával kinyitja a legtitkosabb ajtót. Fölmegy egy lépcsőn, a hol hősi, hol öngyilkos labirintusokon, s mert tudja, hogy a legfőbb jót csak egyetlen lépés választja el a legfőbb rossztól, áll és tétováz, míg suhan felé két, hamar degenerálódó dolog szárnyán a csőd vagy az átváltozás. Juhász László „görbületei” Fagin szerepében, az Oliver című musicalben Fotó: Tóth L. Számos alakítása bennem él. Azaz bennünk, akik láttuk és látjuk őt a színpadon, belefe­ledkezve az Oliver Fagin- vagy a Svejk táborilelkész-alakítá- sába, hogy csak a legutóbbiak­ból említsek. Juhász László művész a ja­vából. Azzá vált egy immár húszéves folyamatban, meg­annyi kétkedés, színpadi gyötre­lem, sorscsapás, fizikai szenve­dés tisztító tüzében. A tanárképző főiskola után népművelőként dolgozott pécsi művelődési házakban s amatőr színjátszóként a régi „Doktor Sándor” színpadán. A Pécsi Amatőrszínpad évei ezek, a dü- hödten „vegytiszta” amatőriz­mus évei, amikor sorra nőttek ki szinte a semmiből pimaszul te­hetséges együttesek, köztük a pécsi is. Juhász, Stenczer Béla, Gűth János alakjára emlékszem, akik Bagossy László irányításá­val jó részben ma is a pályán vannak - ma már profi színmű­vészként. Nagyjából ezek voltak „egye­temei”, a színi főiskolai évei Juhász Lászlónak. Szerepeit is innen, az emlékezetes tettyei Szép Heléna-előadástól (1977) számítja, amikor mások közt, Csákányi Eszterrel, Bregyán Péterrel játszhatott együtt. Mert innen következett azután jelen­tős szerepeinek sora, amikor Stenczer, Nagy Éva, Gűth János mellett olyan művészeknek le­hetett partnere, mint Vallat Pé­ter, Bán János, Lang Györgyi, Kulka János; Ronyecz Mária, Labancz Bori, Sipos László és mások. Eleinte az epizód- és kisebb karakteralakítások jelentik számára a szakmai ismeretszer­zés, a tanulás éveit. Jó színé­szektől tanul, s főleg Bagossy színészvezetése révén. Miköz­ben a későbbi színészegyéniség alapvonásai is formálódnak már benne. A nyolcvanas évek első felében azonban jött egy ke­gyetlenül gyötrelmes időszaka. Két három évad ki is maradt... A hátgerincszalagokat támadta meg egy alattomos kór. Ú^y hitte, számára vége már a szín­pad világának; a meghitt baráti kör ember- és színházformáló közegének. Azután kemény tré­ningekkel, étrendi és mozgásre­formmal bekövetkezett egy bi­zonyos javulás, bár hátge­rinc-görbülete mélyebb lett a megszokottnál. Vezető rendezője s voltaképp az egész, akkor már Egyetemi Színpad társulata melléállt, lel­ket lehelt belé. S egy jó szerep, egy bizalmi feladat sikere visz- szaadta hitét, önbizalmát. Az Optimista tragédia Parancsno­kát, mint hajóskapitányt, délceg termetre szabták - így gondolta. „Te merev nyakú Parancsnok leszel!” - dörrent rá Bagossy László, és az „ötlet” remekül bevált. Olyannyira, hogy ami­kor a rá következő évben kirob­bant a Szentistvánnapi búcsú sikere, a Film, Színház, Mu­zsika kritikusa kiemelte Juhász László Vizi-hulla alakítását, amelyben, értékein túl, „fölvett magára egy sajátosan merev pózt” is, ami külön elmélyítette sejtelmes hullaalak-remekelé- sét. Kedves öniróniával idézi föl emlékeit, miközben áttekintjük pályaíve jelentősebb alakításai­nak sorát. Néhány közülük: a Gőzfürdő Optimisztyenkoja, Leopold a Mágnás Miskában, vagy a Machbet Duncan-je. A Paraszt Hamlet Tanítója már igazi sikeres főszerep. És jöttek zenés darabok is, hálás szere­pekkel: „Mindig vágytam rá - mondta -, életem nagy álma volt a musical... A színésszé formálódásban Bagossynak kö­szönhetek csaknem mindent, a zenésekben Papp Zolinak. Mindketten kiváló vezetők. Be­bizonyosodott az néhány ope­rettben, azután zenés darabok­ban, musicalekben. (Nehéz Barbara: I. Zsoldos; Sírkő és kakaó: Özv. Toronyné). Vagy legutóbb a Svejk tábori lelké­szében s az Oliver-ben, amit szeptembertől ismét játszunk a Nevelési Központban. Az élet nagy ajándéka ez mind. „Hoz­zágörbültem”, hozzáöregedtem Fagin alakjához és a többiekhez is. Lehet, ha nincs ez a görbülé­sem, talán eszébe se jutok sen­kinek a szereposztáskor ... Mindenesetre az irántam áradó bizalom és szeretet nagy lendí­tőerő volt hullámvölgyes idő­szakaimban is . . Magam Katz-alakítását lát­tam legutóbb a Svejkben. Örökké kapatos szeszkazán tá­bori lelkésze kedves, aranyos groteszk figura. Az első olyan szerepfelfogás, amely - Hasek szándéka ellenére - nem csinált belőle triviális hülyét. Amely emberi közelségbe tudta hozni; akinek tragikus szónoklatából alkoholizmusa valószínű gyö­kerei is föltárulnak. A félelem; a bakák, a „regiment”, a világ féltése a legszörnyűbb végtől.. Nemrég a Színészkamara felhívására Juhász László is összeírta jelentősebb szerepeit. Ha jól számoltam, 23 szerep ez 1977-től. De talán nem is a számok a lényegesek itt. Ha mást nem nyújtott volna, mint a Paraszt Hamlet, a Sírkő és ka­kaó, a Svejk vagy az Oli­ver-musical egy-egy főszerepét, akkor is a legjobb magyar jel­lemszínészekére emlékeztet sokszínű egyénisége. Wallinger Endre Michel Bouvet a Pécsi Kisgalériában A párizsi utca felkiáltójelei A hangulatos kiállítás egy részlete Fotó: Läufer Mert felkiáltójelekről, még­hozzá a párizsi utca felkiáltóje­leiről, az 1955-ös születésű Mi­chel Bouvet grafikusművész önálló kiállításáról van szó, aki plakátjaival már beutazta a fél világot, Valiétól Lahtiig össze­gyűjtött féltucatnál több nem­zetközi díjat - s most végre a Pécsi Kisgalériában láthatjuk a kivételes formálókészséggel, öt­letrohammal megáldott alkotó munkáit. Ami a plakátok kiállítócsar­noki sereglését illeti, a pécsiek meglehetősen el voltak kényez­tetve az utóbbi években; a Nagy Francia Forradalom bicentená- riumát köszöntő párizsi kiállí­tás, amelyre a pécsi Pinczehelyi Sándor is meghívást kapott, mintha lavinát indított volna. Világhíres művészek világhíres munkáit láthattuk azóta Pécsett mindkét galériában -se bőség felől tekintve M. Bouvet sem je­lent újdonságot. Azután, egyszercsak, a szem­lélődés csendjében - mégis. Ha gyakran és elegendő türelem­mel forgunk ez utcainak aposzt­rofált műfaj „hangoskodó” re­mekei közt, kezdjük megta­nulni, felfedezni az egyéniségre jellemző vonásokat az egyne- műsítő és látszólagos eklekti­cizmuson belül. Bouvet szín­házi invitációiban például azt, hogy sosem él erőszakos, mor­bid elemekkel, a színek haszná­latát, a képek kompozícióját is klasszikus kiegyensúlyozottság jellemzi. De talán éppen ezért olyan megragadó, mert így sem unalmas sosem: a Figaro házas­ságára hívó plakáton egy borot­válkozóecsetre terít habkönnyű, hófehér menyasszonyi fátylat, a dzsesszműsorra csábító trom­bita tarka, vidáman recsegő színparádé, hangjegyekkel borí­tott a táncra ingerlő karcsú női láb, Sade marquis színháza pe­dig ígérhet olyan „kíméletes” előadást is, mintha egy box- kesztyűt (asszociálhatunk em­berfejre utaló antropomorf elemre is) a marokkó-játék szí­nes pálcáival szurkálnánk tele. De Bouvet-nek még azok a felületei is egyensúlyban van­nak, ahol feleselnek egymással a tónusok - például amely tech­nikatörténeti kiállításra hív -, hasonlóan fegyelmezett akkor is, ha szürreális elemekkel él. Persze, egy lénye szerint is franciásan könnyed, ötleteiben sokszínű, a stílusokkal is bravú­rosan játszó egyéniség „fe­gyelmezettségét” kiemelni fél­revezető lehet. Hiszen latinosán derűs, piros, sárga színekkel ját­szó plakát majd valamennyi, ahol a fegyelemnek egy benső, kreatív lendület és pontos, kife­jező értelmezés ad formát. Tárlatát július 25-ig tekint­hetjük meg. Bóka Róbert Méhes Károly: KÉPMÁS; MÁSKÉPP Én az arcomból élek. Az ar­com múltjából. Meglöknek: - Magának olyan a szeme, mint a kilincs. Sokáig utazom minden nap, mire beérek a központba. Sose hittem, hogy erre valaha is képes leszek, mégis minden­napossá vált; lassan magam­ban kell kételkednem. A busz egy világ. Rögtön másnap rádöbben­tem, élnek másképp is, mint ahogy én. Fésülködöm, mi­ként szőnyegrojtot szokás fé­sülni. A busz forgórészében állok, mellettem két öregember gub­baszt, barna orkánkabátban, pöttyös, vatta-szálas fejjel. Az utazás pont negyedórával tű­nik hosszabbnak és terhe­sebbnek, mint az előző nap. Az ötödik megálló után, mikor nekem még négy van hátra (előre?), az öregember meg­szólal:-Legalább cukrot adtak a teához? Az öregasszony ránéz.- Cukros tea volt? - emeli a szemöldökét az öregember.- Cukros, cukros - bólint az öregasszony. Tudják ezek va­jon, hogy hová utaznak? Tények vannak. A szilán­kok időbeli sorozata; jobb hí­ján mondom: történet. Sebző, metsző szilánkok. Lepattog- zanak a reggeli égről, gallé­romba hullanak. Valamit az orromról. Szokványos elintézése lenne, ha előadnám milyen. Kicsi orr vagy nagy. Pisze, esetleg kampós. Néha nerc­bundában kocsikázik. Mulat­ságos, tanulságos mesék. Félek az orromtól, hogy egy­szerűen fogja magát s fölszip­pant. Megöngyilkol. Sokat kivesz belőlem a reg­gel. A buszról lekászálódva fölfelé indulok. Fölindultán (micsoda megengedhetetlen fordulat!) lépegetek, még csak nem is sietek. Lerázhatatlan kényszer súlya alatt egy idő óta cukros teán élek. Ha kér­denek, makacskodom, állítom, tudom, mit csinálok. Sokáig hittem, hogy az ar­comból élek. Hogyha megje­lenek, úgy néznek rám, mint a torinói zsebkendőre. A fülem jó cinkostársam volt. Minden ember a fülében hordja a legszebb szavakat, miket hallani szeretne. Eleinte jót tett a sugdolózás. Jöttek egyre-másra, ki ünneplőben, ki csak úgy munka mellől el­szaladva, és súgtak valamit. Azt hinné az ember, a súgás­nak egyetlen s jól bevált mód­szere az összezárt ujjú kézzel eltakart szájat a fülhöz illesz­teni, s halkan csücsörítve el­mondani, ami fontos és titkos. Nekem sokan üvöltve súg­tak. A leghalkabban a Fellini súgott, sírt, mert egy tenger­parti forgatáson rázártak egy kabint és otthagyták a színé­szei; „Olasz átok” - ismétel­gette. Aztán jött egy zöldbe öltö­zött, pirossal telespriccelt or- thopéd sebész, s olyan üvöl­tözést rendezett, hogy be kel­lett fogjam a fülem. Valaki a kórteremben lerágott csirke­csontokat hajigáit. Néhányan kértek, ki- sebb-nagyobb dolgokat. Pontosan nyolc percnyi gya­logút visz a tetőre. Sokakat hal­lottam áradozni, milyen szép itt fönt. Az ember megszabadul a kötöttségektől. „Néhány mély szippantás a tiszta leve­gőből, s mintha kicseréltek volna.” A kovácsoltvas kapu csillagjegyei, ábrái valóban tetszetősek. De rögtön a kapu mögött vaslépcső következik, lefelé. Minden reggel vissza­megyek a föld belsejében arra a szintre, ahonnan elindultam, ahol nem sokkal előbb kilép­tem a buszból. Nem tudom, mi bújt belém. Szellem, dibuk vagy manó, mindegy, de bennem van. Azt akarja, hogy így legyen min­dig, az orrom, a fülem, újabban a szám is. Azt akarja, hogy egy nap megkérdezzem majd, cuk­ros volt-e a tea. Hogy is? Aki többre képes, kevesebbre is képes? Rosszul alszom. Egyre tovább tart föl­érni a tetőre és a föld alatt lee­reszkedni. Késő. És újra a té­nyek! Sziklák voltak, mára le-föl sodródó porhegyek. De semmi szimbolika. Eh­hez az egyhez jó orrom van. Vajonhol él azaz ember, aki szerint olyan a szemem, mint egy kilincs? Szükségem van rá, mert ha ezt észrevette, nem kell más, mint hogy rátegye a kezét, és egyszerű karmozdu­lattal belökje az ajtót. Színészportré

Next

/
Thumbnails
Contents