Új Dunántúli Napló, 1993. május (4. évfolyam, 118-146. szám)

1993-05-25 / 141. szám

1993. május 25., kedd üj Dunántúlt napló 11 Salzburg, a gazdag város Salzburg Európa gyöngy­szeme. Festői látképe, barokk templomai, palotái, parkjai a fo­tóalbumok kiemelkedő lapjára tartoznak. A zene világában be­töltött szerepe egyedülálló. Fesztiváljai a legkiválóbb zene­karok, énekkarok, szólisták ta­lálkozója, melyet a város a han­gulatos környezetben, igényes módon rendez meg. Ezen részt- venni mind előadóként, mind hallgatóként rangot jelent. Szépsége, zenekultúrája az egész világot idevonzza. Ez az „egész világ” megteremti a maga külön atmoszféráját, amely Salzburg arculatát, han­gulatát úgy formálja, hogy a vi­lág népeinek ittléte, nyüzsgése egy különálló turisztikai érde­kességgé, élménnyé vált. Ez az élmény inspirálta jegyzetemet. Salzburg nemcsak a zene és szépség városa, hanem a gaz­dagság, a jólét színhelye. Ez meglátszik utcáin, házain, üzle­tein. Lakosai szinte a város ala­pításától kezdve gazdagok. Ki­váló hercegérsek uralma a jólé­tet tovább növelte. De idehozza a pénzét a világturizmus, zömé­ben jómódú képviselőivel. Szőke, jó húsban lévő germá­nok női egyedei, mint a jégtörő hajók, úgy sodorják el a járóke­lőket, s a mögöttük keletkező űrben férjeik, gyerekeik köve­tik. Elképesztő sok a kínai, ja­pán, koreai. Ez néha oly mérté­ket ütött meg, hogy a járókelők túlnyomó többsége ferde szemmel nézett ránk. Nem állí­tom, hogy itt mindenki jómódú, nagypénzű. Van itt bőven háti­zsákos fiatal, aki járdaszegélyen ülve falatozik és természetesen a hajdani „Ostblock” képvise­lői, akik ha nem is két fillérért, de mégis hozzáférhető áron tudnak ízléses holmihoz jutni. De a Getreidegasse híres passzázsai csodálatos kirakatai­ban kiállított árukkal a millio­mosok igényét is ki tudja szol­gálni. Némely cikk olyannyira drága, hogy szinte hihetetlen és ironizálásra késztet. Rászok­tunk, hogy átszámítsunk min­dent forintra és utána rögtön vi­szonyítjuk a fizetésünkhöz. így például a következő „vicces” árakkal találkoztan. Nyak­kendő, - (szép és ízléses) már hatezer forintért kapható. Női fürdőruhához negyvenezerért hozzá lehet jutni. Igaz, a ruha tele volt aggatva bizsukkal és a mellékelt fényképen látható volt a karácsonyfaszerű fürdőző hölgy is. Elképzelhető, hogy a hölggyel együtt kerül ennyibe. Mindig csodálója voltam az órás kirakatoknak és örök rej­tély előttem az ott található órák fantasztikusan magas ára. Én naivan egy karórától annyit vá­rok el, hogy meglehetősen pon­tosan mutassa az időt, tetszetős külleme legyen és működjön. El kell azonban ismernem, vannak magasabb igények is, és ezeket is ki kell elégíteni. Nehezen hi­hető, de tény: három különböző üzletben három karórát kínáltak kétmillión felüli árért. Mind­egyik mellett hosszú leírás mél­tatta az óra kiválóságát. Az első egy „művész” karóra volt, mely három egymásba tolt ovális óra­szerűből állott. Számlapjuk he­lyén az általam még nem ismert „művész” színes zománc pöty- tyei, vonalkái voltak láthatók. (Nagyárpádon a búcsúban lát­tam hasonlót, - valamivel ol­csóbban). Hogy az időt mikép­pen mutatja, az így nem derül ki. A második karóra kiemelt erénye az volt, hogy 2100-ig beprogramozta a Hold állását. Elképzeltem magamat 2100-ban, amint egy szociális otthon lichthofra tekintő szobá­jában élvezem az aggkor min­den örömét, és legjobban az ér­dekel, vajon újhold van-e, vagy telihold. A harmadik óra neves cége arról biztosított, hogy ez a szerkezet 50 méterrel a víz alatt is működik. Még szerencse az ilyesmi, hisz hol érdekel leg­jobban a pontos idő? Nyilván 50 méterrel a víz alatt. Hadd tudjam meg mielőtt megfulla­dok, pontosan mikor is történik az. A gazdagság tényét, látvá­nyát különböző lelki beállított­sággal lehet tudomásul venni. Mi, akik a többkulcsos ÁFA or­szágából jöttünk, természetesen nem ezekben a boltokban vesz- szük meg a nyakkendőt, és nem tudunk kétszobás öröklakás áráért karórát vásárolni. De nem irigykedünk, nem haragszunk ezért Salzburgra. Csodáljuk szemet gyönyörködtető kiraka­tait, színes forgatagát, az Ün­nepi Játékokra érkezett estélyi ruhás közönséget, mely ottani szokás szerint már 2-3 órával az esti koncert előtt sétálgat a Festspielhaus környékén be-be térve egy kis feketére, sörre a hangulatos, vidám zenét su­gárzó vendéglők valamelyi­kébe. Fél órával a hangverseny előtt a közönség már a hangver­senyterem előtti járdán sétálgat fel s alá. Nézegetik egymás kol­lekcióját, társalognak, ismerő­söket keresnek. Itt-ott feltűnik egy ismert híresség, aki körül pillanatok alatt csoport keletke­zik videóval, fényképezőgé­pekkel, tv-riporterrel. Köze­lünkben egy csoport közepén kellemes baritonhangú úr társa­log. - Ki ő? - kérdezem szom­szédomat. - Nicolai Giaurov - válaszolja nagy tisztelettel. Hát persze, hogy ő. Most nem Me- fisztó, nem Fülöp király. Kel­lemes „polgári” arcára így ne­hezebb ráismerni. Néhány perc múlva már udvarias társalgási formula után autógrammot ad egy programfüzet címlapjára. A jegyek ára változó, de ter­mészetesen alkalmazkodik a vá­ros és esemény rangjához. Egy csillagokkal telitüzdelt operae­lőadás középső sorba szóló je­gyei 30-40 ezer forintosak. - Az előadások után még nincs vége a napnak. A hagyományos salz­burgi szokás szerint a koncert közönsége étterembe megy va­csorázni. Ennek költsége elkép­zelhető. (Számunkra elképzel­hetetlen, kifizethetetlen.) íme egy kukkantás a gazdag város életébe. Maga a gazdag­ság látványa, értékelése turisz­tikai élmény. Résztvenni benne saját költségünkön legfeljebb egy kínai ebéd és egy finom, va­lódi Eduscho kávé erejéig lehet. Úgy tekintjük, mint egy mesét, melynek nincs realitása a volt közép-kelet-európai lakosok számára. Hacsak... hacsak csoda nem történik és meg nem jelenik a jó tündér egy gazdag úr személyében, akinek varázs- vesszejére kinyílik előttünk va­lamennyi kapu és egy-két napra beléphetünk gazdagságába, amit úgy élvezhetünk, mintha ott születtünk volna. Az élet mindenkinek tartozik legalább egyetlen csodával. Dr. Szalai István Önkormányzati tulajdonú bérlakások Az állami bérlakások eladása 1988-1992 (ezer db.) Év Ország összesen Ebből: Budapest 1988 8,7 1,6 1989 18,7 5,6 1990 54,0 5,6 1991 82,1 47,0 1992 74,1 47,3 Az értékesített lakások forgalmi értéke, eladási ára (ezer Ft) 1990-1992 1990 1991 1992 Egy lakásra jutó forg. érték 1148,5 1121,5 1024,9 Egy m2-re jutó forg. érték 21,2 21,8 23,1 Egy lakásra jutó eladási ár 268,8 259,8 236,3 Egy m2-re jutó eladási ár 5,0 5,1 5,3 A nagykövet véleménye A vállalkozói gátlástalan­ság, a szülői felelőtlenség és az emberi butaság megnyil­vánulásának tartja Rácz Ist­ván, Magyarország tokiói nagykövete a két Japánba szerződtetett lánnyal kap­csolatban történteket. Mint már jelentettük, két magyar lány szökött meg csütörtö­kön abból a hirosimai bár­ból, ahová kiközvetítették őket. „Nehezen hihető, hogy a közvetítő nem tudott arról, hova, milyen intézménybe szerződtetik a lányokat, is- memiök kellett a japán szex­ipar működését” - mondta Rácz István. A japán újsá­gok szerint hasonló esetek gyakran fordulnak elő Dél-Kelet-Ázsiából szár­mazó táncosnőkkel. A kér­désre, hogy nem érintik-e hátrányosan a Japan Koop KFT. egyéb üzleteit is a tör­téntek, a hírek szerint ugyanis a cég például bűvé­szeket is ki szeretne hozatni Japánba, sőt nem vet-e álta­lában is árnyékot az ügy kapcsolatainkra, a nagykö­vet kifejtette: a közvetítő sa­ját üzleti hírnevét rombolja le és az ő felelőssége, ha ilyen ügyletekbe is belebo­nyolódik. Rácz István azt is nehez­ményezte, hogy a lányok szülei csak azután kérték a külügyminisztérium köz­benjárását, segítségét, mi­után a lányok pácba kerül­tek. 1992-ben tovább folytatódott az önkormányzati tulajdonú la­kásállomány privatizációja. % Az elmúlt évben 74,100 la­kást adtak el az önkormányza­tok ennek kétharmadát Buda­pesten. Ezzel az önkormányzati bérlakásállomány aránya to­vább csökkent a teljes lakásál­lományon belül: 1990 elején 22 százalék volt, 1993 elején pedig már csak 17 százalék. A privatizáció felfutásának immár öt éves történetében elő­ször fordul elő, hogy az előző évhez képest csökken az eladott lakások száma. A csökkenő számból még korai lenne egy új tendencia kialakulására követ­keztetni hiszen az elmúlt évben több viszonylag nagyobb bér­lakásállománnyal rendelkező önkormányzat is változtatott eddigi magatartásán: a bérlaká­soktól való gyors megszabadu­lás helyett a bérlakásokkal való gazdálkodásra készített terveze­teket. Ez csökkentette, fékezte az eladások számát, egyes tele­püléseken pedig teljesen leállí­tották a privatizációt. Néhány település önkormányzat pedig - amelyek közt megyei jogú vá­rosok is vannak - továbbra sem értékesít bérlakásokat. Mindezekből az következik, hogy a végleges értékeléssel egy-két évet várni kell. Addig kérdés marad, vajon sikerrel jár-e a privatizációt ellenző ön- kormányzatok terve, és javul a bérlakásállomány színvonala, több és jobb lakás elosztásra lesz lehetőség, vagy pedig vál­tozatlan marad a helyzet, amelyben az egyébként is erős lakossági nyomás a privatizáció ismételt emelkedését fogja ki­kényszeríteni. Több érv szól amellett is, hogy a privatizáció az elmúlt évben érte el csúcspontját. Az eladási ütem növekedését két tényező is korlátozza. Egyrészt a jobb minőségű lakások (és bennük a „jobb minőségű”, vagyis a magasabb árra is fize­tőképes vevők) száma jelentő­sen csökkent. Másrészt a még meglevő gyengébb minőségű egyre inkább már csak lakóte­lepi lakások bérlői az alacso­nyabb árat sem tudják megfi­zetni. Egyelőre szórványos je­lenség, de jelzésértékű, hogy néhány önkormányzatnál a ko­rábbi bérlők vissza kívánják adni a már megvásárolt bérla­kást, tehát a bérlői státusz visz- szaállítását kérik. Mind a kínálati, mind a ke­resleti oldalon tehát beszűkülni látszik a bérlakáspiac. Bár a fő­városban tovább tart az eladá­sok növekedése, az előző év növekedését nézve ez is inkább stagnálásnak nevezhető. A KSH 1990 óta megfigyeli az eladott lakások értékadatait is. Az eladott lakások becsült forgalmi értéke 1990-ben or­szágosan 1 149 000 forint volt, a fővárosban ennél lényegesen magasabb, 1 681 000 forint. Azóta folyamatosan csökken a mutató értéke, amely az inflá­ciót is beszámítva a forgalomba kerülő lakások romló minősé­gét jelzi. Ezt bizonyítja, hogy az egy m2-re jutó forgalmi érték is alig 10 százalékkal nőtt két év alatt. A fővárosban 1991 -ben már csak 160 ezerrel, 1992-ben pedig 140 ezer Ft-tál nagyobb az átlagos forgalmi ér­ték az országos átlagnál. 1990-ben a tényleges eladási ár országosan 23%-a volt a for­galmi értéknek. A fővárosban ez az arány nem ért el a 20%-ot. Azóta folyamatosan csökkent ez az arány, Budapesten is. Sorskérdéseink Az Új Dunántúli Napló több alkalommal is tájékoz­tatta olvasóit arról az előadás- és vitasorozatról, amelyet a Honvéd Hagyományőrző Egyesület Baranya Megyei Szervezete kezdeményezett és amelynek eddig két rendezvé­nyére került sor. Dr. Arday Lajos történész kandidátus, a Középeurópai Intézet tudo­mányos főmunkatársa, egy­ben a Honvédelmi Miniszté­rium főtanácsadója, dr. Rajczi Péter ny. tanár tartott előadást. * Dr. Arday Lajos a korábbi soknemzetiségű birodalmak le­bomlásából kiindulva vezette le mai helyzetünket. Az első vi­lágháború után csak a győzte­sek javára érvényesült a Wil- son-féle önrendelkezési elv és a győztes nagyhatalmak csupán a hozzájuk csatlakozott utódál­lamok életképességére voltak tekintettel; elvetve ezzel a ké­sőbbi érdekütközések magvait, amikor ugyanazt az etnikai el­vet a vesztesek, elsősorban ha­zánk, ill. a magyar nemzet szempontjainak figyelembe vé­tele nélkül sutba dobták. A má­sodik világháború körül lezaj­lott történések viszont azt bizo­nyították, hogy ezeknek az ér­dekütközéseknek megoldása nem lehet a határok átszabása - jóllehet az 1941. évi, megnöve­kedett területű Magyarország sokkal inkább közelítette a nemzetállam fogalmát, mint a szomszédságunkban bármelyik államalakulat, ide nem értve ér­telemszerűen Ausztriát. A jaltai konferencián, ame­lyen az 1937. évi határok visz- szaálIrtásáról döntöttek, a nyu­gati hatalmak feláldoztak nem csupán minket, háborús ellenfe­lüket, hanem azt a Lengyelor­szágot és Csehszlovákiát is, amelyeket pedig éppen a főel­lenség, Németország rohant le. A szovjet terjeszkedés ké- nyére-kedvére hadizsákmányul dobták oda ezt a területet, visz- szaállítva egyszersmind a ma­gyarság számára legkedvezőt­lenebb etnikai helyzetet. Mégis, az etnikai, nemzetiségi problé­mákkal terhelt államok közötti viszályok kiküszöbölésének le­hetséges módja csak az integrá­lódás, a regionális kapcsolatok építése és a határok spiritualizá- lódása lehet. Erre pedig a napja­inkban olyan körülmények kö­zött van égető szükség, amikor a kétpólusú világ megszűnése után éppen a védekezési kény­szer múltával a nacionalizmus újraéledésének jelei mutatkoz­nak, s nem csupán környeze­tünkben, hanem a nyugati vi­lágban is. Elsőként tehát az érdekellen­téteket kell rendezni, bármilyen mélyrehatóak, bármennyire tör­téneti eredetűek is azok. Van rá példa, hogy ez az út nem járha­tatlan: a német-francia együtté­lés is több évszázados vetélke­dés sérelmein túllépve fejlődik a kívánatos irányban. Nem vé­letlen a visegrádi kezdeménye­zés: a társadalmak fejlődése, szerkezete tekintetében is ha­sonlóság van ezek között az or­szágok között - jövőbeni útjaik, törekvéseik is közös irányba mutatnak. Magyarország és a magyar nemzet földrajzilag eltérő kép­ződmény. A Kárpát-medencé­ben határainkon túl három és fél millió magyar él, akik a nemzethez tartozóknak vallják magukat, és akiket mi is a nem­zethez tartozóknak tekintünk. Ismét csak Ausztria kivételével, minden szomszédos országban jelentős számú, több százezres, sőt a milliós nagyságrendet is elérő lélekszámú magyar ki­sebbség él. Egyes országok na­cionalista erői, nem ritkán a ha­talom támogatásával töreksze­nek ennek a kisebbségnek az elsorvasztására. Ez nyilvánvaló ütközési felület, amely komoly akadálya lehet az integrálódó Európába történő beilleszkedé­sünknek, mert ott nem fogad­nak be potenciális tűzfészkeket. Kulcskérdés a gazdasági talpraállás. Helyzetünket az ha­tározza meg, hogy az ún. keleti blokk a világpiaci versenyből kiszakítva a telithetetlen szov­jet piac igényeihez mérten ala­kított struktúra mellett nem tar­tott - nem tarthatott - lépést a világon időközben elért fejlő­déssel, az utolsó évtizedekben pedig éppen a Nyugat finanszí­rozta hitelekkel a gazdaságtalan termelést. A felgyülemlett adó- ságállomány, tőkeszegénysé­günk ellenére is van remény a felzárkózásra, mértékadó nyu­gati gazdaságpolitikai szakér­tők is úgy értékelik lehetősége­inket, hogy 7-8 éven belül in­tegrálódhatunk teljes mérték­ben az Európai Gazdasági Kö­zösséghez, egy ütemben Cseh­országgal, Lengyelországgal és Szlovéniával. A gazdaság problémáinál nem kevésbé éles kérdés vé­delmi képességünk. Itt a diplo­máciai tevékenység és a kato­nai erőforrások mellett még egy tényezőről kell szólnunk: a vé­delmi képesség és a gazdasági megerősödés összekapcsoló­dik. Hazánk gazdasági erejénél fogva is nyújtson védelmet, hasznos példát és támaszt ép­pen a regionális együttműködés formáin keresztül a határain túl élő magyarság számára. Mindezek megvalósításának gyújtópontjában az a feltétel je­lentkezik, hogy legyen közép- osztályunk. A tényekkel szem­benézve meg kell állapítanunk, hogy a XIX. században kiala­kult magyarországi középosz­tály német és zsidó gerincre alapozódott, bár a történelmi ország nemzetiségi vidékein hasonló módon jelentkezett szlovák, román, szerb etnikum­ból eredő, gazdagodó keres­kedő-iparos, értelmiségi réteg, és nem vitás, hogy ezeknek ki- sebb-nagyobb hányada időle­gesen vagy véglegesen asszimi­lálódott - spontán módon. Igaz­talanok viszont azok a vádak, amelyek erőszakos asszimilá­ciót rónak fel a magyarságnak. Jellemző, hogy Pest és Buda korábban túlnyomóan német, részben szerb lakossága éppen a Bach korszak abszolutizmusa idején vált magyarrá, amikor pedig ilyen irányú erőszak szóba sem jöhetett. Földrajzilag a mai határok közötti országban az 1930-as években megindult ugyan a kö­zéposztály kialakulásának fo­lyamata, ezt azonban közel fél évszázadra megszakította az a tény, hogy szovjet érdekszfé­rába kerültünk. Ma úgy állunk, hogy a gazdasági felemelke­désnek a középosztály lehet a hordozója, és végső pillanathoz érkeztünk, hogy ez végre ma­gyar legyen. A középosztály esetében fon­tos kritérium: a polgári, vagy az etnikai jelleg dominál-e. A ki­rekesztés vádja könnyen utolér és utóiért már eddig is bennün­ket, de nem a származás és nem a név határozza meg, ki a ma­gyar. Még inkább nem lehet úgy élezni a kérdést, hogy ki a magyarabb. A társadalom mai feszültségeivel szembeni kie­gyenlítődést csak a polgári kö­zéposztály erőteljesebbé válása hozhatja meg, ha ez a veszély- helyzetre figyelemmel a nem­zeti egységet is képes létre­hozni. Mégis: a legnagyobb sors­kérdés az, hogy fogyunk. Ha ezt az irányzatot nem sikerül megfordítanunk, hazánkon be­lül is kisebbségbe szorulunk, miközben a környezetünkben élő nemzetek létszáma erőtelje­sen növekedést mutat. Morális, hitbeli megújulás, lelki ébredés nélkül a nemzet­halál rémképe szomorú való­sággá válhat. Ezt a veszélyt aláhúzza az a kiszolgáltatottsá­gunk, melynek közepette nem tudatosodik eléggé széleskö­rűen a társadalmi összefogás igénye a huszonnegyedik órá­ban. Kovácsy Zoltán l * i i Az élet mindenkinek tartozik legalább egy csodával

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents