Új Dunántúli Napló, 1993. július (4. évfolyam, 177-207. szám)

1993-07-08 / 182. szám (184. szám)

1993. július 8., csütörtök új Dunántúlt napló 11 Bólyi csereüdülések Jutalomkirándulások a színes élménybeszámolókért Minden fillér kiadást meg kell fontolniuk az idősek intéz­ményeinek, így nem csoda, hogy több helyen elmaradnak a korábban megszokott nyaralá­sok, több napos kirándulások. Nem könnyű ezekről a progra­mokról lemondani, épp ezért a klubok, szociális otthonok azon vannak, hogy más úton járva keressenek nyaralási lehetősé­get. Ilyen más utat szélesít a Bó­lyi Gondozási Központ, amely szinte egész nyáron csere- üdül­ted a klub és a nyugdíjasok háza lakóit. Júniusban hatan voltak Gárdonyban és augusztusban újabb hat fő utazhat a Velencei tó partjához. Természetesen ők is fogadnak üdülőket Gárdony­ból. Júliusban Nagyatádra és Győrbe is utazhat több klubtag, ugyancsak csereüdültetési ala­pon. Még ebben a hónapban mennek egy napos, megyén kí­vüli kirándulásra azok, akik a korábbi utazásuk élményeit leg­színesebben adták elő, s akiket a többiek első helyezéssel ju­talmaztak ebben a már hagyo­mányosnak számító játékban. A második helyezettek a me­gyén belüli egy napos jutalom kirándulást kapnak, a harmadi­kak pedig Bóly környékre utaz­hatnak. A Gondozási Központ adja a mikrobuszt. Hogy kik, hova mennek, azt ezen a héten döntik el. Fonyódligetre is szerveznek utat, s ezekben a napokban egyeztetik az időpontokat egy tiszafüredi és egy igali nyaralás­ról. Bizonyára ezek a progra­mok is közrejátszanak abban, hogy az idősek nagyon jól érzik magukat a bólyi klubban és a nyugdíjasok házában. Az összesen nyolcvan szemé­lyes intézményben mindig ko­pogtat valaki felvételért. Magány Ülök a II/B-n és vérvételre várok. Valami hézag van a gyomrommal napok óta, és most a hipochondriám meg a nyomában támadt félelem ide üldöztek. Reggel van. Pontosabban há­romnegyed nyolc. A folyosón, mint riadt hangyák fel s alá fut­kosnak az ápolónők, kezükben kémcsővel, zsebükben stetosz- kóppal, fejükben a napi munka ezernyi gondjával. A társalgóvá avanzsált folyo­sószögletben reggeli testsúly­mérés zajlik. Fiatal, tanuló-ápolónő mére­geti körülményesen a paciense­ket, akik közül sokan segítség­gel, mások hivalkodó délceg- séggel állnak a mérlegre. A női osztály van soron. Hallgatom a súlyokat: 49, 51, 37 kg. Ha meg-megnézem egyik másik megmázsált test- magasságát, hihetetlenül kevés­nek tűnik a bemondott adat. Merthogy azt meg egy másik tanuló jegyzi gondosan a lázla­Rokkantkocsi helyett nyilvántartás Éppen egy esztendeje már, hogy riportot írtunk Simon Ist­ván százszázalékos rok­kant-nyugdíjasról „Az ellopott rokkantkocsi esete" címen. Si­mon a honvédségnél ki­képző-tiszthelyettesként egy életre szóló betegséget - általá­nos meszesedést - szedett ösz- sze. 1972-ben százalékolták le. 1770 forint nyugdíjjal indult, amiből elképzelhető, mennyi lett húsz esztendő után. Rendszeres orvosi felügye­letre szorul, évente kétszer 50-50 adagos, naponta bea­dandó injeciókúrát írtak elő a számára, s betegsége aktivizá­lódása esetén 2-3 naponta kell ellenőrző vizsgálatra járnia. Mindez a Honvéd Kórházban történik, Meszesről kell odajár­nia. Mivel csaknem teljesen já­rásképtelen, autóbusz szóba sem jöhet. Ezért is kapott annak idején egy Trabant-Hycomatot, ezzel oldhatta meg a sűrű kór­házba járást. Tavalyelőtt a Hycomat felújításra szorult, s amikor ez 60 000 forintért meg is történt, kevpssel utána ellopta valaki a házuk elől. Simon István kálváriája azóta tart, s egy évvel a lopás után azért kereste a Nyárutót, mert azt hitte (egyébként mi is!), hogy ha megírjuk az esetét, ez majd segít rajta. Ugyanis mi­után a nyomozás eredménytelen maradt, szeretett volna egy új Hycomathoz jutni, ezért elin­dult a rendes úton. Hogy miért is szeretett volna? Nos, mint említettük, a tömegközlekedés számára nem megoldás, a taxi túl drága, a szomszédoktól csak egyszer-kétszer lehet ilyen szí­vességet elvárni, a mentők meg ... minthogy egyéb dolguk is van, az elszállítás biztos volt, a hazaszállítás annál kevésbé. Szóval nagyon kellett volna az új Hycomat, mivel a régi visszaszerzésére már semmi remény nem volt. Tavalyi ripor­tunkban fel is tettük a szónoki kérdést: ugyan miféle ember le­hetett az, aki képes volt egy rokkant „lábát”, vagyis a jár­művét ellopni? Most csak any- nyit teszünk hozzá: vajon egy ici-picit megmoccant-e a lelki­ismerete, tudomására jutván, hogy micsoda bonyodalmakat, lehetetlen helyzetet okozott egy szerencsétlen embernek. Simon István tehát annak a rendje és módja szerint megigé­nyelte az új rokkantkocsit, or­vosi igazolást is mellékelve eh­hez, bizonyítandó a kocsi szük­ségességét. S amikor elutasító választ kapott a megyei Állami Népegészségügyi és Tisztifőor­vosi Hivatalból (ÁNTH), a Népjóléti Minisztériumhoz for­dult, ahonnan ugyan biztosítot­ták mélységes együttérzésükről, ám közölték, hogy az elosztás és a juttatás az ÁNTH dolga. Két hónappal később megkér­deztük tőle: történt-e valami. Lemondóan panaszolta, hogy a Mozgáskorlátozottak Egyesü­letében is, a Köztársasági Meg­bízotti Hivatalban is (ti. oda is fordult segítségért) úgy tudják, hogy rég megkapta már a ko­csit. Hogy honnan vehették ezt? Minap ismét felhívott ben­nünket Simon István :yAÍég mindig semmi... Az ANTH megint csak azt közölte, hogy kérelmem nyilvántartásban van. Hát mit csináljak? Kinek van velem baja?...” És az elutasítás - mert az ilyen szorult helyzetben lévő ember a „várakozó listára vé­telt” egyértelműen elutasításnak veszi -, tehát az elutasítást kö­vető természetes reakció (ami­ért senki meg nem róhatja!) an­nak a kutatása, hogy míg ő gyötrődik az életfenntartó kú­rákra is alig tud eljutni, mások, nála kevésbé rászorulók - és itt nevek is következnek — már mi­kor megkapták a kocsit, sőt egyesek tovább is passzolták. Hát igen ... a „csak” nem elég. Nyíltan, mellébeszélés nélkül meg kellett volna mon­dani: „Nézze Simon úr, maga nem kaphat rokkantkocsit, mert barna a haja...” Egyébként had tegyük hozzá az ügyhöz a magunk vélemé­nyét, miszerint nem értjük hogy az ÁNTH, amelyet az elutasí­tást illetően mindkét írásunkban megemlítettünk, miért nem rea­gált a megszólításra. S hogy az utóbbi fél mondat ne legyen fél­reérthető, kimondjuk: várjuk az ÁNTH válaszát. Hársfai I. Mosolygó almák, szomorú ráncok a pécsi vásárcsarnokban A nyugdíjasok jövedelmüket egészítik ki a piacon Fotó: Löffler Senki sem akar kiszolgáltatott lenni Tóth Gábor önfenntartó otthont szeretne Hogy a nyugdíj mire elég, azt jóval könnyebb körülírni, mint amire nem. Érhető, hogy az ott­honukban megtermelt zöldsé­get, gyümölcsöt pénzzé téve próbálják, a piac alkalmi árusa­iként megjelenő nyugdíjasok jövedelmüket kiegészíteni. Pár forintról van csak szó, ám a vá­ros lakóinak mégis öröm, hi­szen a nagybani, hivatásos üzle­tek árainál olcsóbban vásárol­hatnak. A pécsi vásárcsarnok már ismerős arcú elárusítóival beszélgettünk: ki, miért jön a piacra terményeivel. A kisgyőri Mátis Kálmán a szerencsésebbek közé sorol­ható. Öt anyakocát, kilenc hí­zót, baromfit nevel, 400 négy­szögölnyi kertjében azért fölös­leg is terem, pedig sok az unoka, hat gyerek osztozik a nyugdíjas házaspár javain. - Húsz évig dolgoztam a téesz- ben, aztán a vízügytől mentem nyugdíjba 3075 forinttal. 1960 óta járok ki ide a Vásárcsar­nokba, már akkor is, amikor még dolgoztam. Megvannak a törzsvásárlóim. Persze a bolti áraknak alá kell menni. Amit itt eladok - havonta legfeljebb tí­zezer forint jön össze -, az rög­tön el is megy takarmányra. Tudja milyen drága évi 100 má­zsa kukorica?! Igaz, az én pu­colt baromfimat meg is lehet nézni, milyen szép sárga...- Minden piac egyre rosz- szabb - legyint Ibolya néni. -Az első férjem meghalt, a második meg inkább lemondta a nyugdí­ját, csakhogy én ne kaphassak belőle. Barackot, szőlőt, szilvát hozok ki, de ez semmire se elég. A múltkor is epret kapáltam, órabérbe. Kell, hogy segítsen a lányom is. De a nép annyira pokra. 41 kiló!-tör ki egy hang, érezhető örömmel. Két kilót híztam! És relatív bőbeszédűsé­géből kisejlik, hogy nem olyan régen volt már 60 kiló is, és ugyanannyi szeretne lenni. Nyilvánvaló és érthető: annyira hisz a gyógyulásában, annyira akarhatja, hogy a tán soha visz- sza nem szedhető 19 kilójának elvesztése nem búsítja. Ennek a két kilónak örül. Amely egyéb­ként kétesen igaz. Ezt persze nem tőle tudom, de figyelve a szertartást bérez­hetem, hogy sem a mérleg, sem a mérő nem lehet egészen pon­tos és tán az éppen viselt ruhák súlya is besegít a jótékony csa­lásokba. Van, aki pongyolában má- zsáltatja magát, van, aki még a könnyű vietnami papucsát is mérleg mellett hagyja. A meg­méretés rutinja felfokozza a mozdulatok sebességét. Nem jut senkire több idő, mint bárki másra, annyi pedig egyik egyikre sem, amennyit bárme­lyik szeretne. Fellépés, súlyok tologatása, egy szám harsány- sága és máris jöhet a következő. Amilyen hittel és kellemkedés­agyon van terhelve mindennel, hogy gyümölcsre már nem ad ki pénzt. Ha meg a nyugtát keresik rajtam, itt hagyok mindent, és nem jövök ki többet.- Ez meg milyen piszkosság - szól közbe egy aprócska öregúr. Fél órája járja a standokat zöld­babért, hiszen nem mindegy, mennyiből jön ki a szombati ebéd. - Hát ezt a keveset is el akarják venni? Hova mehetünk akkor vásárolni, ha már a vidé­kiek se árulnak? Ilonka néni nyugodt, beletö­rődött arccal hallgatja. Ő sem érti, miért az új intézkedés. - Hát, nagyon szomorú vagyok. Állítólag januárig visszavonják. Ezt a maroknyi babot a me­nyemtől kaptam, ő is úgy kapta, de hát nem kellett mind. Hoztam sei lépett fel a páciens a mér­legre, olyan megtépett csaló­dással lép le. Hát itt vele nem törődik senki? Nem látja és ért­hetően nem láthatja más baját, a körülményeket, amelyek meg­fosztják a lehetőségtől, hogy vele másként törődjenek, mint a többiekkel. Egy koros hölgy telepszik mellém. Túl van a mérlegelé­sen. Maga elé motyogja a sú­lyát, amellyel - kitapinthatatlan - elégedett-e vagy sem. Ruhája koreait rendezi. Nem lehet sem olyan beteg, sem olyan nőietlen, hogy ezek a mozdulatok ne kér­nének szerepet öntudatlanságá­ban is. Kora meghatározhatat­lan, de mindenképp közelebb lehet a nyolcvanhoz, mint a húszhoz. Valamire várhat, mert társai­tól eltérően megcsendesedve ül a fotelben. Oldalt pillantgatva nézem. Sem a szeme, sem rán­cos bőre nem árul el semmit. Állapota nem burkol, nem sejtet egy korábbi, fiatalságában talán szemet gyönyörködtető valakit. A kor mindent elsimított rajta és szürkévé, jelentéktelenné deg­radálta. De mégis! Szemének három kiló paradicsomot, meg almát. Van úgy, hogy mindent sikerül eladnom, de van, amikor pár százast sem árulok. Hol könnyű, hol nehéz. Általában pénteken vagy szombaton jövök ki, ahogy az otthoni munkám engedi. Amit a gyümölcsért, zöldségért kapok, abból veszem meg a tejet, lisztet, kenyeret a hétvégére. 7000forint a nyugdí­jam, a férjemé se sokkal több. A fiam teherfuvarozó, ő is hol ke­res, hol nem. Itt lakunk Pécsen, van családi házunk. De hát a házat nem lehet megenni. A standok, alatt kis kupac­ban, tönkrement hulladék alma. Fejkendős, görnyedt asszony hajol le értük, a fejét szégyenlő­sen félre fordítja: Csillagom, el- vihetném ezeket? Tröszt E. eleven mozgása mintha elárulna valamit rég elvesztett tempera­mentumából. Pedig a szeme csak fel alá száguld, hogy pil­lantásaival megkaparinthasson valakit. Egy szemvillanásra, egy szóra, egy mozdulatra. Futó pillantást vet csak rám, s már a fehérköpenyesek hadából ha- lászgat. Enyhén őszülő, középkorú ápolónő siet végig a folyosón. Dolga sok lehet, szavaiból mozdulataiból kiérezni: a ma­gáé mellett, a fiatalabb korosz­tály gondjaival is bajlódnia kell.- Nővérke - szól felé a mat­róna. A nővér egy pillanatra megtorpan. — Én ismerem ma­gát. Mi reggelenként ugyanaz­zal a busszal szoktunk utazni! A nővér alig érezhetően el­mosolyodik, de belülről valami sebtében lesöpri a születendő gondolatokat és idegpályáin láthatóan elindul a parancs, to­vább kell menni, tovább kell menni.-Nem emlékszik rám? - kérdi esdeklő tekintettel a be­teg. Az izmok relaxálódnak, a mosoly csendes lassúsággal kiül az arcra, az évtizedes rutin vá­A Gondozási Központ veze­tője szerint ő az idősek napközi otthonának szíve-lelke, mo­torja. Bárkinek segít, ha szük­sége van rá, véleményt mond mindenről, ötletei tervei van­nak. Gábor bácsi azonban men­tegetőzik.- Legfeljebb annyiban va­gyok más, mint a sorstársaim egy része, hogy egy kicsit más­ként látom a világot. Nem zár­kózom be, érdekel, hogy mi tör­ténik körülöttem. A szigetvári Tóth Gábor bá­csi 71 éves lesz szeptemberben. A lakásától jónéhány kilomé­terre lévő idősek napközi ottho­nába jár 10-12 társával naponta. Kerékpárral közlekedik. Kicsi házában korát megha­zudtoló fürgeséggel tesz-vesz. Ellátja magát, mos főz, takarít és egy társának is segít a szőlője megművelésében. Felesége 1986 májusában meghalt, egyetlen nevelt lányával nincs kapcsolata. Egyedül él. 1992. tavaszán kezdett el járni az idő­sek napközi otthonába. Reggel 8-9 óra között megy. Reggelit, ebédet uzsonnát kapnak, de nem ezért, sokkal inkább a kö­zösség miatt járnak ide.- Nem szeretnék kiszolgálta­tott lenni - mondja Gábor bácsi. -Sajnos annyi szomorú élet­helyzetet látni. Az öregek elad­ják a házukat, a pénzt odaadják a gyerekeinek, de néhány hónap múlva menekülniük kell. Igaz, vannak rossz természetű öregek is, de sokan a kiszolgáltatottsá­guk miatt vannak otthonban. Vannak olyanok is, akiknek 4-5 gyerekük van, de egyik sem tö­rődik velük. Nem általános, de laszt csal ki a nővérből. - Ne haragudjék, nem emlékszem. Emlékeznem kéne? - Nem, mi nem ismerjük személyesen egy­mást, de én ismerem magát. Iiii- gen? - nyújtja el a kérdésszerű választ a nővér és már lépne to­vább. De a beteg nem hagyja magát. Ha így nem, hát másként ejti rabul zsákmányát.- Tudja, nővérke, meghalt a Hargitai Teri néni. A nővér megdöbben. Látható,érezhető, hogy fogalma sincs Hargitai Teri néni kilétéről. Tudja - így a beteg - azt hiszem, itt feküdt az osztályon. Valamikor a múlt év­ben. Vagy maga akkor még nem volt itt?- Már tizenhat éve itt dolgo­zom az osztályon, de bizony mindenkire nem emlékezhetem - akarja befejezni a diskurzust a nővér.-És a Lónyainét, azt is- merte-e? Mert az is itt volt bent, de nemrégiben az is meghalt szegényke. A nővér Lónyianére sem em­lékszik, s most már csak a ru­tinná vált fegyelme köti ide, idegszálai lendítenének rajta.- Hát azt tudja-e, hogy a van rá példa, hogy a fiatalok jobban tudják, mikor van nyug­díjfizetés, mint az öregek. Egész hónapban nem jönnek, de akkor meglátogatják őket. Ezt az állapotot jó volna elkerülni. Gábor bácsinak van egy terve: szeretne létrehozni egy önfenntartó idősek otthonát.-Ez olyan lenne, mint egy társasház, ahol mindenki az egyéni igénye szerint élhetne. Egyedül egyikünknek sincs annyi jövedelme, hogy ha gon­dozásra szorulunk megfizessük a gondozónőt. Ahhoz legalább 40-50 000 forintos fizetés kel­lene. Tizenegy évvel ezelőtt, amikor nyugdíjba mentem, jó átlagos nyugdíjam volt, az ak­kori árakhoz mérten megéltünk belőle a feleségemmel. Most egyre nehezebb, pedig egyedül vagyok. Gondozásra még nem szorulok, de foglalkoztat a do­log.- Visszatérve a tervemhez, a régi BÉV szálló, amit Kumilla szállóvá alakítottak, nagyon al­kalmas lett volna a tervemhez. Annak idején szó is volt róla, aztán elmaradt, de én nem tet­tem le róla. Az a véleményem, hogy az állam képtelen lesz va­lamennyi idős emberről megfe­lelően gondoskodni. Akinek van pénze, az ne terhelje az ál­lami otthonokat. Vannak bará­taim, akik támogatják az ötle­temet, alkalmas épületre vá­runk. A szigetvári idősek napközi otthonának 8 lakója júliusban kirándulást szervez a Balatonra. Gábor bácsi meghívására egy hétig nyaralnak egy kis házban. Sasvári Mária Rőzner-Fekete Gyuláné is meg­halt a múlt héten? Rőzner-Fekete Gyulánét mindenki ismerte a városban. Férje után amolyan híresség­számba ment. Halálhírét három napon keresztül is hozta a helyi sajtó. A nővér így tán akkor is tudna Rőznerné haláláról, ha semmi köze nem volna hozzá. De van! Azazhogy lehet, mert Rőznerné, halála előtt itt feküdt az osztályon és különben is, Rőznernét nem ismerni illetlen­ség volna.- Ó, igen! - szakad fel a nő­vérből a gyors helyeslés. - Őt ismertem. S a mondatot szinte be sem fejezve, gyors léptekkel elindul útjára.- A vasárnapi újságban is hozták a halálhírét! - szól utána beteg - a vasárnapiban is, a va­sárnapiban is - motyogja most már csak maga elé. És az arcát valamiféle öröm önti el. Lám, lám, nem hiába ál­lított meg valakit az ittlévők kö­zül, nem hiába járta körbe őket, csak volt valaki-valami közös kettejük között, ami összekö­tötte őket. Bokrétás András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents