Új Dunántúli Napló, 1993. május (4. évfolyam, 118-146. szám)

1993-05-24 / 140. szám

1993. május 24., hétfő aj Dunántúli napló 7 c\ Zamjatyin így emlékszik Andropov halála után Brezs- nyev foroghatott a síijában, amikor nem Gorbacsovot, ha­nem Csernyenkót választották meg az SZKP vezetőjének - nyilatkozta Leonyid Zamjatyin a Kontinent című szófiai napi­lap legújabb számában megje­lent visszaemlékezésében. A már nyugdíjas Zamjatyin, aki diplomataként, a TASZSZ vezérigazgatójaként, az SZKP KB nemzetközi osztályának ve­zetőjeként dolgozott, s a Politi­kai Bizottság 12 bizottsága kö­zül 11-nek is a tagja volt, közel­ről figyelhette Hruscsov, Brezsnyev, Andropov, Cser- nyenko és Gorbacsov tevékeny­ségét, beleláthatott a Kreml ku­lisszatitkaiba. Zamjatyin szerint Hruscsov félig analfabéta volt. Négy álta­lános osztályos végzettsége után elvégezte a legfelsőbb párt­iskolát, de például fel kellett ol­vasni neki, mert egyedül nem szeretett olvasni. Zamjatyin szerint Hruscsov helyett min­dent Nadja, a pártvezető gyors­írója írt, Hruscsov keze írásával egyetlen dokumentum sem ta­lálható az egykori Központi Bi­zottságnál. A visszaemlékező szerint Brezsnyev ereje éppen gyengeségében rejlett, mármint abban, hogy a Hurscsov-ellenes palotaforradalmat végrehajtó erők számára Brezsnyev komp­romisszumot jelentett. Tulaj­donképpen véletlenül lett az SZKP és a szovjet állam veze­tője. Az első időkben Brezs­nyev még azt mutatta, hogy tud dolgozni, azonban 1976-tól - két agyvérzés után - a gyakor­latban szellemileg impotenssé vált. Brezsnyev beteg volt, azonban környezete szüntelenül arról biztosította, hogy „állam­férfi-géniusz”, s győzködték, hogy írja meg visszaemlékezé­seit a „Kicsi-földről”, amelyen aztán egy egész kollektíva dol­gozott. Az országot lényegében az Usztyinov-Andropov-Gro- miko triumvirátus irányította, s nem igaz, hogy Szuszlov erős figura lett volna - nyilatkozta Zamjatyin. Zamjatyin szerint az afga­nisztáni bevonulásról mindösz- sze 6 ember döntött. A Politikai Bizottság kiválasztottjainak szűkkörű ülésén Csernyenko vezette a jegyzőkönyvet, amely szerint Brezsnyev is megsza­vazta az afganisztáni szovjet lé­pést. A visszaemlékező szerint Brezsnyev Andropovban látta utódját, s mindenki megkérde­zése nélkül nevezte ki az egy­kori magyarországi nagyköve­tet Szuszlov helyére, az SZKP második emberévé. Zamjatyin szerint Andropov már ekkor be­teg volt, de ezt csak kevesen tudták. Andropov halála után Gorba- csovnak kellett volna jönnie, azonban az utolsó pillanatban Usztyinov marsall nem terjesz­tette elő a főtitkárrá történő vá­lasztásától szóló javaslatot. Zamjatyin szerint nagy hiba volt, hogy Gorbacsov csak Csernyenko után került az SZKP élére. Zamjatyin elismerte, az ak­kori rendszer egyik legfőbb hi­bája az volt, hogy a szövetségbe tömörült különféle országokat egy központ, egy párt irányí­totta. Keller Tivadar KGB-tisztek munka­vállalása Afrikában A KGB volt alkalmazottai és a szovjet katonai akadémiák diplomájával rendelkező tisztek a szó szoros értelmében elárasz­tották álláspályázataikkal a dél-afrikai Prichard Security céget, amely nagyvállalatok biztonsági igényeinek kielégíté­séről gondoskodik.- Naponta tömegével kapjuk az ajánlatokat magasan képzett orosz katonatisztektől - közölte a cég fokvárosi részlegének ve­zetője a The Sunday Timesban. - A legkülönbözőbb szakembe­rek dolgoznának nekünk, a he­likopterpilótáktól a felderítőkig, akik ipari kémkedési tapasztala­tokat szereztek az Egyesült Ál­lamokban. Nem kevés azoknak a száma, akik olyan cégeknek ajánlják fel szolgálataikat, ame­lyek a vállalatok biztonságának és őrzésének szervezési kérdé­seivel foglalkoznak. A dél-afrikai belügyminiszté­rium egyik illetékesének kije­lentése az ITAR-TASZSZ hí­rügynökség szerint valóságos hidegzuhanyként érte azokat, akik még mindig azt képzelik, hogy Dél-Afrika „a fehér ember paradicsoma”. Johhannesburg- ban közölték ugyanis, hogy az álláspályázatokat a dél-afrikai bevándorlási hivatal szemrevé­telezi, de abból indulnak ki, hogy az országnak éppen elég saját munkanélkülije van, köz­tük fehérek is szép számmal. Új rejtélyek Robert Kennedy ügyében Ma már csak Teddy, a kissé elhízott és megőszült Kennedy szenátor emlékezteti az idősebb tévé-nézőket a hatvanas évek nagy korszakára, amikor két fi­vére vitte a prímet a Fehér Ház-. ban. Azok a golyók, amelyek hajdan véres pontot tettek John és Robert Kennedy pályafutá­sán, máig is foglalkoztatják az Államok lakóit. Egyesek úgy vélik, hogy túlontúl gyorsan zárták le akkor Robert Kennedy dossziéját. Nem kisebb személyiségek követelik most a vizsgálat újra megindítását, mint Oliver Stone, Norman Mailer és Mar­tin Sheen. Az indíttatás Stone-tól ered, aki a nevéhez kötődő, nagysikerű JFK film forgatása közben vélt összefüg­géseket felfedezni a dallasi és los angelesi gyilkosságok közt. Sajtókörökben tudni vélik, hogy a filmnél alkalmazott igazság­ügyi szakértők - akik belülről ismerték a negyedszázada tör­tént merényletet - súgtak vala­mit Stone-nak. Az Ambassador hotelben elfogott Shirhan-Shir- han gyilkos fegyvere eszerint csak „Ezsau keze” volt és a hát­térből mindkét esetben ugyan­azok az erők voltak a megbízók. Vagyis öt évvel ezt megelőzően Texasban is. Osztozik ebben a feltevésben Paul Schrade is, aki Robert Kennedy, közvetlen munkatár­saként nem csak jelen volt, de maga is megsérült a merénylet­nél. A politikai tanácsadó most nem kevesebbet állít, minthogy annak idején az FBI néhány ta­nút eltüntetett, másokat megfe­nyegetett és manipulálta a bizo­nyítékokat is. Schrade úgy véli, hogy az ítéletébe már belenyu­godott és lehiggadt palesztin bérgyilkos egy újabb kihallga­tásnál nyilván többet el fog árulni, mint akkor a villamosz- szék árnyékában. Teheti, hiszen a Sing Sing élete végéig meg­védi a felbújtók haragjától. Az etnikai csoportosulások a háború előtt. Az új tartományok a Vance-Owen terv szerint Korridor Eszak-Boszniában Két birkapásztor, három autó és egy szalmakalapos bá­csi, aki a menetiránnyal szem­ben kerekezett - ennyien köz­lekedtek a Belgrád-Zágráb au­tópályán aznap, amikor Észak-Boszniába indultunk. A kétszer kétsávos gyönyörű au­tópálya nagyon jó állapotban van, akár autóversenyeket is lehetne tartani rajta. Mesélik, Brezsnyevnek volt ilyen privát sztrádája annak idején, úgy re- pesztett rajta, ahogy csak akart. Nyolcvan kilométer után balra kell letérni, előbb fizetni kell, a régi békeidőkből csak az autó­pályadíj maradt meg, különben az út a senki földjére, vagyis a haramiák közé vezet, aztán jön csak Horvátország. A Száva felé haladó bekö­tőút még mindig békehangula­tot áraszt, egészen addig, amíg meg nem érkezik az autós a kuzmini gépállomáshoz. Az út szintjétől kissé lejjebb fekvő térségben most is gépeket tar­tanak, csak kicsit több rajtuk a hernyótalp a megszokottnál, - egy tucatnyi tankot ástak be a sztráda tőszomszédságában, s álcázták hálóval - minden es­hetőségre készen. A harcko­csik ágyúcsöve az út felé néz, csakhogy minden arra járó tudja, ki az úr a környéken. Az első meglepetés: az út mellett lévő privát benzinkútnál van benzin, sőt, kicsit olcsóbb is, mint Belgrádban, csak két márkát kérnek a szuperért. A falon Árkán kapitány és önkén­tesei feszítenek minden méret­ben és pózban a - szerb önkén­tes gárda naptárlapjain. Azért van sör is, belgrádi gyártmány, régi zágrábi sörösládákban. Kuzminból kifelé jövet egy igazi optimista felirat: ház el­adó. Innen a boszniai határ már csak néhány kilométer. Az úton a határállomás már szabá­lyos útlevélvizsgálatot jelent, előbb szerbiai, aztán boszniai szerb milicistákkal, a bosznia­iak egyenruhája egy kicsit sö- tétebb, egyébként alig lehet megkülönböztetni őket. Bosz­niába voltaképp senki se igyekszik rajtunk kívül, kifelé viszont buszok és teherautók sokasága, vendég- munkások mennek vissza a békés Német­honba. A határállomás egykor poros falu volt, Rácának hív­ják, most hirtelen hírnévre tett szert, s rozsdás vasúti hídján naponta sokszáz jármú dübö­rög át. A síneket bepallózták, de a személyautók kerekeit igencsak próbára teszi a sok hiányzó deszka. Szemben vé­geláthatatlan sorban özönlenek a faszállító kamionok, pótko­csis teherautók. Épp a napok­ban vádolták meg a szomszé­dos szerb ország főnökét, Go­ran Hadzic krajinai elnököt az­zal, hogy rönkökből meggaz­dagodott. Az első falu Dvorovi, a fel­iratot valamilyen becsapott rögtönző kiegészítette: lopovi - vagyis tolvajok. Innen már csak rövid az út Bijelináig, az első igazi boszniai városig, ahol már megcsapja az embert a háború szele. A fákra és a fa­lakra gyászjelentések tömege van kitűzve, az asszonyok többnyire feketében, a férfiak kicsit kapatosán, kezükben az elmaradhatatlan géppisztolyt lóbálva sétálnak, s néha a leve­gőbe eresztenek egy sorozatot, ha dühösek, elfelejtik az ég felé fordítani a fegyver csövét. Két dollárért egy siheder vál­lalkozott arra, hogy megmu­tassa a muzulmán templomok helyét, - semmi sem látszik, csupasz grund maradt a török múltból. Az út kifelé már hadiösvény sokhelyütt. Van ahol csak gid- res-gödrös földút, a teherau­tók hatalmas mélyedéseket szakítottak ki. Az útmenti fá­kon dróthuzalok, a háborús te­lefonkábel így néz ki. Van, ahol még látszik a régi tele­fonoszlop, derékba tört, a le­lógó drótokat inda nőtte be. Virágkorukat élik viszont az ellenőrző állomások, szinte tízkilométerenként állítják meg a gyanúsnak tetsző jár­műveket. A makadámúinál egy kanyarban tarackágyúk védik a körzetet, nem lehet vé­letlen, hogy épp ide telepítet­ték őket. Utitársam önkéntes a boszniai szerb hadseregben, a szeme sem rebben, amikor ha­talmas dörrenés hallatszik, az­tán még vagy öt hasonló be­csapódás zaja. Nem veszélyes - mondja, s figyelmeztet, hogy újabb méteres gödröket kell kikerülni. Walkó György Első: a pénz Malajziától Indonéziáig számos országban a kínai etnikum tagjai a leggazda­gabbak. Az anyaországban ismert prózai okokból a kí­naiak nem bizonyíthatták be közismert ügyességüket és leleményességüket. Most sokan megtehetik - és meg is teszik. „1,1 milliárd kínai - úja egy pekingi gazdasági szak­lap leplezetlen büszkeséggel - az elmúlt évben vagy 900 millió alkalommal kötött üz­letet.” A mai Kínában a „kvian”, a pénz a vitathatat­lanul legfontosabb szó, ezt hallani buszon, villamoson, liftben, áruházban és egyre inkább - uram bocsá’ - még a taggyűléseken is. Még­hozzá nemcsak a szünetben, hanem a napirendi pontok taglalása során is. Nem csoda. Amióta a Nagy Öreg, Teng Hsziao-ping 1992-ben meg­hirdette a szocialista piac- gazdaságot és egy nyugati diplomata elképedt megfo­galmazása szerint „hódít a vörös zászlós kapitalizmus”, a világ legnépesebb országa egyetlen megbolydult méh­kas. Börtönből szabadult el­lenzékiek és párttitkárok egyaránt szakítanak a poli­tikával és fejest ugranak az üzleti élet tengerébe. Fiatal parasztok hagyják az öre­gekre rizsföldjeiket és pró­bálnak szerencsét a váro­sokban szolgáltatóként. Háromszor ítélték el az Itá­liában lehetséges legsúlyosabb büntetésre, életfogytiglani bör­tönre. Ám a verdiktet mindhá­rom alkalommal távollétében mondták ki, mert a szicíliai maffia második leghatalma­sabb embere, a Nitto-nak be­cézett Benedetto Santapaola 1980 óta hiába szerepelt a kö­rözöttek listáján, nem tudták elfogni. De, ami késik, nem múlik: Vataniától délre, Maz- zaranoban egy parasztházban ütött rajta a különleges rendőri kommandó. Testőrök nélkül, csupán felesége társaságában tartózkodott az épületben, úgy ébresztették fel álmából. Man- ganelli felügyelő, a bevetés irányítója - akinek Santapaola a maffiás szokások szerint gra­tulált saját elfogásához - úgy nyilatkozott, hogy két eszten­dős erőfeszítés hozta meg gyümölcsét. De sokan úgy vé­lik, hogy a vetélytársak, vagy a korábban letartóztatott bűntár­sak, köztük Toto Riina, az el­sőszámú vezér, vezették nyomra a hatóságokat. A Bestia bukása Az ötvenöt esztendős bűnö­zőt a maffia köreiben is csak la Belvának, a Bestiának, vagy Sanguinarionak, a Véreskezű­nek nevezték. Utcai cipőárus­ként kezdte, majd kisebb maf­fiás megbízásokat vállalt: San Cristoforoban, szülővárosának Catániának szegénynegyedé­ben a Capricciosa vendéglőben találhatták meg, ha szükség volt rá. Miután családjából csupán egy távoli rokona tarto­zott a bűnszövetkezethez, hosszú próbaidő után, 1962-ben nyert bebocsájtást a Cosa Nostra szervezetébe. Ko­rábban a maffia elsősorban a mezőgazdaságban tevékeny­kedett Kelet-Sziciliában s ő volt az, aki a zsarolásra, a vé­delmi pénzek behajtására he­lyezte a súlyt. A dúsgazdag építési vállalkozó, Constanzo rendszeresen fizetett az „olta- lomért’Mgaz amikor egy tizen­nyolc éves tolvaj megpróbált betörni házába, Santapaola személyesen lőtte agyon. A legtöbbet azt az esetet emleget­ték, hogy Santapaolo anyjának, a cataniai utcán négy suhanc elragadta a kézitáskáját. Nem tudták, kit fosztanak ki s ezért drágán megfizettek. Három napon belül valamennyien ha­lottak voltak. Ez már a cataniai alvilág addigi vezetőjének, Calderonénak is sok volt - Santapaola vele is végzett. A kizsarolt pénzeket legális befektetésben mosta tisz­tára. Kezébe futott össze pél­dául a cataniai körzet autóke­reskedelme s vezérképviselője lett a Renault cégnek. Fényes party-kat adott politikusok, bi­tók, újságírók részvételével. Jelentkezett azonban egy „trónkövetelő”: vetélytársa, Alfio Ferlito személyében. De amikor Ferlitot letartóztatták s egyik börtönből a másikba ki­sérték, Santapaola kihasználta az alkalmat: úgy végeztek vele a nyílt utcán, hogy közben négy kisérő carabinierit is agyonlőttek. Ezután „le kellett merülnie”, ám amikor Dalia Chiesa tábornokot a helyszínre küldték, hogy a maffiaellenes küzdelmet irányítsa, Santapa­ola parancsára gyilkos merény­letet hajtottak végre ellene. Bünlajstromának szinte lehe­tetlen a végére érni s csak az tisztázatlan, hány áldozatát gyilkolta meg sajátkezüleg, s mennyivel végeztek bérgyil­kosai. Itália fellélegzett: a máso­dik számú közellenség is rá­csok mögött van. De Itália aggódik is, mert huszonöt maffiás vezető még szabadlá­bon van, s legutóbb a gyilkos római éttermi merénylettel is letették a névjegyüket. Az sincs kizárva, hogy a bűnszö­vetkezeten belül átrendezik a sorokat, s a klasszikus, corle- one-i vonal helyét mások fog­lalják el, akiknek kiléte után még csak tapogatózik a rend­őrség. Réti Ervin 4 *•

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents