Új Dunántúli Napló, 1993. június (4. évfolyam, 147-174. szám)
1993-06-26 / 170. szám (172. szám)
1993. június 26., szombat aj Dunántúlt napló 11 Juhász Gyula • • Öreg színész Még ruganyosán jár-kel a színen. Hány éves, azt nem tudja senkisem. A maszkja még, ha úgy kell, fiatal, S maradt számára is még diadal. Az öltözőben sokszor elmereng. Hogy hova tűnt a régi regement? A régi tapsok forró zápora Az ő fejére nem hull már soha. A régi cimborák és szeretők Nyugdíjba vagy a sírba mentek ők. A régi koszorúk babérja int, De nem találja régi álmait. Az élet lejátszott, unt szerep, S a nagy süllyesztő egyre közelebb. Az örög súgó azt susogja: Csend! S négy deszka közt pihen meg odalent! Adorján Gyula Megállók nélkül Kígyózó rémülettől görcsbe rándult a hajnal, lezuhant a háztetőkre, hirtelen szétnyílt, kis utcák keresték lépéseinket, ahogy nekivágtunk. Én a sárcsomó, te a szalmaszál, hordtuk egymásra lyukas napjainkat, vézna fészeképítők, rejtegettük a szemek sortüzétől árvaságunk. Véres tollpihék szálltak a körúton, betemették reggel nyolcra a várost, Káin-testű villamoson utaztunk. Fölszedték a Végállomást sietve, a megállókat is mind leszerelték, most eszelősen tépdessük ruhánkat. Svejk mondja a magáét A darab címszereplője Stenczer Béla Fotó: Tóth Stenczer Bélát közel negyed- százada látjuk rendszeresen a pécsi színpadokon. Bő húsz éven át, amatőrként, főleg a Tettyei estéken, nyári színházakban; három éve pedig meghívásra a Pécsi Nemzeti Színházban. Számos epizód- és főszerepben tapsoltunk neki őszintén, szívből. Régóta készülök, hogy egy kimagasló szerepe kapcsán önálló írásban szólhassak művészetéről. A Svejk pompás alkalomnak kínálkozott ehhez, a véletlen azonban közbeszólt. Vagyis előtte meg kell emlékeznem valamiről. A debrecniek Ibusár-dőadá- sukkal készültek a Pécsi Színházi Találkozóra. Meg is érkeztek hétfőn este, ám eggyel kevesebben ... Egyik színészük hirtelen megbetegedett, valakinek tehát be kell urania helyette. De ki? ... Lengyel György, a korábbi pécsi, a mostani debreceni színházigazgató Stenczer Bélát ajánlotta, aki igent mondott. Kezébe nyomták a szövegkönyvet, a szerepét, így éjszaka ezzel foglalatoskodott, de ez még nem minden. Kedden déle- lőt olvasópróbája volt egy jövő évadbeli bemutatóval, ezért csak délután nyílt alkalma a beugrópróbára. Szerencsére a szerep nem volt túl hosszú: két énekszám és némi szöveges rész - persze, szituációkban ... A nézőtéren pedig ott, a színházi szakma is, nemcsak a közönség! A feszültség akkor kezdett benne nőni: de végül is minden jól ment, a produkció „meg lett mentve” ... Parti Nagy Lajos „huszerettje” sikert aratott. Lám, ez majdnem ilyen egyszerű! Másnap már a Svejkben lépett színpadra az a művész, aki- testalkatát meghazudtoló könnyedséggel - elénk libbenve annyiszor megkacagtatott bennünket. Akiről, a színpadon látva őt, eszembe nem jutott soha, hogy ez most „profi” - vagy amatőrként csinálja, minden szerepében „a” színművész (éppen soros) színpadi alakja jelent meg előttem. Ahogyan most, annyi sikeres operett- és buffoalakítás mellett, Svejk-szerepében ismét egy telitalálatú főhőst láthatunk a Pécsi Kisszínház színpadán. Svejk, a világirodalom egyik legismertebb alakja regényhősként is nagyjából ebben a Stenczer-felfogásban jelent meg előttem annak idején, amikor olvastam. Az a Svejk tehát, aki belép, és máris vibrál körülötte a levegő. Lelőhetik Szarajevóban a trónörököst, összedőlhet a világ - ő csak mondja a magáét... „Kamigban volt egy kocsmáros, aki..„Amikor én kutyakereskedő voltam ...” és így tovább. Veszélyes és megrendítő helyzetekben, félelmetes történelmi szituációkban ez a Svejk derűsen vidám, mulatságos történetekre képes, amelyek önmagukban véve elbűvölő sületlenségek, tündéri badarságok, ámde éppen ezekkel a fénytöréses kontrasztokkal tud derűt csempészni az emberek szívébe - miközben vala- mennyfeljebbvalójákiborítja... Vidáman, derűsen, mosolyogva. Elképesztő történetei általában mindig valamilyen ijesztő, tragikusan szörnyű apropóból jutnak eszébe; olyanokból, amelyek, itt leginkább a világháború okán, rettegést, szorongást, félelmet keltenek. A vidámság, a derű külsődleges, primér megjelenési formák nála, s ami ezen túl van - mert van! - azt Svejk soha, egyetlen arcrándulással el nem árulja. Inkább vállalva azt, ha felelősségre vonják, hogy „igen, én valóban hülye vagyok” ... Ami persze így nem igaz. Vagyis nem így igaz. Stenczer Béla alakításában csöndes, talányos iróniát érzek. Vagyis Stenczer Svejkje kongeniális álhülye, akinek mindig mindenről eszébe jut valami bugyuta történet, amit el is mond, hogy ne kelljen üvölteni vagy megőrülni, látván a valós emberi hülyeséget; a felelőtlen döntések, az ostoba tudatlanság gyalázatát; az elhulló, szép, fiatal életeket, a rommá lőtt házakat, városokat. Ez a Svejk így próbál fölülemelkedni az élet, a háború borzalmain, elviselhetővé kacagtatva a valóságot. Vagy talán „megérthetővé” azt, ami fájdalmasan abszurd ebben a megérthetetlen világban. Ez a dermesztőén mulatságos derű uralja voltaképp az egész előadást, Stenczer Svejk-alakí- tásával a középpontban. S ezzel is zárul ez a mindvégig kacagtató „szomorújáték”. Svejk a pergőtűz utáni csatatéren egyedül marad. Szomorúan. Először szomorúan az egész előadás alatt... Azután elindul valahová hátrafelé. Énekel. A pattogó menetdal azonban most valahogy nem akar vidámra göndörödni, hiába erőlteti: „Nincs még ilyen regiment a világon! / Hopp! Hopp, hopp hopp ... /Nincs még ilyen regiment...” Infanteriszt Svejk túlélte. S tudja, egyszer majd hazakerül. Talán Prágába, talán a cseszke-bugyejovicei kocsmába, s megírja majd élete főművét. Joviális-vidám sztorikban feloldva mindannyionk fájdalmát, félelmét, rettegéseit; hétköznapi létünk másképp elviselhetetlen valóságtudatát. Stenczer Béla ezt a Svejket játszotta el. Wallinger Endre Méhes Károly S chuler Egon lent állt a parton, előtte feküdt a női hulla. A lába a vízbe lógott, természetellenesen félrefordulva, szürke arca alól fűszálak hegye bújt ki; bele-bele- tapadtak a sárba, majd ki tudja milyen erő, ismét fölegyenesítette őket. Szeptember 1-je volt, máris hideg. A folyó, amiben Schuler Egon akár csak egy hete is órákig elücsörgött, mélyen beúszva, az egy szem bójába kapaszkodva, most a jeges vasra emlékeztette, s a markában érezte a nagykapu kilincsét, amilyen télvíz idején. A szemközti ártéri fák hajnali sötétzöldje fölött erős kék vonalakban repült az ég; ha lennének kék lovak, gondolta, futtukban így lobogna a sörényük. Pedig nyugalom volt és csönd. Schuler Egon az imént állt föl a guggolásból, közelebbről meg akarta szemlélni a hullát. Keveset aludt az éjjel, fél kettőkor, három órakor is megnézte a vekkert, nem sokkal négy után fölkelt. A ház minden eresztékében recsegett, amint leballagott a lépcsőn. A kis verandán fázott, visszament a fürdőköpenyért. Mikor megfordult, a polcon észrevette a márványmajmot. Jellegzetes majom-ülésben ült, görbe háttal, jobb kezével a fejét vakarta. Schuler Egon fölemelte, úgy simult a tenyerébe, mint egy hatalmasra nőtt alma. Sajnálta, hogy nem haraphat bele. Megindult a ködlő part felé. Nyugalom volt és csönd. Eleget állt ott, a hulla előtt. Cipője orrával nyomkodta az agyagos sarat, a félkörökből olyasmi ábra sikeredett, mint a gyermekrajzok háztetőcserepei. Földobta a márványmajmot, elkapta. Még meg is ijedt, hogy elejti. Amilyen kézbeillő volt, olyan nehéz. Fölsétált a töltésre, a magas fű szegélyezte ösvényig. A derengésben ez is szürkének, mocskosnak tetszett. Labdázgatott a márványmajommal. Honnan kerülhetett hozzájuk? Nem tudta. „Mindig is megvolt.” Talán Argentínából kaptuk, morfondírozott. De miért pont Argentínából? Azért, mert ott nincsenek majmok? El akart kerülni a major felé, hogy a gazdasági épületek mögül, szemből nézhesse a nap- fölkeltét. Az ösvény lejtett egy kissé, egyszerre nem sikerült elkapnia a márványmajmot. Lepuffant a porba, elgurult a kis árok széléig. Schuler Egon megállt, és csak egy ösztönös könyökrándítással jelezte, hogy számított erre. Meg- adóan, miként előbb parton, leguggolt a szoborhoz. Még félig sötét volt, de a márványmajom kivilágított a fű-feketeségből. Vagy csak ő látta, mert tudta, hogy ott van? Óvatosan, mintha egy madárfészket akarna kilesni, egyik kezével széthajtotta a fűcsomót. Úgy nézte, mint a vízihullát. Ami már megkövesedett, márvány- nyá kristályosodott. Amióta emlékszik, a majom ott állt a polcon. Valaki valaha kifaragta, tetszett neki, tartogatta, eladta, és aztán ki tudja, milyen kalandok után hozzájuk került. Lehet, hogy ugyanazért halt meg az a nő, amiért a márványmajom elkerült a polcról? Schuler Egon fölállt, és újra nekivágott a major felé vezető útnak. A majmot otthagyta. Innen a töltésről látta a régi horgászstégeket, amiket még akkor építettek, mikor kedvelt üdülőkörzetnek számított a vidék; a víz szennyeződésével azonban elpártoltak a kirándulók és a horgászok, a parton csonkán meredeztek a rohadó cölöpök. Egy ősi őrbódé is állt ott, abban hűsölt nyaranta a tetovált úszómester, akinek vöröskeresztes csónakkal kellett volna kimentenie a fuldoklókat. Soha senki nem fuldoklott errefelé. Schuler Egon itt nyaralt világéletében. Ok hűségesek maradtak a folyóhoz. „Ők nem olyan fajták.” Igaz, a kis házat minden ősszel eltemetik, mégis tavasszal évről évre csodálkozva látják, hogy még áll, alig tett benne kárt a tél. A mai napig a márványmajom is makacsul kitartott a helyén. M ár lekanyarodott a töltésről, mikor észrevette, hogy szemben jön valaki. Járt erre sokszor ilyentájt, de még soha egyetlen emberrel sem találkozott. A gazdaságban is később kezdik a motozást, mikor visszafelé szokott tartani. Közeledvén, Schuler Egon egy mezítlábas, hátizsákos, botos alakot vett ki. Kalap volt a fején. Mikor öt lépés távolságba értek, odabökött az ujjával.- Adjisten.- Jó reggelt - bólintott Schuler, és összehúzta magán a fürdőköpenyt, tán hogy kevésbé legyen föltűnő. Érezte, hogy reszketési hullám tör rá.- Arra a folyó, ügyi? - bökött előre az áliával az ember. -Arra.- Menek, fürdők egyet. -Hideg lesz ám - nézett vissza Schuler a folyó felé.- Jó víz mindig hideg - mondta az ember, és föltartotta a mutatóujját.-Honnan jön? - kérdezte Schuler összehúzva a szemét, és úgy megszorította a fürdőköpeny övét, hogy belevájt a hasába.-Sehonnét - vonta meg a vállát az ember. - Vándorolga- tok, mint a lélek.- Maga igazi vándor?-Mér’ ne! Ez is csak élet. Aztán más dolgom úgysincs.- Úgy könnyű. - Schuler az ember bátyus válla mögött kereste, kel-e a nap. - Hány éves?- Honnét tudjam én azt? Itt aludtam a völgyben. Most menek fürdeni. Schuler várt egy csöppet. Elmondja neki? Még megijed.-Ha végigmegy a töltésen, ott - és fölfelé mutatott -, elhalad egy márványmajom mellett, de nem fogja észrevenni, mert eltakarja a fű meg a virágok. A parton pedig kivetve fekszik egy női vízihulla.- Meg van halva?- Meg.- A rendőrség tudja?- Senki sem tudja. Még nincs nyitva az iroda. Onnan lehet majd telefonálni. Láttam én már hullát. Még baltával szétvágott fejű embert is! Nem kell odanézni. Fürödni azér’ még lehet?- Lehet.- Akkor isten áldja! Schuler az irodák és a magtárak mögé került, és leült egy évek óta ott rozsdásodó vagontengelyre. Megkordult a hasa. Várta, hogy előbújjék a nap. Aztán eszébe jutott, hátha minden hiába, hátha a márványmajom az ő titokzatos agyával mindent eldöntött. A vándor is a folyóba vész. A kis ház ösz- szedől, elpusztul. Többé nem kel föl a nap, ilyen homályos derengés marad, se sötét, se világos. Sose tudja értesíteni a rendőrséget. • • Ü lt, és egy vesszővel kusza vonalakat huzigált a porba. Szétrúgta, s fejcsóválva csak nevetett magán. így érte a reggel: lehajtott fejjel bámult maga elé. A közelmúlt humora Kellér Dezső Kellér Dezső munkaszolgálatos 1944 júliusában vasútépítő bajtársainak és az őket vigyázó keretlegényeknek Legény a talpfán címmel óriási sikerű kabaréelőadást rendezett. Másnap az egyik keretlegény magához rendelte, és megkérdezte: - Tényleg maga írta azt a gyönyörű magyarnótát, hogy Szeretem a kertet, mely a házad előtt virul? - Alázatosan jelentem, én írtam! - válaszolt Kellér. Mire a tizedes visszakérdezett: - Hát nem akadt erre egy keresztény? Kellér Dezső a második világháború utáni korszak legnépszerűbb kabaréművészei közé tartozott. Sikerekben gazdag, tartalmas életű tat járt be. Öregedés Öregedés. Nem akarok új életet kezdeni. Örülök, ha a régit folytatni tudom. * Az öregedés egyik jele: az embernek minden eszébe jut, amit elfelejteni szeretne, és mindent elfelejt, amit szeretne, hogy eszébe jusson. * A legtöbb ember akkor kezdi írni a memoárjait, amikor már gyengülni kezd a memóriája. De így van ez jól! A felejtés segíti az írás folyamatát: elhagyni a feleslegest. Amit agyunk megőriz, az a lényeg. A többi nem fontos. Talán még a lényeg se. *-Na beszélj, te sokat átélt, sokat tapasztalt, öreg bölcs! Mi hozza közelebb egymáshoz az embereket?-Egy jó látcső! * A fiatalok minden korszakban azért olyanok, amilyenek, hogy az öregeket megbarátkoz- tassák az elmúlás gondolatával. A primitív ember még azt hitte, hogy a csapásokat valami természetfölötti erő sújtja rá. Ma már tudjuk, hogy nem. De mit értünk vele, ha a csapások továbbra is sújtanak? * Valaki megkérdezte tőlem a minap:- Te miért nem veszel autót?- Azért - feleltem -, mert a vezetőnek előre is kell néznie, meg hátra is. Én pedig már inkább csak hátranézek. * Az öregeket nemcsak a termelőmunkában lehet eredményesen felhasználni, hanem arra is, hogy egy előkerült régi fényképen felismerjék: kik láthatók rajta? * Bármit változzon is a világ, az öregedő ember mindig szívesen idézgeti a múltat. Legföljebb azzal a különbséggel, hogy ötven évvel ezelőtt szakállas öregurak gondolnak vissza a mára, amikor ők még szakállas ifjak voltak. * Beauvoir idézi Sartre-t: „Nem szeretem a fiatalokat: ki vagyok zárva a jövőjükből.” * Amióta a szívem egyszer rendetlenkedett, a feleségem túlzott aggódással figyeli az életmódomat. A kedvéért lemondtam már a dohányzásról, mindössze három duplát iszom, és nem terhelem a gyomromat nehéz, zsíros ételekkel. De neki ez sem elég. A múltkor, reggelizés közben megkérdezte:- Nem lesz sok az a keksz? * Az idő múlását abból is érzékelem, hogy manapság, ha valahol Ciniről írnak vagy beszélnek, az már nem Karinthy Ferenc, hanem Zalatnay Sarolta. Part
