Új Dunántúli Napló, 1993. május (4. évfolyam, 118-146. szám)
1993-05-15 / 131. szám
6 aj Dunántúli napló 1993. május 15., szombat Euthanasia Rabló-pandúr játék helyett kölcsönös tisztelet és együttműködés Az autós és a rendőr A jó halál fogalmának jelölésére évszázadokon át az euthanasia szót alkalmazták. A görög „eu” jó szócska és a görög mitológiából származó Thanatos figurájának - akit a halál megtestesítőjeként tartottak számon - összeolvadásából állott elő. Mára a jó halál és az euthanasia fogalma kettévált. Mást értünk a világból való halk, könnyű, fájdalom és kínlódás nélküli eltávozáson, és mást azon, amikor egy emberi életet részvét, kegyelet szándékából más személyek megrövidítenek. A POTE Hallgatói Önkormányzata heves vitával kiegészült kerekasztalbeszélgetést rendezett, melynek előadói dr. Blasszauer Béla orvosetikus, dr. Trixler Mátyás pszichiátria tanár és Lőrincz Péter lelkész volt. * Az euthanasia aktív formája olyan ténykedést jelöl, mely gyógyíthatatlannak vélt vagy fájdalmas betegséget, balesetet elszenvedő egyén létét részvét vagy szánalom alapján kioltja. Passzív forma olyan beavatkozások elutasítása, vagy befejezése, melyek a terminális állapotú beteg életét meghosszabbítják. A kérdés érinti a beteget: például Németországban - az arány hazánkban is hasonló - az emberek 62 %-a kórházban huny el annak ellenére, hogy 92 %-uk otthon szeretne meghalni. Az orvos tehát az élet e szakaszán is mind nagyobb szerephez jut. Az orvosnak sem mindegy, hogy valaki a kezei között, vagy kezei által fejezi be életét. Kevéssé ismert, hogy a jogi, biológiai halál mellett a szociális halál fogalma is létezik. Ez az egyén kapcsolatainak halálát, a beteg gondjaival magára maradását, éltető közegéből való kiszakadását jelenti, ami kifejeződik a hozzátartozók, ápolók magatartásában is. Ez meggyorsítja az egyént a biológiai halál felé vezető lejtőn, ahol fokozott elvárásaival - melyek között reális és irreális elemek is találhatóak - magára marad. A meghalni hagyás ekkor elkezdődhet. Morálisan mi a különbség, ha valaki ehhez járul hozzá, vagy a biológiai közelebb jöttéhez? A jog számára a halál beálltát az orvostudomány állapota szabja meg; a múltban a légzés, majd a keringés leállta, jelenleg az agyhalál tényének megállapítása az elégséges kritérium. * A halál elleni küzdelemben mind meghatározóbb a technika szerepe. E vonatkozásban mutatott rá dr. Blasszauer Béla, hogy megkülönböztethetőek szokványos és rendkívüli (éppen felfedezett, vagy nagy tortúrával járó) technikák, melyek eluta- síthatóságára a Római Katolikus Egyház 1980-ban hívta fel hívei figyelmét az emberhez méltó halál biztosítása céljából. Nemde mégis a heroikus jelzőt a beteg megmentéséért tett hősies erőfeszítésekre használhatnék? Másfelől mit mondhatnánk, a rendelkezésre álló eszközök ki nem használása nem jelent-e részességet a halál eljöttében? Morálisan nincs különbség egy cselekedet és,egy mulasztás között. Mégis szükséges meg-' jegyezni, hogy a korlátozott eszközök esetén meghozott döntések kérdése soha nem tartozott az euthanasia területére. Nem tartom elfogadhatónak, hogy egy ember értékét egy másik ítélete határozza meg. Minden ember mások számára megismételhetetlen, őt egyedivé tévő értékek forrása. Ezért elfogadhatatlan, hogy egy beteg élete megtartása ellen más személy szava elégséges érv lehet; hiszen a másik ember élete nem tőle ered. Másodszor nem található olyan pillanat, amikor meghúzhatnánk egy vonalat, amely előtt valók értékesek, az utána valók pedig értéktelenek lennének. Ahogy a méhen belüli fejlődést sem tudjuk szakaszokra bontani, csak a fogamzással induló folyamatként látjuk egy új élet fejlődését. Lőrinc Péter kiemelte, hogy amint a fa kivágáskor eldől egy irányba, s ott marad, úgy a halál ugyanilyen végérvényesen zár le egy földi pályát. A dőlés megfelelő iránya a Megváltóba vetett személyes hitből megtapasztalható megigazulás által veszi le a haláltól, elmúlástól, ítélettől való félelmet. Egy ilyen pillanat keresése megalkuvás a Hyppocratesi eskü szellemével, hiszen nem a betegség gyógyítására, szenvedés enyhítésére irányul a ne ártsunk szellemében. A betegnek is megalkuvás. Mindnyájan fel tudunk idézni életünkből határozott szándékokat, melyekről meghiúsulásuk után derült ki, tévedések voltak. Miképpen ismerhetné valaki előre saját viselkedését például egy euthanasiát kérő nyilatkozat kiállításakor egy olyan helyzetben, amelyet soha meg nem élt. Ahogy dr. Trixler Mátyás hangsúlyozta, senki sem tudja a maga halálát elképzelni. Utalnék rá, hogy rákos betegek körében igen ritka az ön- gyilkosság, a halál utáni vágy. E megalkuvás kivédhető a beteg feltétel nélküli elfogadásával, élethez méltó környezet, kényelem, törődés biztosításával. S zámomra a jó halál biztosítása egyet jelent a beteg méltóságának megbecsülése melletti harccal az életért, hogy a Hamletben feltett lenni vagy nem lenni vitájában az orvos által kivágott fa a lenni felé dőljön, s ott maradjon végérvényesen. Pátri László POTE, végzős orvostanhallgató A hatóság beavatkozása az autósok közúti „magánéletébe” nem a motorizáció elterjedésének következménye. A rend őrei már az automobilizmus első „lépéseinél” árgus szemmel figyelték a sofőröket, akik nem átallották, hogy pöfögő gépeikkel vagy 10 mérföldes sebességgel robogjanak, büdös- séget és porfelhőt hagyván maguk mögött. Megbüntetésüket is csakhamar föltalálták. De föltalálták magukat az esztelen száguldozok is: kerékpárosokból álló szolgálatot szerveztek, akiknek feladata volt, hogy földerítsék az utakat figyelő rendőröket, amiről aztán a rohanást kedvelő társaikat tájékoztatták, így alakult meg a világ első autóklubja - Angliában . . . Túlszabályozás A „rabló-pandúr” játék azóta sem ért véget, bár ugyanaz a technikai fejlődés, amely létrehozta ezeket a száguldó masinákat kifejlesztette azokat az eszközöket is, amelyekkel szabálytalan sebességük és manővereik hitelt érdemlően rögzíthetők. Mindez részben gátolja a hatóságok túlkapásait és visszatarthatja az autósokat a felesleges kockázatvállalástól. Legalább is ott, ahol az ilyen ellenőrzéssel számolniok kell. A kihelyezett járőrkocsik hatósugara azonban nem túl jelentős. A vizsgálatokból kitünően átlagosan mintegy 2 km. Ettől távolodva a járművezetők ismét kevésbé ügyelnek a közlekedési táblák jelzéseire vagy a sebességkorlátozás betartására. A szabályok felülbírálását az autósok egyébként is gyakran megteszik. Különösen olyan esetekben, amikor a megkötések értelme nem látható be. Minthogy minden hatóság hajlamos a túlszabályozásra, erre számos alkalom kínálkozik. Erre nézve a közelmúltban bevezetett 50 km-es óránkénti sebesség szolgál példával. A lakott területen áthaladók tempócsökkentése Európa-szerte alkalmazott és bevált módszer. E korlátozást azonban minden olyan helyen föloldják, ahol ezt az út- és forgalmi viszonyok lehetővé teszik. Ezt nálunk csak elvétve alkalmazzák - legalább is egyelőre. így a rendőrség sok szabálysértőt csíphet majd nyakon olyan helyeken is, ahol a forgalmi viszonyok egyébként nem indokolják az ilyen mérvű sebességkorlátozást. Hasonló helyzet alakult ki az országutakon engedélyezett óránkénti 80 km-es tempónál is. Ez egyfelől eltér az európai gyakorlattól (általában 10-20 km/ó sebességgel nagyobb az engedélyezett felső határ), másfelől ezt a korlátozást senki sem tartja be. Márpedig, ha ilyen mértékben hágnak át egy szabályt, akkor ott nem a járművezetők magatartását kell felülbírálni, hanem a hatósági előírást. Hasonló sorsra kell jutnia a tompított fényszórók használatának is. A járművek jó látási viszonyok mellett történő kivilágításának a biztonságosabb előzést kellene elősegíteni. A két fényforrás azonban, különösen sűrűbb forgalomban, inkább zavaró a közeledő jármű távolságának és sebességének megítélésében. Több, a közlekedés biztonságával foglalkozó intézet - így az angol Read Research Laboratory - csak a motorkerékpároknál tartotta indokoltnak a tompított fény nappali használatát. Fontosabb lenne a rossz előzési szokásokkal szemben kifejtett ismeretek népszerűsítése. Csak példaként említve az egyik leggyakoribb hibát, amikor az előzésbe kezdő vezető a rendelkezésére álló 40-60 vagy még több kW teljesítményből alig 15-20 kW-ot vesz igénybe, a visszakapcsolás elmulasztása miatt, a nélkülözhetetlen gyorsításhoz, ami indokolatlanul hosszúra nyújtja az előzés kockázatos útszakaszát... A fényűző kivilágítás egyébként pénzbe is kerül. Egy Pécs-Budapest-Pécs utazás alatt például mintegy 0,4-0,5 liter benzin energiáját „értékesítik” a lámpák. Büntetgetés úton-útfélen Van persze más vonatkozás is, ahol kilógunk az európai sorból. Németországban például a lakott területen elkövetett 21-25 km/ó sebességtúllépést 100 DM pénzbírsággal és 1 büntetőponttal honorálják. Ekkora bírságot a magyar autósok - az átlagos jövedelmi viszonyok arányait tekintve - már mintegy 7 km/ó túllépésnél kifizethetnek. Azt alighanem felesleges megjegyezni, hogy a pénzbírságok mértékét mindenhol a lakosság jövedelmi viszonyaihoz mérten állapítják meg. Nálunk nem ez történt. A hazai szigorítások oka egyébként az, hogy a közlekedési balesetek áldozatainak a száma egyre szaporodik. Gyakorta emlegetett adat ezzel kapcsolatban, hogy nálunk 100 balesetből 9 jár halálos áldozattal, szemben az európai 2-4 halálos sérüléssel. Ez azt a feltételezést sugallja, hogy a magyar autóvezetők rosszabbak európai társaiknál. Pedig az említett összehasonlítás ennek megítélésére a legkevésbé alkalmas. A valódi ok egyszerűen az, hogy a még mindig elmaradott távbeszélőrendszer miatt a szakszerű segítség nem ritkán annyira későn érkezik a baleset színhelyére, ami több, mint elegendő az egyébként nem életveszélyes sérült elhalálozására (pl. elvérzik, megfullad stb.). További ok: a hazai autósok többsége a passzív biztonság elemi követelményeit sem kielégítő kocsikkal közlekedik. Az utasok súlyos sérülésének a kockázata tehát sokkal nagyobb, mint egy korszerű autóban lenne. Az sem elhanyagolható tény, hogy a gyalogosok hihetetlenül meggondolatlanok. A városi forgalomban előforduló elütéses baleseteknek több, mint a fele írható felelőtlen magatartásuk rovására. Sajnálatos tény az is, hogy a hétvégi balesetek nagy számai mögött a gyakorlatlanság húzódik meg 40-45 százalékban. Ugyanakkor fölmenti a magyar autósokat az előforduló baleseteknek egyharmada alól, minthogy ezeket a hazai útjainkon megforduló, közel 9 millió külföldi járművezető okozza. Az elmondottak két feltételezést mégis megengednek. Egyfelől azt, hogy a magyar autósok nem rosszabbak európai társaiknál, de lényegesen kedvezőtlenebb körülmények között használják elavult kocsijaikat. Másfelől az említett, és a balesetek jelentős részéérj felelős, okok csökkentését a büntetések nem segíthetik elő. Mi több: hatásuk kedvezőtlen is le- ■ hét. Rontja ugyanis a rendőrök és az autósok viszonyát, holott - erre nézve több, de elsősorban angol példa szolgál - e jó kapcsolat, mint biztonságot fokozó tényező jelenik meg a közlekedésben. Rendőrbarát polgárt Ennek felismerését tükrözi a nálunk is ébredező törekvés: a polgárbarát rendőr. Ez azonban kudarcra lenne ítélve, ha „egyirányú utca” maradna. Azaz ebben a kapcsolatrendszerben nem kevésbé fontos a rendőrbarát polgár. Az úton-útfélen a legkisebb kihágásért is büntet- gető rendőr persze nem fogja kivívni az autósok elismerését, miként a megkülönböztetett jelzés nélkül a városon átszáguldó, netán a piroson áthajtó rendőrségi kocsi sem kelt ilyen késztetést. A polgárnak tehát azt kell tapasztalnia, hogy a rendőr nincs kivételezett helyzetben csak azért, mert rendőr, hanem jelenlétével, intézkedésével a polgár jogos érdekeit védi, biztonságát szolgálja. E területen kétségtelenül a rendőrségre hárul a nehezebb feladat. Ám számos olyan lehetőség kínálkozik, amely közelebb hozhatja a túlnyomó többségében törvény- és szabáiytisztelő autósokat és a túlnyomó többségükben feladatukat ugyancsak szolgálatnak tekintő rendőröket. Az autós-rendőr közeledését, egyben a közútak biztonságát javíthatná egy újszerű kezdeményezés is. Ennek lényege az, hogy civil rendszámú kocsikkal polgári ruhás rendőrök járőröz- nek egy-egy útszakaszon. A biztonságot valóban veszélyeztető autók rendszámát rádió- kapcsolat segítségével jelzik a legközelebbi lakott területen lévő rendőröknek. Az ő feladatuk nem a büntetés kiszabása lenne, hanem a felvilágosítás, hogy az elkövetett szabálysértés milyen veszélyekkel járhat. A figyelmeztetett vezető adatait és a kihágás jellegét följegyezve és tárolva lehetőség nyílna a gyakran szabálytalankodó vezetők felelősségvonására is ... Csaknem bizonyosra vehető, hogy egy ilyen jellegű, vagy ehhez hasonló rendszer kialakítása egyaránt szolgálná az autósok és a rendőrök barátságos kapcsolatát valamint a nyugod- tabb, biztonságosabb közúti közlekedést is. Búsbarna László A közlekedésbiztonság szolgálatában Löffler Gábor felvétele Mi lett a barikádok hőseiből? Negyed századdal ezelőtt barrikádokon álltak, huszonévesen nevükkel volt tele a sajtó. Ők voltak Párizsban a barrikádok hősei, a diákmozgalmak vezetői. Maoisták és trockisták, Marcuse lelkes hívei és baloldali kommunisták, a diákmozgalom kezdetét jelentő „Március 22. Mozgalom” megteremtői, vagy csak annak résztvevői. Mi lett belőlük negyed század múlva? > A L’ Express nemrég összeállítást közölt 1968 májusa egykori diákvezéreiről, mintegy félszázról irta meg, mi volt akkor, s mi lett ma. Tanulságos a névsor: az egykori forradalmárok közül ma mindössze egyetlen egy, Alain Krivine maradt meg „hivatásos forrdalmárnak” ő ma is egy ultrabaloldali, de jelentéktelen politikai szervezet vezetője. A többiek? Van közöttük volt miniszter, egyetemi tanár, ismert újságíró és neves ügyvéd. Sokuk gomblyukát díszíti a Becsületrend rozettája, vagy más magas francia kitüntetés, s van, aki már nincs is az élők sorában. Néhányan elmondták véleményüket a lapnak arról is, hogyan látják a 25 évvel ezelőti eseményeket ma. Alighanem valamennyiük közül a leghíresebb a „Vörös Dany” , Daniel Cohn-Bendit, a német diák, a nagyszabású mozgalom kezdetét jelentő „Március 22” Bizottság megteremtője volt - őt ma a nagy német város, Frankfurt alpolgármesteri irodájában lehet megtalálni. A német diákot annak idején kiutasították Franciaországból, tíz éven át a lábát sem tehette francia földre, mostanában azonban gyakori vendég és tartja a kapcsolatait egykori társaival. Mosolya, amely akkor naponta volt látható az újságok első oldalán és a televíziók képernyőin, ma is emlékeztet a régire. „Nem hiszem, hogy 1968 májusa feltétlenül bekerül majd a történelemkönyvekbe - mondja a ma 48 éves Cohn-Bendit a francia hetilapnak adott interjújában. - Véletlen, hogy Franciaország akkor olyan alapvető társadalmi válságban volt, amely fellázította a fiatalokat, mindenkit egyesített, - hogy azután előkészítse a robbanást”. A „Vörös Dany” volt azóta tagja különböző baloldali és környezetvédő mozgalmaknak, s ma a város szociális ügyeivel foglalkozik, bár két év múlva ott akarja hagyni ezt a munkáját. „Nem vagyok ideológus és sohasem akartam hivatásos politikus lenni” - hangoztatja ma a diáklázadás egykori vezetője, aki úgy látja, hogy „nehéz őt valahová besorolni” a politikában, s bármilyen furcsa, ha hivatalos minőségben jár külföldön, most „Németország nagykövetének” is érzi magát. Jacques Sauvageot, a diákszakszervezet, az UNEF vezetője ma Rennes városában a Képzőművészeti Főiskolán tanít, s bár továbbra is baloldali érzelműnek vallja magát, felhagyott az aktív polizálással. 77- ennot Grumbach, az egyik maoista csoport legfőbb vezetője jónevű ügyvéd, a Becsületrend kitüntettje, de ma is elsősorban olyan ügyekkel foglalkozik, amelyek szociális töltésűek. Alain Geismar, a Proletár Baloldal egykori vezetője ma a felsőoktatási dolgozók szakszervezetének főtitkára s mostanáig magas funkciót töltött be az oktatási minisztériumban is, bár e tisztében aligha marad meg. S a többié^? Ketten közülük, Bruce Lalonde, egykori diákszakszervezeti funkcionárius és Bemard Kouchner a miniszterségig jutottak el az előző kormányokban, Lalonde ma a zöldek egyik pártjának vezetője, Kouchner a Médecins sans Frontier mozgalom megteremtője - vagyis mindketten szociális érzékenységű, de nem kifejezetten baloldali szervezetekben vesznek részt. Sokan lettek újágirók s közülük egész csoport van a népszerű párizsi napilapnál, a Libérationnál, amelyet ők hoztak létre, s amelynek ma az egykori maoista Serge July az igazgatója. Az egykori kommunista diákszóvivő, Dániel Vemet ma a Le Monde külpolitikai rovatvezetője. Jean-Marcel Bouguereau a l,Evénement du jeudi című hetilap főszerkesztője. A Le Nouvel Observateur munkatársa volt a maoista Pierre Blanchet - őt tavaly Horvátországban, tudósítás közben érte halálos lövés. Az akkor már „felnőtt” politikusok közül, akik 1968-ban szintén a francia lapok első oldalain szerepeltek, sokan már nem élnek. De van, akinek nevével ma is minden nap lehet találkozni. Pompidou miniszter- elnöknek azt a két munkatársát például, akik nagy szerepet töltöttek be a szakszervezetek és a kormány végső megállapodása, a „nagy májusi napok” végét jelentő és ma is sokszor emlegett úgynevezett Grenelle utcai megállapodás kidolgozásában, ma gyakran látni a televizók- ban. Egyikük Jacques Chirac, a másik Edouard Balladur. Azt a képviselőt pedig, aki májusban ott menteit a diákok és a munkások közös felvonulásán, s május végén abban reményekedett, hogy kormányt alakíthat, úgy hívták: Francois Mitterrand. Kis Csaba
