Új Dunántúli Napló, 1993. június (4. évfolyam, 147-174. szám)
1993-06-26 / 170. szám (172. szám)
6 q j Dunántúli napló 1993. június 26., szombat Egy könyv kitépett lapjai Pünkösd hétfőjén távozott el az élők sorából dr. Levárdy Ferenc művészettörténész, polihisztor. Távozásával nagy veszteség érte a hazai egyházművészetet, műemlékvédelmet. Életének különös alakulása folytán nemcsak művelője volt a művészetek és a tudományok különböző ágainak, hanem oktatóként tovább is adta gazdag tudását. Ilyenkor az volt a legmeg- ragadóbb, hogy sohasem csak egy szűkebb szakterület embereként beszélt. A pannonhalmi bencéseknél tanult, a hittudományok mellett földrajz-történelem-művészet- történet szakon szerzett diplomát, s egyetemi tanulmányainak befejeztével, 1941-42-ben, Gerevich Tibor tanítványaként egy évig ösztöndíjas volt Rómában. Itt kezdett foglalkozni majdani - egyébként nyugdíjasként megszerzett - doktorátusa témájával, az Anjou Legendáriummal. Levárdy Ferenc életét végigkísérte a különös sorsú középkori kódex, amely a szentek életét mutatta be csodálatos képekkel, s melyet ketté majd még többfelé szakítottak az örökösök, lévén egy kódex óriási érték. A kitépett lapok a századok folyamán szinte beterítették Európát, s eljutottak a tengeren túlra is. A régi könyvnek és kutatójának sorsa hasonló - talán ezért is találtak egymásra egy életre. Harminc év elteltével, 1973-ban jelenteti meg Levárdy az Anjou Legendárium kritikai kiadását, s 1977-ben megvédi e témában írott kandidátusi értekezését. Addig azonban átéli mindazokat a hányattatásokat, melyekből nemzedékének tagjai lövették részüket: frontszolgálatot teljesít, a rend feloszlatása után családot alapít. „Klerikális” múltja miatt azonban sokáig nem tölthet be végzettségének megfelelő állást: műszaki rajzoló a Zománchuzalgyárban, az ERŐTERV-nél, 1956-ban beválasztják a munkástanácsba, s neki meg kell szakítania már felnőtt fejjel megkezdett építészeti tanulmányait. 1950-től szakterületeitől távol dolgozik, mégis sok tudományos cikket publikál, folyamatosan készül a kandidátusi cím elérésére. 1966-ban megvédi Pannonhalma építéstörténete című kandidátusi dolgozatát, de mint leánya elmondja, a kandidatúrát politikai szempontból elutasítják. Ekkor a széles értelemben vett építészi, művészettörténész szakma melléje áll, s Levárdy Ferenc az Országos Műemlékfelügyelőség munkatársa lesz. Emlékezetes és sokak által forgatott munkái a Példák könyve (1960), a Comides kódex (1967), Pannonhalma építéstörténete, a pécsi kőtárral, Aquila János művészetével, a somogyvári kolostorral kapcsolatos publikációi, s nagy ösz- szegző munkája, a Magyar templomok művészete, amely 1982-ben jelenik meg, s melynek illusztrációit gyermekei, az OMF jogutódjának ma vezető munkatársai, Henriette és László közreműködésével készíti. A család ekkor már Pécsett lakik a Várady Antal utca 4. számú házban. Levárdy Ferenc élete utolsó tíz évét töltötte városunkban, vett részt értékek felmutatásában és megmentésében, osztotta meg tudását diplomás kollégáival és kőműves- mesterekkel, az érdeklődő nagyközönséggel. A minden viszontagságon felülemelkedő derű, a szellem derűje lengte át- egész lényét, s könyvei mellett ezt hagyta örök tanulságul azoknak, akiket 77 évesen itthagyott. Gállos Orsolya Kubában elbúcsúztak az oroszok Katonai tiszteletadással hivatalosan elbúcsúztatták a Kubában állomásozó orosz csapatkontingens utolsó, mintegy félezres létszámú egységét, amely a napokban tér haza a szigetországból. Az egység kivonásáról még Gorbacsov szovjet elnök idején, 1991-ben született döntés, amelyet a havannai kormány sértődötten fogadott. A Szovjetúnió széthullása után azonban kubai részről is belátták, hogy immár hiába várnak biztonsági garanciákat a korábbi első számú szövetségestől, s aláírták a végleges kivonásról szóló megállapodást. Lehet-e kalkulálni a „béke osztalékával”? Az alábbi cikk szerzője az elmúlt hónapokban Párizsban és Brüsszelben folytatott stratégiai tanulmányokat. Ennek során NATO- és eurodiplomatáknak, kormányszakértőknek vagy éppen a Belga Királyság párizsi nagykövetének alkalma volt feltenni a kérdés: „Valójában ki nyerte meg a hidegháborút?” A kérdés persze megválaszolatlan maradt, mert röviden a talán megválaszolhatatlan is. Kiderült azonban, hogy a nemzetközi diplomáciai élet e jelentős pontjain, hogyan gondolkodnak azokról az alapvető stratégiai változásokról, melyek ma a világot áthatják anélkül, hogy azok a kockázatok radikális csökkenésében jutnának kifejeződésre. Nem tűnik tehát elérkezettnek az az évtizedek óta várt idő, amikor a „béke osztalékáéval kalkulálni lehetne, jóllehet nincs többé „szovjet fenyegetés” ... Napjainkban a nyugat-európai stratégiai gondolkodást alapvetően két egymásból következő jelenség határozza meg, amely a nemzetközi feszültség látszólagos csökkenésével jár együtt. Egyfelől a Varsói Szerződés és a Szovjetunió megszűnéséről, másfelől a Moszkva és Washington által folytatott nagyarányú fegyvercsökkentésről van szó. Ütköző zóna Mindenekelőtt a Varsói Szerződés eltűnésének a következményei számottevőek, hiszen azon kívül, hogy Közép- és Ke- let-Európa országai önállóan határozhatják meg védelmi politikájukat, a Varsói Szerződés feloszlatása nem elhanyagolható emberi és anyagi erőforrásoktól fosztotta meg a Szovjetuniót és szentesítette geostraté- giai visszaszorulását a nyugati határairól. Ugyanakkor Szovjetunió felbomlása még hangsúlyosabbá tette a keleti katonai tömb felbontását, tekintve, hogy a belőle kiváló új, független államok is saját elképzelésük és szükségletük alapján határozhatják meg védelmi politikájukat és hadi potenciáljuk nem áll többé Moszkva szolgálatában. A NATO számára mindez az ütköző-zóna mélységi növekedését jelenti, amely radikálisan átalakítja a korábbi egyensúlyt és amelyre elvileg építhet Oroszország, az európai kontinensen továbbra is a legfőbb katonai hatalom ellenében. A helyzet egyfelől világosnak tűnik: a régi Kelet-Európa, amely egyébként biztonsági garanciája elnyerése érdekében inkább a NATO mint Moszkva felé tekint, a régi Nyugat-Eu- rópa számára egy jól megalapozott ütköző-zónát és a jövőben talán egy lehetséges szövetséges zónát alkot. E folyamatokkal együtt kell említeni a Független Államok Közösségét, melyen belül mély szakadásoknak és átrendeződéseknek vagyunk a tanúi. Ismeretes, hogy az első Oroszország, Ukrajna és Belarusz között aláírt egyezmények (1991. december 8.) egy „közös katonai-stratégiai tér” fenntartását és a „nukleáris fegyverek egyesített ellenőrzését” rögzítették. A második minszki egyezményben (1991. december 30.), amit Grúzia kivételével tizenegy volt szovjet köztársaság írt alá, arra törekedtek, hogy meghatározzák a FÁK stratégiai dimenzióját. Elismerték a független köztársaságok jogát arra, hogy nemzeti fegyveres erőket hozzanak létre, miközben a „közös katonai-stratégiai tér” csaknem kizárólag nukleáris jelentést kapott. Ugyanakkor és később is, megerősítették a volt szovjet köztársaságok nukleáris fegyverektől való megtisztításának végső célját, természetesen Oroszország kivételével. A taktika nukleáris fegyverek kivonása megtörtént (1992. máj. 5.). Ezzel szemben, a stratégiai nukleáris fegyvereket illetően, Kazahsztán, Belarusz és Ukrajna - amerikai nyomásra - 1992. májusában kötelezték magukat, hogy nem tárolnak területükön nukleáris fegyvereket, de a korábban felmerült 1994. december 31-i dátummal szemben, a határidőt ezúttal már csak 1999-re rögzítették. A jelenlegi stratégiai változások második szembetűnő jegye a leszerelési folyamat felgyorsulása. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió által, az amerikai és a szovjet stratégiai fegyverzetekről 1991. júliusában megkötött START-szerződés először tett lehetővé nemcsak fegyverzetkorlátozási reményeket, hanem egy valódi nukleáris leszerelést. 1992. júniusában, az USA már Oroszországgal az előbbit jóval meghaladó leszerelési egyezményt kötött, melyet, ha alkalmaznak - ami a stratégiai fegyverzeteket illeti -, 2003-ban mindegyik oldalon csupán 3000-3500 nukleáris töltet maradna fenn (szemben a jelenlegi 10000-12000-rel, illetve a START-szerződésben előirányzott 7000-9000-rel). Konkrétan arról lenne szó, hogy valamennyi nukleáris töltetű interkontinentális, földi telepítésű rakétát megsemmisítenének, s kizárólag a tengeralattjárókon telepítettek maradnának meg. Kétségtelen tény, hogy a világ kedvezően fogadta ezeket az egymást követő, többnyire megnyugtató lépéseket vagy döntéseket, ám nem feledkezik meg azokról a súlyos problémákról sem, melyeket ezen döntések elfednek akár a hagyományos, akár a nukleáris fegyverzetektől van szó. 1990. novemberében Európában aláírták a hagyományos fegyverzetekről rendelkező szerződést, amely a keleti katonai tömb e területen meglévő mennyiségi túlsúlyát volt hivatva korlátozni. Ennek az egyezménynek az alkalmazása elég kockázatossá vált, mivel azt a Szovjetunió kötötte, de az utódállamoknak kell betartaniuk. Igaz, hogy Grúzia kivételével, 1992. január 30. óta valamennyi volt szovjet köztársaság tagja az Európai Biztonsági és Együttműködési értekezletnek (EBÉÉ). A nehézség azonban ennek ellenére fennáll a hagyományos fegyverzetkorláto- zási egyezmények tiszteletben tartását illetően, hiszen ezek az államok újkeletű függetlenségüket esetenként jelentős létszámú nemzeti hadseregek felállításával akarják megszilárdítani. Másfelől, ami a nukleáris fegyverzeteket illeti, az exszov- jet potenciál csökkentése feltételezi, hogy az Oroszország által történő ellenőrzés kérdését előzetesen szabályozzák a FÁK-on belül. Úgy tűnik, Washington és Moszkva nyomása alatt bizonyos előrelépés már történt. 1992. május^ 23-án az USA és négy FÁK állam (Oroszország, Ukrajna, Belarusz és Kazahsztán) Liszabon- ban aláírta a START-szerződés alkalmazási jegyzőkönyvét, amely egyrészt megerősíti Oroszországot, mint a FÁK egyedüli nukleáris államát, másrészt a többieket - hét éves határidőn belül - kötelezi területüknek a nukleáris fegyverektől való megtisztításra. Világosan kell azonban látni, hogy ez alatt a hosszú átmeneti periódus alatt a FÁK-on belüli súlyos válságok kérdésessé tehetik az aláírt egyezményeket. S Nyugat-Európa? Az Egyesült Államok és Oroszország egyébként nem fogadják el, hogy a végtelenségig csökkentsék saját nukleáris potenciáljukat anélkül, hogy Kína, Franciaország és Nagy-Britan- nia ne kötelezné el magát ebben az irányban. Tudnivaló, hogy e három ország soha nem követte az USA-t és a volt Szovjetuniót fegyverkezési versenyükben és hosszú távon korlátozták magukat a minimális, de elégséges elrettentő erők szintjén. Politikai szempontból ugyanakkor nehéz lenne számukra mindenfajta nukleáris leszerelést visz- szautasítani. Egy adott küszöb alatt azonban, nukleáris fegyverzetük nem jelentene már elégséges elrettentő erőt. Figyelemre méltó, hogy a nyugati szakértők komolyan számolnak azzal a lehetőséggel, hogy az amerikai-orosz kettős egy mélyebb stratégiai egyetértésre jut. Ézt a lehetőséget erősíti pl. Jelcin elnöknek a Biztonsági Tanácsban 1992. január 31-én elhangzott kijelentése, mely szerint hozzájárul egy „globális védelmi rendszerhez”, azaz valójában a még Reagen elnök által szorgalmazott, s az akkori szovjet vezetést kétségbeejtő „stratégiai védelmi kezdeményezéshez”. A nukleáris fegyverzetcsökkentés és az új nemzetközi rend így kapcsolódik szorosan egybe. Éppen ezért, a két nyugat-európai nukleáris hatalomnak, Franciaországnak és Nagy-Britanniának, vélik a szakértők, s némely politikusok, őrködniük kell azon, hogy ne hagyják magukat túlhaladni az amerikai „keleti politika” által, hiszen az amerikai politika ugyanazokat a célokat követi, mint az új Oroszország: gazdasági okokból a katonai kiadások drasztikus csökkentése lehetőleg az elért hegemonisztikus pozíciók legcsekélyebb feladása nélkül. Az amerikai „keleti politika” tekintetében jelentkező nyugat-európai félelmek a stratégiai adottságok teljes felfordulására és azokra az új - politikai, pénzügyi, technológiai stb. - kihívásokra vezethetők vissza, melyekkel az Európai Közösségnek szembe kell néznie. Politikai szempontból az EK-nak azok az elkerülhetetlen válságok jelentenek nagy kihívást, melyek az egykori Kelet-Euró- pában és a volt Szovjetunióban robbantak ki. Más szóval, az EK-nak minden áron el kell kerülnie, hogy a szociális-, határ-, etnikai vagy vallási konfliktusok olyan válságokhoz vezessenek, melyek az európai biztonságot fenyegetik, miközben Kelet-Európa új államait, beleértve a volt szovjet köztársaságokat is fokozatosan be kell vezetniük egy olyan közös biztonsági rendszerbe, amely összeegyeztethető szuverenitásukkal és függetlenségükkel. Ugyanakkor a jugoszláv eset, egy olyan válságtípus előképe, melynek ismétlődése nincs kizárva, megmutatta, hogy az EK még nem érett arra, hogy az ilyen típusú válság hatékony megoldásához hozzájáruljon. Ezekhez a nehézségekhez járulnak még a tömegpusztító fegyverek elterjedésének a kockázatai. Ismeretes, hogy a FÁK jelenlegi dezorganizációja mindenfajta kiáramlásnak (fegyverek, tudományos, technológiai adatok, stb.) utat enged a Dél országia felé. Már a Szovjetunió eltűnése előtt egy tucat harmadik világbeli ország volt képes arra, hogy hamarosan tömegpusztító - ballisztikus, nukleáris vagy vegyi-fegyverekkel rendelkezzen. A Szovjetunió eltűnése csak növeli a kockázatot, különösen a Közel-Keleten és a Maghreb országokban. Költséges ellenintézkedések Az új stratégiai adottságok, akár Európa, akár a Dél vonatkozásában, gyors ellenintézkedéseket tesznek szükségessé, melyek természetesen igen költségesek. így, a hagyományos fegyverzetek mennyiségi korlátozása és egyúttal e fegyverek iránti érdeklődés megújulása növekvő technológiai „kifinomulásukat”, azaz jóval nagyobb professzionalizáció- jukat eredményezi, s ezzel előállítási és működtetési költségeik számottevő emelkedését. Továbbá, egy európai rakétaelhárító védelmi rendszer pa- rancsolónak tűnő szükségessége ugyancsak jelentős kiadásokat von maga után az űrkutatás területén. Márpedig, az új stratégiai konjunktúrából származó programok finanszírozása nagyon problematikus lesz, ha a közvélemény a „szovjet fenyegetés” megszűnte után mindenképpen a „béke osztalékát” várja. S túl ezen: a nyugat-európai közvélemény még mindig sokkal érzékenyebb a Moszkva és Washington közötti enyhülésre, mint azoknak a kockázatoknak a megnövekedésére, melyekkel az Európai Közösség 1989, a „szabadság éve” után kénytelen szembenézni. . . Dr. Csizmadia Sándor JPTE BTK Filozófia Tanszék Június első hetében Budapesten tartotta a NATO idei munkaműhely tanácskozását. Képünkön: Antall József miniszterelnök üdvözli dr. Roger Weissinger-Baylont (j), a munkaműhely elnökét és J. B. Davis (b) tábornokot, a munkaműhely tiszteletbeli elnökét a tanácskozás megkezdése előtt. ♦ t 4 4 i
